Körbeénekelte a világot, mégis hazavágyik Románia Bonnie Tylere

„Én vagyok az a Nagy Mária, aki ugyanabba a templomba járt, ahová ti jártatok, ugyanazokat az iskolapadokat koptatta, amelyeket ti, ugyanazt a borvizet ittam, ami ti isztok, ugyanabban a Marosban fürödtem, ugyanabban a temetőben világítottam halottaimért, amelyikben ti. Azonosak a gyökereink, és most visszatértem hozzátok, saját magamhoz, szülőföldemre. Gyertek, ismerjetek meg!”

A fenti gondolat egy hatvanéves asszonyé, aki ma is tűsarkú cipőben jár, platinaszőke hajú, és szívesen ölti magára a bőrszerkót.

„Sokszor eszembe jut, honnan indultam, mi lett belőlem. A mostani önmagam kereső úton van, hogy megtalálja a mai Nagy Máriát. Az ember élete végén visszakanyarodik oda, ahonnan elindult. Leporolom a színpadot, az utakat, mert ott van a lábnyomom” – mondta a nemrég hazalátogató poprocksztár. Ő egyébként nem szereti ezt a megnevezést, inkább azt mondja, Remete egykori kis csillaga vált elismertté.

Ha több mint öt évtizedet visszatérünk az időben, egy kislányt látunk Remetén, a Fenek alatt. Mezőre indul, tehenet legeltetni, és be sem áll a szája. Állandóan énekel. Iskolából jövet minden nap betér a helyi üzletbe, a felső polcról leveteti a harmonikát, próbálgatja, sóvárog utána. Édesanyja harmadik gyerekével várandós, és ezt ezer lejjel díjazza a kommunista rendszer. Mária kitalálja: húga világra jövetele számára ajándék lesz, az állami támogatásból megveteti a harmonikát. 1968-at írtak akkor. Mária makacs volt, és az is maradt. Tizenegy évesen lépett fel először a harmonikájával a szülők karácsonyi bálján Remetén. Dicsérték, és ez eldöntötte benne: mást sem akar csinálni világéletében, mint énekelni.

Városra költözött a család, 1972-től Csíkszereda lett az otthon. Tizenkét húros gitárra váltotta harmonikáját, édesanyja egyhavi fizetése ment rá, de meg kellett vennie, mert Mária se enni, se inni nem akart, minden mozdulatával azt éreztette: milyen szülő, aki nem pártolja a gyereke tehetségét.

E gitár tetszett meg a Folk-Grup 5 nevű együttes frontemberének, Verzár Ferencnek.

Kérte a hangszert, s azzal a lendülettel hívta Máriát is: énekeljen az együttesben. Hangja sikert hozott, a Jó reggelt, Föld díjazott dal lett, tévés, rádiós szereplések követték. Boros Zoltánnak, a román tévé magyar adása szerkesztőjének ma is hálás a gardírozásért.

Mária a Márton Áron Gimnázium diákja volt, s hiába hajtogatta, ő csak énekelni akar, a szülők ösztökélték, tanuljon valami rendes szakmát is. Így érettségizett végül az építészeti szakközépiskolában, de főiskolának már a bukaresti Művészeti Népiskola canto szakát választotta.

Még Csíkszeredában lett tagja a Vox-T popzenekarnak is. 1975-ben egy ismerőse révén kapott meghívót a Cenaclul Flacăra előadására, és igencsak kívánkozott a fellépők közé. Ennek teljesülésééig három évet kellett várnia. Adrian Păunescu akkoriban járta az országot az Antenna az önöké című műsorával, Csíkszeredában a KISZ (Kommunista Ifjak Szövetsége – a szerk.) Máriát küldte meghallgatásra. Így történt, hogy 1978-ban a Cenaclul Flacăra műsorában Nagy Máriát konferálták fel. Csak őt, mivel a Folk-Grup 5 visszautasította a felkérést.

– meséli.

Úgy érezte, a folkzene gúzsba köti, büntetésnek tartotta a mozdulatlan éneklést. Különleges hanggal áldotta meg őt az Isten, de azt mondták akkoriban, hogy túl nyugatias, rekedtes. A stúdiófelvételeket követő utómunkálatok során esetenként egyenesre is „köszörülték”.

Így mondott búcsút a népies hangzású daloknak, és lelte meg igazi, elemi énjét a rock és pop világában.

„Én csak a lelkemből tudtam énekelni. Ami mélyről jött. Sokan bátornak tartottak, hogy felvállaltam ezt a rendszeridegen stílust, izegtem-mozogtam. A közönség imádott, a vezetőségből pedig mindenki féltette a székét. De mást nem tehettem akkor sem, ha egy hónapban csak egyszer voltam műsoron. Nem szerepeltettek sokat, hisz magyar voltam, nem engedtem románosítani a nevem, a zenei irányzat is kihívó volt.

– vallja.

1983-tól kezdődtek a külföldi fellépések: Egyiptom, Marokkó, csillogás és magány, hódolók garmada és üres hálószoba. A külföldi karriert ma is drámai időszakként emlegeti.

„Sosem terveztem elhagyni az országot, de itthon ellehetetlenült a helyzet, a sors messzire vitt. Átkozott rendszer volt, rengeteg embert, rengeteg karriert tönkretett. Az én életemet is. Itthon sztár voltam, odakint senkivé váltam. Épp úgy, ahogy elindultam Remetéről. Ünnepeltek, újságcímlapon voltam, de megsemmisültem.

Önként vállalt száműzetése 1997-ig tartott, akkor ment férjhez egy dán férfihoz, fogant meg Júlia lánya, és eldöntötte: a család az éneklésnél is előbbre való. „Ma is azt tartom, Júliám az én legnagyobb teljesítményem. Életem, kincsem, mindenem.” Időközben a pályatársak is eltűntek a porondról, felköltöztek az égbe, kivándoroltak, nyugdíjba vonultak. Nem volt visszaút a színpadra. A két évvel korábban megvásárolt gárdonyi birtokon épült fel a családi ház, amelynek szomszédságában ma már családja él: két lánytestvére és édesanyja is a közelében van.

Mária azóta férjet váltott, német állampolgárságú urával ingáznak Magyarország és Németország között. Bár anyagilag bebiztosította magát, a fizikai munkától sem riad vissza. Maga meszelte ki a lakását, és minden ősszel magot fog a kedvenc paradicsomból, hogy tavasszal azt vesse, majd palántálja kertjében.

Gyakran visszagondol az ünnepelt énekes időszakára, azt fejtegeti, hogyan lehet, hogy sosem volt lámpaláza. „Ha a dal nincs a szívemben, nem tud megszületni. A közönségnek nem lehet hazudni. Érezték, én őszintén tolmácsolom, amit érzek. Ez a fantasztikus energia tett engem kedvenccé, ami a koncerteken áramlott. És nem kellett félnem. Az lámpalázas, aki bizonytalan. Én tudtam, mit akarok, a közönség pedig mindig megerősített, hogy az jó is. Sosem próbáltam tetszeni, bájologni senkinek. Legyél őszinte az emberekhez, ennyi elég, hogy szeressenek!”

A szerelmekre is rátérünk. Mindig sok rajongója volt, de közülük kevesen merészkedtek el az öltözőjéig, ők is remegő lábakkal, lesütött szemekkel, autogramot kérve. Egyben volt kurázsi: a Mirabela Dauerrel való fellépése után bekopogott az ajtón egy orvostanhallgató. Ő volt Mária első vőlegénye, már nem él.

Közismert az Omar Shariffal készült kairói fotója, azt is rebesgetik, egy medált kapott tőle ajándékba, s talán nem csak az énekéért. Mária őszintén beszél erről is: Omartól hangjával, az Edit Piaf-dalokkal érdemelte ki a szuvenírt, de nem csak ő, a zongorista és a bárfőnök is hasonlót kapott. Szerelmi szálak után itt nem érdemes kutatni,

a Nicu Ceaușescuhoz fűződő viszonya ellenben más volt.

„Be kell ismerni: több volt. Én ismertem Nicut, az embert. Fantasztikusan naiv, szégyenlős, jószívű és sármos férfi volt, rengeteg emberen segített. Dobogott a szívem, száguldozott a vérem, amikor nekem udvarolt az ország hercege. Pedig a leggyönyörűbb balerinák verekedtek érte.

Húsz év kihagyás után mostanság kezdett újra színpadra lépni Bukarestben. „Még van hangon, energiám, én is elcsodálkozom rajta. Nekem a közönség a fülem, a tükröm, és az azt mondja: most jobb, érettebb a hangom, mint fiatal koromban”. A román fővárosban emlékeznek rá, istenítik, de neki nem erre van szüksége. Édesanyja és saját álmát szeretné megvalósítani: fellépni szülőfaluja színpadán. „Jövőre eljövök, örömzenélni” – mondja. Konokságát látva aligha lehet ebben kételkedni.