Könyvekben meséli új történeteit az elismert színházi rendező

– Honnan jött az ihlet, hogy regényeket írjon? Hiszen önt rendezőként ismeri mindenki.
– Egyrészt sok élmény halmozódott fel bennem, másodsorban a színházi műfaj, a rendezés nagyon közel áll a meséléshez. Rengeteg mesét kell tulajdonképpen színpadi eszközökkel elmondani, tehát a rendező történeteket mesél, az a feladata, hogy bárhol, bármikor, akár az utcán, akár a színpadon, de történeteket meséljen. Lényegében a rendezés történetek színpadra fogalmazásából áll. Ezt elég sokáig végeztem életemben, és amúgy is, még gyerekként, középiskolás diákkoromban nagyon erősen mesélő típus voltam. Például a lyukasórákat úgy töltöttük ki, hogy az osztály rávett: meséljek, és én mindig történeteket találtam ki. Írtam is, például hat-hetedikes koromban egy regényt, kilencedikes koromban egy másikat, ezek kéziratban maradtak. Volt bennem egy ilyen hajlam.

Ezt viszont később nem folytattam, amikor színházzal kezdtem foglalkozni, az irodalmi próbálkozások második síkra kerültek az életemben. De most, hogy nyugdíjba mentem, úgy éreztem, hogy a rendezhetnékem csökkent. Még megcsinálok a hahotásoknak egy-egy kabarét, van még egy darab is, amelynek háromszor nekifogtam, Wedekindnek a Luluja. De valami balsors van ezen, mert a három főszereplő, akit egymás után erre kiválasztottam, valamilyen módon visszalépett, mindhárom elment az országból. Ez a Lulu tehát, amit még megrendeznék. Most már van egy olyan lány, aki eljátszhatná, csak már nem tudom, hogy melyik társulatnál, mert ez egy nagyon nagyszabású dolog. S akkor így előjött belőlem ez az írás.

Egyszer megemlítettem, amikor készült velem a beszélgetőkönyv, a Ránézek az életemre című Kádár-Dombi Katalinnal, aki megkérdezte, hogy soha nem írtam? Mondtam de igen, 1969-70-ben báró Kemény János tanácsára – akivel sokat konzultáltam, olyan mentorféle volt – összeállítottunk egy novelláskötetet, hogy az majd meg fog jelenni. Csakhogy nagy változás  jött az életemben, lehetőségem nyílt végre önálló munkákat csinálni, János bácsi pedig meghalt, és nem volt, aki tovább noszogasson. Kata elkérte a kéziratot, elolvasta, és azt mondta, ki kéne adni. Ebből lett a novelláskötetem, az Időutazás, ettől aztán kedvet kaptam újból az írásra. Az életemnek volt egy csomó olyan eseménye – mint az egyetem, a Babeș-Bolyai egyesülési folyamata, meg a háttérben sok minden – amelyből az És jött az aranykor című regény született. Akkor már elkapott a gépszíj, és most egy olyan regényt írtam, A megoldást, amelynek nincs reális életrajzi alapja, fiktív történet. A következő, aminek már nekifogtam, az is egy ilyen fikció.

– Tapasztalatok, élmények nélkül?
– Az én életrajzom ebben nincs benne, de vannak benne emberek, vagy történetek, amelyeket hallottam, akikkel találkoztam, és hát a miliő, az elég reális lett. Egy képzelt erdélyi városban történik a cselekmény...

– Ami mondjuk akár Marosvásárhely is lehetne?
– Vásárhelynél kisebb város, mondjuk olyan Vásárhely és Udvarhely közötti nagyságrend, mert az események alakulása Vásárhelyen már nem történhetett volna így, de egy Udvarhelynél, Csíkszeredánál, Sepsiszentgyörgynél valamivel nagyobb városban igen. Ahol három náció él együtt, magyarok, románok és cigányok. Ez benne van, valamint az is, hogy hogyan történik a magyarság háttérbe szorulása, és ennek milyen lelki hatásai vannak. Az utcanevek átkeresztelése is benne van és hasonló történetek.

– Amit most ír, az teljesen kitalált?
– Van egy érdekes kiindulópontja, ami a nyaralás alkalmával történt velem az egyik nyaralóhelyen, és abból ráláttam egy különös sorsra, és ez összekapcsolódik egy másik történettel. A kettő összeolvad, lesz ennek egy majdnem akciófilmes háttere, de van benne egy szerelmi szál is, de végül is az egész egy fiktív történet. A munkacíme A nimfa mosolya, de ez még változhat.

– Könnyen ír regényt?
– A megoldás úgy született, hogy egy szép napon felötlött bennem a kezdő momentum és a záró, hogy mi történik a kettő között, azt kellett megírnom. De megtörtént, hogy elkezdtem írni egy fejezetet, és jött egy érdekes fordulatlehetőség, ami elvitt egy irányba, bejött egy másik szál. Tehát ez is a színházi szakmabeli mérgezettségnek a folyománya, hogy az improvizációs szituációk időnként elvisznek egy olyan irányba, ami nincs előre megtervezve. Bőven volt ilyen, hogy betervezetlen motívumok jöttek, volt olyan, ami kiesett később, mert nem illeszkedett be, de a legtöbb azért szervesen beleépült az alaptörténetbe.

Aztán az ő elfoglaltsága miatt, meg én is úgy éreztem, sürget az idő, az utolsó részt nem kézzel, hanem egyből gépbe írtam. Ez már nehezen ment, valamiért a gépbe való írással szemben van egy zsigeri ellenszenv bennem, ugyanis nagyon szeretek kézzel írni. Az első regényemhez képest a második már egy kicsit könnyebben ment, de ez se lelkesített annyira.

– Írás közben készít jegyzeteket?
– Igen, feljegyzek dolgokat, amelyekről úgy gondolom, hogy utána kell járnom, de előtte vannak jegyzeteim, vázlatpontok, a szereplőket felsorolom, nehogy összetévesszem őket később.

– Most már a fikció műfajában alkot, de annyi élmény, emlék köti e városhoz, mindent megírt már, úgy véli? Mert mindig szívesen mesél.
– A történetek egy része beleszövődött a Ránézek az életemre című kötetbe, egy része benne van az Aranykorban és egy része A megoldásban. Én nem vagyok történész, van egy történész barátom, aki nagyon jól ír Vásárhely történetéről, inkább ráhagyom ezt. Én bizonyos epizódokat írtam bele a regényeimbe, ami azt a hangulatot sejteti, ami Vásárhelyre jellemző, mert van ennek a városnak egy sajátos hangulata és humora, amit sehol nem találok meg. Ha Budapesten mondok egy humoros történetet, csak néznek, nem értik. Van az a híres vicc, hogy két székely elmegy egy kocsma mellett – ezt itt mindenki érti, ott két percig hallgattak és megkérdezték, hogy hová. Na, ez a különbség.

– Színpadi jelenet vagy dráma megírására nem gondolt?
– Van egy drámai zsengém is, Rejtőnek az Ellopott futár című darabjából írtam, el is küldtem egy pályázatra. Nagyon megdicsértek érte, csak nem felelt meg a pályázati kiírásnak, de én nem lovagoltam ezen, ott van, hátha egyszer valaki előveszi. Nem vagyok drámaíró vénával vagy szándékokkal megvert ember. Szívesen mesélem mások drámáit, vagy beleírok azokba rendezés közben.

– Milyen most Marosvásárhely ön számára?
– Annyiban különbözök a Megoldás című regényem hősétől, hogy Vásárhely megváltozását társutasként éltem meg napról napra, ő pedig egy húszéves távollét után jött haza, és úgy érte a változás, mint egy lórúgás, Lehet, hogy én is így mondanám, ha közben elmentem volna innen, de azok a nyomok, amelyek még megmaradtak vagy helyi atmoszférák, amelyek mindig megérintenek, azok még mindig itt vannak.

És hát szerintem európai viszonylatban is egyedülálló színházi játszóhely van itt a lakosság létszámához viszonyítva, és általában mindenhol telt ház van.

Rengeteg a kulturális rendezvény, tárlatok, könyvbemutatók, muzeális jellegű rendezvények, amelyek azt mutatják, hogy Vásárhely kultúréhsége, igénye megmaradt, annak dacára, hogy a kultúrával szemben eszméletlenül dilettáns és rosszindulatú a városvezetés.

– Nagyon sokan mondják, hogy Kolozsvár, de még Sepsiszentgyörgy, Udvarhely, Csíkszereda is elhagyta Vásárhelyt.
– Kolozsvár példája bizonyítja annak a Tasziló-viccnek az igazát, amikor Tasziló megy egy óriási kővel a hátán, és a szembejövő barátja megkérdezi, hogy miért cipeli a nagy követ. A válasz, hogy: viszem a követ, mert ha jön a háború eldobom, és gyorsabban tudok futni. Na hát Kolozsvár eldobta a húszkilós követ, amit Funarnak nevezhetünk. Az is meglátszik egy városon, ha normális vezetői vannak, mint Sepsiszentgyörgyön, Udvarhelyen vagy Csíkszeredában. Tehát abban a városban, ahol a húszkilós követ eldobták, ott jól megy, és itt, ahol a nyakunkon van, még öt választási időszakon túl is, nagyon erősen érződik, hátráltat mindenben. Ettől az óriás kőtől kellene már megszabadulnunk.