HIRDETÉS
Van-e helye a versnek egy zajos, digitális világban? Visszatérünk-e még a kötött formákhoz, ha az élet káoszában épp ezek adnak kapaszkodót? E kérdések köré épült a Bookart Kiadó legutóbbi pódiumbeszélgetése a Csíkszeredai Könyvvásáron, ahol Mészáros Sándor író és irodalomtörténész kérdezte Markó Bélát és Tompa Gábort a költészet mai szerepéről.
– mondta Markó Béla, aki Szabó Lőrinc nyelvi hagyományához való kötődéséről is beszélt. Verseiben a köznapi beszéd hangvételét igyekszik összeegyeztetni a klasszikus forma elveivel. „A szonett is zárt világ, mint egy festmény – ha a festő kiválasztotta a vászon méretét, abba kell beleférnie a világnak” – fogalmazott. Egyik szonettje, amely egy udvaron álló vadcseresznyefa hiányából született, így zárul: „soha semmi sem lesz már olyan.” A közönséges pillanatokból így emelkedhet fel a pátosz, amit Markó nem fél vállalni: szerinte „az életbe is kell a pátosz.”
Tompa Gábor más szempontból közelített.
Számára a kötött forma – különösen gyászköltészet esetében – menedék és fegyelem.
„2024 egy gyászév volt számomra. Sokáig nem tudtam beszélni róla, de a vers kikívánkozott belőlem.” A gyászt nem lehet elkerülni, de a művészi forma segíthet abban, hogy ne csússzunk át érzelgősségbe – vallja. „Hogy vigasztalhatnálak? Anyának kell megmaradnod mindvégig” – írja Utolsó látogatás című szonettjében.
A beszélgetés során szó esett a színház és az irodalom különbségeiről is. Tompa szerint míg a színház kollektív műfaj, az irodalom az egyén terepe.
Markó Béla pedig így foglalta össze a vers lényegét: „Ahogy írunk, úgy találunk haza.” Talán ez a költészet igazi válasza a világ kérdéseire – legyen az gyász, emlék vagy keresés.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
