Hősből áldozat – és fordítva. Richard Jewell balladája

Ismét igaz történetet dolgozott fel Clint Eastwood: a kilencven éves rendező az Amerikai mesterlövész (2014), a Sully – Csoda a Hudson folyón (2016) és a A párizsi vonat (2018) után a kilencvenes évek mélyére, a Clinton-korszak illusztris évébe, 1996-ba visz bennünket, pontosabban az atlantai olimpiára, ami egy tragédiával kezdődött: a július 27-i kísérőprogram helyszínén (egy koncerten) egy elhelyezett csőbomba felrobbanása két embert megölt, több mint százat pedig megsebesített.

Egy eléggé különleges észjárású, elhízott, különc, lassú felfogású biztonsági őr, bizonyos Richard Jewell gyors hozzáállásának és cselekvésének köszönhetően nem haltak meg jóval többen, mert kiszúrta a földön hagyott táskát, majd többedmagával kiürítette a helyet annyira, amennyire lehetett. Néhány napig hősként ünnepelték, majd az igazi tettest azonosítani nem tudó FBI hirtelen lehetséges gyanúsítottként kezdte kezelni (mondván, hogy „hőskomplexusban” szenved...), ráadásul egy újságírónő mindezt megneszelte és megírta – a botrány pedig kész volt. Szegény Richardnak azzal volt szerencséje, hogy pár évvel korábban megismert egy nem túl menő ügyvédet, akivel fel tudta venni a kapcsolatot, mielőtt az FBI és a média teljesen szétszedte volna.

persze az ügyvéd már ott volt tompítónak, de az össztüzet nem lehetett már elkerülni, ám legalább lehetett védekezni. Mivel a film igaz történeten alapul, közben is könnyű utánanézni, hogy a valódi  merénylőt később elkapták (igaz, csak 2003-ban), Richard pedig tényleg ártatlannak bizonyult, az FBI leszállt róla, és elismerte, hogy hibázott, de a biztonsági őr addig igen kemény megpróbáltatásnak volt kitéve.

Itt jönnek az első kérdőjelek, ugyanis mind Richard Jewell, mind pedig Kathy Struggs újságíró elhunytak már – előbbi 2007-ben, szívrohamban, utóbbi pedig még 2001-ben, mindössze 42 évesen, öt évvel a történtek után. Sajnos a film úgy álltja be az újságírónőt, olyan karaktert formál belőle, mintha egyedül ő tette volna tönkre Richardot. Tény, hogy kicsit fel is menti, hiszen van egy olyan jelenet, amikor rájön a hölgy, hogy Richard mégsem helyezhette el a táskát a helyszínen, illetve könnyezni kezdett egy sajtótájékoztatón, ám ennek ellenére a valóságban ő is nagyon elvitte a balhét, talán ez is hozzájárult korai halálához. Túl egyszerű és könnyű démonizálni a sajtót egy filmben, holott érzékelhető, hogy bizony az FBI kezdte gyanúsítottként kezelni Jewellt, mégpedig néhány, Amerikában akkoriban nagyon bevett sztereotípia miatt: lúzer, kövér, korábban rendőr akart lenni, de alkalmatlan volt, fegyvereket tart, vakon bízik az FBI-ban és más hatósági szervekben. Magyarán: ideális lett volna arra, hogy a nyakába varrják a robbantást, és Richardon, az édesanyján, illetve az ügyvéden múlt, hogy mégsem.

A film vége felé Jewell kimond egy nagyon határozott mondatot, amely nagyjából arról szól, hogy ezentúl a hatóságok ne nagyon várják el azt, hogy segítsen nekik valaki vagy valakik, amennyiben a segítő szándékú, egyébként munkáját becsületesen végző embereket meghurcolják. Mert – ha jelképesen is – így tényleg sok táska fog a helyén maradni és embereket megölni. Ez az a pont, amikor egy amerikai film mondanivalója már nemcsak az amerikaiaknak szól: hányszor, de hányszor történt Kelet-Európában is olyan eset, hogy valaki a rendőrséget, ügyészséget vagy más hatóságokat akart segíteni, és egyszer csak a vádlottak padján találta magát vagy rendőrök, nyomozók, bűnözők kezdték fenyegetni...?            

Ami a színészi munkát illeti, Paul Walter Hauser (Richard Jewell) és Sam Rockwell (az ügyvéd) párosa egyszerűen lehengerlő, akárcsak Olivia Wilde, az újságírónő, Kathy Struggs szerepében, illetve Kathy Bates, aki Richard édesanyját alakítja – a legjobb női epizódszereplő kategóriában Oscarra jelölték, de ez volt a film egyetlen jelölése (és nem is ő kapta a szobrot, hanem Laura Dern a Házassági történetből). Az FBI-ügynököt alakító Jon Hamm nem annyira meggyőző, de ez az állítólagos ügynök, aki a médiának kiszivárogtatta, hogy Jewell-t gyanúsítják, a valóságban nem is létezett. Az FBI-ra már „nehezebb haragudni”, bűnbakként beállítani, mint a sajtó egészét, holott emberi mulasztásokról van szó, egyik vagy másik esetben is hiába általánosítunk. Amikor igaz történetet dolgoz fel egy filmrendező, szerény véleményem szerint nem kellene moralizálni és pálcát törni valaki vagy valakik felett, azt hagyjuk meg Oliver Stone-nak. Egy fikciós filmben ez teljesen rendben lehet, de a „true story” egy kicsit több felelősséggel is járna.

A film képi világa nagyon jó, az atlantai olimpiáról valós felvételeket is látunk, szerintem az a csúcs, amikor Michael Johnson megnyeri a 400 méteres síkfutást, közben pedig rádöbben az újságíró, hogy Richard nem lehetett a tettes. A filmzenét a kubai trombita-legenda, Arturo Sandoval jegyzi, Clint Eastwood egyik korábbi, A csempész című filmjének zenéje is az ő munkája.

Na igen, A csempész egy sokkal, de sokkal jobb film, mint a Richard Jewell. Nemcsak azért, mert maga Eastwood játssza a főszereplőt is, hanem azért is, mert nincs benne ennyi moralizálás.