Ha nem lehetsz csillag az égen, légy lámpás a kunyhóban

– Nagyboldogasszony ünnepén volt a megnyitója annak a kiállításnak, amelyet a hetvenedik születésnapja alkalmából rendeztek meg. A festményeknek és az ünnepségnek a Petőfi Sándor Művelődési Ház Új galériája adott helyet. A valóságban viszont ön a márciusi hónapban született – miért most tartották meg az eseményt?

– Nem szerettem soha számontartani az életkoromat. Ha az ember odafigyel rá, arra, hogy hetvenéves, beleéli magát, s olyanná lesz, mint amilyennek látta gyermekkorában a hetvenes embereket. De elvárták tőlem, hogy egy ilyen évforduló kapcsán rendezzek egy kiállítást. S mivel nem egy gyűjteményes kiállítást akartam, olyan alkotásokból állítottam össze az anyagot, amelyek többnyire a tulajdonomban voltak. Kölcsön mindössze öt képet kértem – a festményeim java el van osztogatva: megvették vagy elajándékoztam. Több festményem van kiállításokon, állandó képtárakban, például Magyarországon is. Ezzel az alkalommal összesen harminc képet mutatok be.

De hogy a kérdésedre is válaszoljak: azért választottam a Nagyboldogasszony napját erre a nemes eseményre, mert nem magamat akartam ünnepelni ezzel az alkalommal.

Hálát akartam adni a Szűzanyának minden jóért, az egészségért, ami – hála Istennek – mostanáig kitartott.

Ugyanakkor rá szerettem volna irányítani a figyelmet erre a rendkívül nagy ünnepnapra. Csak mi, magyarok mondhatjuk magunkról, hogy Mária nemzete vagyunk. Máriát Európában Regina Hungariae néven ismerték, ami azt jelentette: Magyarország királynője. Magyarország pedig Regnum Marianum, Mária országa. Szent István neki ajánlotta fel halála előtt a Szent Koronát, és vele együtt a nemzetet.

– Milyen témákban készültek a kiállításon megtekinthető festmények?

– A kiállítást a kiállítótér hat fala szerint állítottam össze – falanként osztottam szét a munkáimat. Az egyik oldalra a nagyméretű tájképeimet állítottam ki. Egy falon csak pasztell tájképek szerepelnek. A kiállítás lényegét kompozíciók képezik, olyan festmények, amelyek gyermekkori élményeimből táplálkoznak. Itt láthatók a nagyapáim arcképei is. Egy falra a neves személyiségekről készült arcképeimet akasztottam.

Van még egy lényeges szelete ennek a kiállításnak: a Szűzanyáról és a csíksomlyói zarándoklatról üzennek ezek a színes olaj és akril technikával készült dekoratív kompozíciók. Ezeket tartom a fő műveimnek.

Az ebben a témakörben készült festményeket a gyergyói székely rokolya színeiből ihletődve komponáltam. Valamikor az egyetemen az egyik tanárunk, Veres Pál olyan gyakorlatot végeztetett velünk, hogy a festményeket a színösszeállításuk szerint kellett kiértékelni. Egy pauszpapírt helyeztünk a festményre és bejelöltük, hogy hány négyzetecske piros, hány zöld stb. Ezek összeadásával készült egy grafikon, s az egyes színek mennyisége alapján különböző csíkok jöttek létre. Nézegetve ezeket a grafikonokat, rájöttem, hogy ezt visszafele is meg lehet csinálni. Mint a zenészeknél a hangnem, C-dúr vagy G-dúr szimfónia. Nekem is van ilyen kottám – gondoltam –, a székely rokolya. Azon piros, fekete, zöld, barna szélesebb és keskenyebb csíkok vannak, amelyek egyben tükrözik a közízlést is. Ezekből pedig megalkotható egy festmény, de úgy, hogy tiszteletben tartom az arányokat, a színek arányait, a rokolya hangulatát. Ha ehhez még hozzáteszek egy olvasható formát az absztrakt festményen belül, megjelenítek egy konkrét képet, azzal már irányítom is a nézőt a téma irányába, amiről beszélek, amiről muzsikálok.

– Önt ezen a pályán a gyergyóalfalvi iskola névadója, Sövér Elek festőművész indította el. Hogyan emlékszik vissza ezekre az időkre?

– Abban az időben, amikor Sövér Elek nekünk rajzot tanított, mi még nem tudtuk azt, hogy mi az a festőművészet. Valódi festőművész által festett, eredeti festményt akkor még nem láttunk, csak giccseket, esetleg reprodukciókat. Ötödik osztályos diák voltam, amikor Sövér Elek tanított engem. Gyergyószentmiklóson rendezett egy kiállítást a múzeumban – mi akkor láttunk először ilyen kiállított műveket. Volt plakát is, írta rajta, hogy Sövér Elek festőművész kiállítása. Mi, gyermekek eltűnődtünk azon, hogy lehet valaki festőművész, ha még él. Abban a hitben voltunk, hogy azok a művészek, akik már meghaltak. Sövér Elek javasolt engem a művészeti iskolába. A szüleimet két évig győzködte, hogy engedjenek el. A nyolcadik osztályt már Vásárhelyen a művészeti iskolában kezdtem. Ott érettségiztem, majd Kolozsváron végeztem az egyetemet.

Az én stílusomat teljes mértékben Sövér Elek és Márton Árpád művészete határozta meg.

Mindketten alfalvi születésűek, Sövér Elek itt tanított, Márton Árpád Csíkszeredában élt. Tulajdonképpen a csíkszeredai Nagy István Művészeti Iskolát hárman, Sövér Elek, Márton Árpád és Gaál András gyergyói festőművészek alapították. Amíg Vásárhelyen jártam, Elek bácsi mindig megnézte és ellenőrizte a munkáimat, tanácsokat adott. Kilencedikbe felvételezni kellett, s bár az osztálytársaim már ötödik osztálytól abban az iskolában jártak, én az első négy között jutottam be.

Balázs József festőművész kiválasztottjai egyszerűségükben is óriások

Idén hetvenéves Balázs József gyergyóalfalvi festőművész. A születésnapja ugyan márciusban volt, de nem akkor, hanem most, Nagyboldogasszony ünnepén tartották az évfordulós kiállításának megnyitóját – nem véletlenül.

Engem nem befolyásolnak a modernista irányzatok. Arra az alapra helyezkedtem, amit ők jelentenek, abból az életből táplálkozom, amit átéltem, s megpróbálok ebből az élményből hátrahagyni, megörökíteni az ifjú nemzedéknek olyan ízeket, amit ők már nem tudnak megtapasztalni. És ahhoz, hogy a munkáimat megértsék, talán segítségünkre lesznek az ilyen riportok, mint ez is – mert itt elmondhatom, hogy miről van szó. Igyekszem olyan nyelvezeten, olyan formavilágban fogalmazni, hogy fogyasztható legyen a mai fiatal nemzedéknek, a kortársnak is.

Az én munkáimat a tartalom határozza meg. Persze együtt dolgozok az anyaggal, de sokszor megesik, hogy a kezdéskor még nem tudom, mi lesz a vége. Csak az irányt érzem, a többi közben alakul ki.

Nagy elődeim a székelyföldi életet akarták bemutatni. Ennek az életnek a drámaiságát, a jellegzetességét. Márton Árpád képei olyanok, mint egy-egy ballada. Sövér festményei pedig olyanok, mint egy-egy népdal. Tömörek, egyszerűek és ízesek. Én is erre törekszem. Nem keresem mindenáron a hatásokat. Nem vagyok „hatásvadász”.

– Az életét két tevékenységnek szentelte: festett, de közben tanította is ezt a művészetet rajztanárként. Egy korábbi interjúban kiemelte, hogy állandó kételyek között vergődött, tanakodva: a tanár tartozik-e a festőnek vagy a festő a tanárnak? Most hogyan látja ezt?

– Egyértelműen a tanár tartozik a festőnek – de ezt egyáltalán nem bánom. A tanítványaim közül nagyon sokan választották ezt a pályát. Amióta nyugdíjba jöttem a festőművész-életemet élem. Persze még mindig tartok órákat a népiskolásoknak. Van nyolc-tíz tanítványom, akik tehetségesek. Az idén is három tanítványom jutott be a művészeti egyetemre. Remélem, hogy azokat, amiket én nem tudtam megvalósítani a saját (festői) életemben, majd ők, a tanítványaim megvalósíthatják. Tanárkodtam és festettem – örököltem egy birtokot, amit gondozni kellett.

Az is kérdés, hogy vajon a gazdálkodó énem tartozik-e a festőnek? Igaz, ha nem gazdálkodnék, nem kaszálnék, ha nem tartanék lovakat, nem lennének ilyenek a festményeim sem. A kettő szorosan összetartozik.

Mindig is hű szerettem volna lenni önmagamhoz. Számomra ez a fontosabb, nem a világhírnév. Idézek egy ősi írásból vett gondolatot: „ha nem lehetsz csillag az égen, légy lámpás a kunyhóban”. Ehhez tartom magam.

– Ez a kérdés komolyan foglalkoztatja a ma élő művészembert. S ennek a kérdésnek a mentén működnek és alakulnak ki a kortárs névre hallgató irányzatok. S el is jutottunk oda, hogy az oda tartozó művészek már nem is festenek… Nem festenek, hanem „tevékenykednek”. Ez a tevékenység pedig már nem is súrolja a festészetet. Persze nem ítélem el ezeket az embereket, de, nem szabad elfelejteni a nyelvi lényegét a dolgoknak.

A vizuális művészet olyan művészet, ami láttat. Sokfajta művészet van, s az alkotás ma már a virtuális térben is működőképes.

Az viszont bizonyos, hogy amikor festünk, olyan élményben van részünk, amiben nem lehet része annak, aki virtuálisan alkot. Biztosan az is izgalmas – de az megint más, amikor a konkrét anyaggal dolgozunk. A festészet, a szobrászat, a grafika is mind-mind anyagi. Ha a bibliai idézetre gondolunk, amely úgy szól, hogy „kezdetben vala az ige, és az ige testté lőn”, akkor látjuk azt is, hogy a képzőművész legnagyobb feladata éppen az, hogy az ige testté legyen. Jelenítse meg a szellemet, a gondolatot és a mondanivalót anyagban, képben.

– A kiállításmegnyitón azt mondta, már a kisunokája is fest. Úgy tűnik, hogy családban marad a festészet varázsa?

– A kisunokám most négyéves, és valóban mutatkozik nála a festészet szeretete – jelenleg ez a kedvenc játéka. De nemcsak fest, hanem ragaszkodik is az alkotásaihoz. Nem engedi eldobni, mindig összegyűjti őket egy helyre. Ez azt is jelenti, hogy ő is értéknek tartja ezeket a képeket. Persze nagyon sokan hagyták a tehetségüket és más pályára kanyarodtak, így azt sem lehet tudni, hogy az unokám mit választ majd a jövőben. A boldogság viszont abban van, amit szeretünk. Én pedig örülök annak, hogy az unokámban megvan a boldogságforrás lehetősége.