HIRDETÉS

Klamm tanár úr drámája

Pacsika Emília 2017. október 09., 16:45

„Az iskola kényszer. Mindig az volt és mindörökre az is marad, és tanár és diák egyaránt ennek a kényszernek köszönheti, hogy egyáltalán létezik.” Ezt a Kant idézetet olvashatjuk színházi prospektusként szolgáló kockás iskolai füzet hátulján, ami gyermekes kézírással hirdeti az információkat a Klamm háborúja című előadásról.

A Klamm háborúja című monodrámát a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György társulatának kiváló színésze Rappert-Vencz Gábor jelenítette meg a TranzitFeszten Fotó: Czinzel László Photography

A monodráma Kai Hensel kortárs német drámaíró nagysikerű műve alapján készült, mely 2002-ben Német Ifjúsági Színházi Díjat kapott egy német nyelv- és irodalom tanár különös harcát és kudarcát mutatja be. Klamm tanár urat a diákjai bojkottálják, mert őt teszik felelőssé egyik diáktársuk érettségi előtt elkövetett öngyilkosságáért. Az osztály nem hajlandó együttműködni tanárával, akinek minden erőfeszítése arra irányul, hogy bebizonyítsa: az ő keményen követelő módszere nagyon is a diákok érdekét szolgálja. A tanár úr az iskolai háborúban a közönség szeme előtt esik szét, a végső stádiumban lerészegedik és telehányja a szemetes vödröt, a drámai végkifejletben egy pisztollyal is játszadozik, nem tudjuk, magát lövi le majd vele, vagy a nézőket. De aztán nem lő le senkit, összetörten, meghasonlottan fölmegy a katedrára elbúcsúzni és utolsó óráját megtartani.

Nehéz megtalálni és nehéz megítélni, vajon hogyan vész el a legnemesebb szándék is az egyén erőszakos missziójának útvesztőjében, a hit hogyan merevedik dogmává, a tanítási szándék hogyan torzul hatalommá. A hatalom hogyan válik életveszélyessé.

HIRDETÉS

Hol van a határ a tanári elvárásban, követelésben? Hol van az a pont, ahol, ha a felnőtt elszúr valamit, az a kiskorú életébe kerülhet.

S ez a kérdés nem csak Klamm tanár urat érinti, hanem minden pedagógust és gyereket nevelő szülőt is. Ha megöli magát egy diák, azért ki a felelős? A tanár? Az iskola? A szülő? A család? A Holt költők társasága? Utóbbira bizonyára emlékszik az olvasó, a nagysikerű filmben szereplő ifjak közül szintén öngyilkos lett az egyik. Olyan iskolai és családi közegben történt mindez, amelyben a Hagyomány a Becsület, Fegyelem, Érdem, mint kőbe vésett erények nagybetűvel íródtak (az ötvenes évek Amerikájában), ám a diákok ezek mögött óriási képmutatást fedeztek föl. Vajon ha Klamm úr helyett Keating kapitány (Robin Williams játszotta zseniálisan) lenne az irodalom tanár ezekben a kortárs iskolákban, akkor jobban tetszene a diákoknak a Sturm und Drang, a német felvilágosodás eszméje, melyet Klamm tanár úr szintén nagy betűkkel ír föl a táblára, s mely amúgy az egyén és az érzelmek szabadságát hirdeti? Mily paradoxon: Klamm nagyon is hisz ebben a szabadságban.
Klamm komolyan veszi a munkáját. Irodalmat tanít és Goethe nyelvét a németet. És nagyon fontosnak érzi, hogy a fiatalok megtanulják, megértsék saját nyelvüket, kultúrájukat, s azt, hogy az milyen fontos helyet foglal el az európai szellemtörténetben. Érték-e ez a mai ifjúság szemében, amikor az interneten mindent angolul ér el és a globális információk elmossák a saját történelem és irodalom évszázados tudnivalóit. Vajon hogyan lehet most jól tanítani?

Figyeljük Klammot és nem tudjuk eldönteni szeressük, utáljuk, sajnáljuk, ezt a pasit, esetleg próbáljuk megérteni őt.

Azokból az információkból dolgozhatunk, amelyeket tőle tudunk meg a helyzetről. Állítólag miatta lett öngyilkos egy tanítványa, érettségi előtt, ezért az osztály levelet írt a tanár úrnak, amiben közölték vele háborút indítanak ellene a társuk halála miatt. A darabban Klamm éppen Goethe Faustját próbálja megértetni a tinédzser tanulókkal, de ők nem hajlandók közreműködni, a német klasszicizmus remekművének megismerésében.

A nézők mint az osztály tanulói Fotó: Czinzel László Photography

A Klamm háborúja című monodrámát a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György társulatának kiváló színésze Rappert-Vencz Gábor jelenítette meg a TranzitFeszten, a művet Ovidiu Caita állította színpadra, pontosabban katedrára, az Ács Alajos stúdió színházat ugyanis ezúttal tanteremnek rendezték be (díszlet, jelmez: Szabó Anna), ahol a közönség volt az osztály. A tanulók az előadásban tehát, mi nézők voltunk, Klamm a katedráról lövellte felénk a kérdéseit, véleményét, észrevételeit fenyegetéseit, elvárásait, parancsait, önigazolásos bizonygatásait, tőle tudtuk meg azt is, hogy mi milyenek vagyunk. Mármint, hogy milyenek vagyunk, mint az osztály tanulói. Klamm tanár urat láthatóan egyáltalán nem érdekelte, hogy mit gondolunk, esetleg mit válaszolnánk a kérdéseire. Így aztán mi – az osztály – is tojtunk az ő tanórájára és civil kínlódásaira, nem érdekelt bennünket se az igényessége, se a bűntudata, se az intrikái, a tantestületről eleresztett pletykái, ha kérte volna se lettünk volna hajlandók reagálni a kérdéseire és köptünk a fenyegetéseire a „Maguk félnek!”  megvető megjegyzésére, az se érdekelt bennünket, hogy a tornatanár a csapba vizel, az se, hogy egyik tanárnőnek viszonya van tanítványával, hogy az igazgató úr célba szokott lőni. Úgy voltunk résztvevői – mi tanulók – egy „rendhagyó irodalom órának”, hogy egy-egy interaktivitásra serkentő célzás, kérés provokáció egyre jobban felbosszantott bennünket, hiszen egy percig sem hihettük azt, hogy be vagyunk avatva. S nem tudhattuk, hogy a tanár úr viccel-e, játszik-e velünk, vagy valójában azt akarja, hogy kussoljunk.

Persze, mint néző nagyon is figyeltünk, beszippantott bennünket a tanóra s zavarban is voltunk kicsit, mert az iskolapadban üldögélve, azt éreztük, hogy valami nagy-nagy baj van, de nem tudjuk pontosan, hogy kivel, vagy mivel van a baj. Klamm úrral, aki kőkeményen hisz a tanításban, a tudásban és kőkeményen követel? Vagy nem vele van a baj, hanem azzal a korral, amiben ő pontosságot, szorgalmat, Geothe iránti alázatot és kiváló teljesítményt vár a diákjaitól. A diákok nem értik, hogy mihez képest is kellene jobban teljesíteniük (a Wikipédiához képest például)? Egyáltalán mitől jó egy teljesítmény és miért is mérjük azt? És miért éppen egy ilyen őskorból itt felejtett manus méricskéli, akiben, a fene tudja mi munkál erősebben, a maximalizmus, vagy a hatalomvágy?

A tanár úr az iskolai háborúban a közönség szeme előtt esik szét Fotó: Czinzel László Photography

A rendező sűrűn snittelte a cselekményt, a folyamatokat úgy fragmentálta, hogy a sok-sok kicsöngetés, becsöngetés, villanyleoltás és felgyújtás egyre nagyobb feszültséget teremtett az „osztályteremben”. Klamm egyre dühösebb viselkedését, egyre gyorsabban romló lelkiállapotát láttató jelenetek végét a rendező sötétekkel vágta le, s a megtorpant lélektani folyamat így egyre bizonytalanabb állapotba sodorta a nézőt. És egyre jobban sűrítette a színházi időt.

Az előadásban a Rappert-Vencz Gábor által alakított tanár úr monomániásan hisz abban, hogy ő jót akar. Keményen dolgozik, hogy megkapja az osztály bizalmát, minden erőfeszítést bevet (a rendezővel együtt), csak hogy a diákok rá figyeljenek. Mikrofonba beszél, hogy hallják őt, Liszt Fauszt szimfóniáját is bedobja, (a zenét akkor hangosítja föl, mikor az igazgatót szidja, mintha poloskák működnének a teremben). Az osztályra hol, mint hatalmas kőtömbre tekint, amit reménytelen megbontani, hol reménykedve, ellágyultan közelít hozzá. Néha magába roskadva monologizál, néha dühtől tajtékozva őrjöng. Néha üldözési mániát mutat, „összefogtak ellenem a fiatalok” – kiabálja. Majd látjuk őt az ital lehengerlő erejének kiszolgáltatva, bűntudattól megverten, ahogy betört orral rezignáltan, saját vérével rajzolgat egy fát, melynek ágáról egy akasztott emberke lóg (bizonyára Szása, aki öngyilkos lett az ő teljesíthetetlen követelései miatt.) A színész nagy amplitúdókkal jeleníti meg Klamm vergődéseit. Miközben ujjaival idegesen kopogtat az asztalon, vagy a fojtogató nyakkendőjéhez kapkod elhisszük neki, hogy azért szenved leginkább, mert tizenéves diákjai nem fogadják el őt és tudományát.

A drámai végkifejletben egy pisztollyal is játszadozik, nem tudjuk, magát lövi le majd vele, vagy a nézőket Fotó: Czinzel László Photography

Rappert-Vencz Gábor az előadás utáni találkozón elmondta, hogy saját választása volt a darab és hogy iskolákba is elviszi az előadást, amiről pszichológus társaságában beszélgetnek a gyerekekkel, s ahol a diákok sajátosan őszinte reakcióival találkozik. Sajnos a tanárokéval kevésbé volt alkalma eddig megismerkednie. Megtörtént, hogy egy pedagógus konferencia nem merte bevállalni a Klamm háborújának bemutatását, mert a szervezők attól féltek, elromlik a rendezvény hangulata. Pedig az előadás nem a rossz tanárról, de még csak nem is a rossz tanulóról szól, hanem arról, hogy miként megy el egymás mellett a tanári, a tanulói vágy és szándék.

Hogyan torzul a hatalom, az ellenállás, netán a bosszúállás terepévé az iskola, ha a többrétegű konfliktus halmazt a szereplők maguk előtt tolják, és a feszültségeket soha föl nem oldják.

Hogyan válhat az együttgondolkodás gátjává az alá- s fölérendeltségi viszony, vagy az értelmetlen tanári szigor túlhangsúlyozása. Vagy az otthoni túlzott liberalizmus parttalansága miként teheti végzetesen tragikussá a gyermek iskolai történéseit. A nézőt rádöbbenti arra is, hogy a generációs különbségeket korunk akcelerációja milyen veszélyesen szélessé tágította. Rappert-Vencz Gábor sikeresen teljesítette a vállalást, hisz az előadáson nem egy idősödő, konzervatív diktátort, a tanítványait öngyilkosságba hajszoló tanárt mutatott föl, hanem egy olyan személyiséget is, aki mélyen meg van bántva.

A mű keletkezése óta eltelt jó pár év és ha belegondolunk, ma, 2017-ben egy Klamm típusú tanár nem csak azért szenvedhet, mert diákjai bojkottálják a tanítását, vagy, mert a tanári karban a silány tudású kollégák között nem érzi magát méltó helyen, hanem azért, mert rádöbbenhet, hogy az ő intellektusára az internetes világban már egyáltalán nincs szükség.

Hiszen minek fejből citálni Goethe sorait, ha azokat le lehet guglizni, nemde?

HIRDETÉS
0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS