Londoni kiállítása után New Yorkról álmodozik Szőke Beatrice

– Önmeghatározásod alapján visual artist vagy. Mit értesz ez alatt?
– Egy ideig képzőművésznek tartottam magamat, de ez ma már elavult fogalom, hiszen a vizuális kultúra korát éljük. Nem mellékesen vizuális alkat is vagyok, és olykor vízió formájában jön az ihlet…

– Nem lehet, hogy csupán jól cseng?
– De. Mondhatjuk, hogy marketingfogás.

– Ráadásul munkásságod jelentős részét egyelőre festmények teszik ki.
– Igaz, de régóta kísérletezgetek, installációötleteim és színházzal kapcsolatos terveim is vannak.

– Közben azon tűnődöm, hova lett a szép hosszú barna hajad.
– Nagy változások közepette vagyok, és ezt a külsőmmel is hangsúlyozni szeretném. Elcsentem hát az édesapám hajnyíróját…

– Mesélj ezekről a változásokról, kérlek!
– Életemben először idén két külföldi tárlaton is szerepeltem: Baselben, ahol kivetítve mutatták be a Sphinx című művemet, illetve nemrég Londonban három alkotásommal jelentem meg. Ehhez mindenekelőtt kishitűségemet és félelmeimet kellett félresöpörnöm. Mindkét kiállításra interneten jelentkeztem és előválogatás során jutottam be, aztán már csak annyi volt a dolgom, hogy faldíjat fizessek a kiállítási felületért.

– Emlékszel az első találkozásodra a művészettel?
– Nagyapám révén, aki csodaszépen rajzolt és sokat foglalkozott velem. Aztán az iskolában, tizedikben volt egy szabad téma az őszről, majd beszélnünk kellett saját festményünkről. Akkor az idő-tér megszűnt, és csak az adott pillanat létezett.

– Volt vagy van mentorod, olyasvalaki, aki felismerte benned az alkotó szellemet, terelgetni próbált?
– Mindig is voltak kulcsemberek. Nagyapám, a barátok és főként egy unokatestvérem, aki, amikor az iskola után újra nekiálltam festeni, teljesen szabadon – akkor szárnyaltam csak igazán! –, a folytatásra, sőt kiállításra ösztönzött.

– Hogyhogy addig nem szárnyaltál?
– Az iskola elvette a kedvemet a művészettől. A figuratív festészetet, legyen az portré, tájkép vagy csendélet, másolásnak tartom, és semmi kihívást nem látok benne. Márpedig az iskolában inkább efelé lökdöstek, nem hagytak teret a személyes kibontakozásnak, én meg nem voltam elég öntudatos, nem lázadoztam, nem hangoztattam a nézeteimet, így nem is leltem támogatóra a tanárok között. A korlátokat letudva két évig csak jártam az országot, aztán elfáradva hazakerültem, és nekikezdtem ismét dolgozni, felrúgva az iskolában tanult szabályokat.

– Mi vagy ki inspirál?
– A természet és a misztika. Utóbbi útvesztőiben gyakran találom magamat. Azt hiszem, a szürke hétköznapokat próbálom így túlélni, színesebbé tenni.

– Melyik stílusirányzat áll legközelebb hozzád?
– Az absztrakt expresszionizmus, mert sok értelmezési lehetőségre ad módot, és segít megérteni az univerzumot. Újabban tetszik a performance art, amely több művészeti ág kifejezőeszközeit ötvözi.

– Van kedvenc anyagod?
– A bekeretezett tükör. Kézzel festek rá, egyébként a vászonra is általában.

– Az alkotásaidhoz rendre szövegeket is társítasz, amolyan szabadverseket. Mikor születnek ezek? Alkotás előtt, közben vagy után? Egyáltalán van ennek leírható folyamata?
– Nincs. Van, amikor a verseimből inspirálódom, vagy festés közben érkezik a sugallat, amit rögvest le kell írnom, máskor meg az elkészült festményt nézegetve kezdek írogatni.

– Sokszor éri a kortárs művészetet az a kritika, hogy nem közérthető. Mifelénk hogyan viszonyulnak hozzá az emberek?
– Ahogy a lila rúzs is meghökkentő eleinte… Rá kell vezetni őket – a gondolatközléseim ehhez adnak támpontot. Egyébként főleg a középkorúak nyitják ki könnyebben az elméjüket, szívüket és szemüket.

– Mit érzel alkotás közben?
– Az érzékeimre próbálok hagyatkozni, a rációt teljesen kizárni. Az első réteget intuitívan viszem fel, aztán kidolgozom az apró részleteket. Megfigyeltem, hogy a rajzolás nyugalomban tart, ellenben a festés felpezsdít, a feltörekvő érzésekhez a vásznat és az akrilt kapom elő. Néha közben sírni is szoktam, ami felér egy megtisztulással.

– Ha elbizonytalanodsz, mi visz mégis tovább?
– Olyankor még többet dolgozom, vagy másokat tanulmányozok. Lelkes kiállításlátogató vagyok, szeretem figyelni, hogy az adott művész miként fejlődik, merre halad.

– Mit gondolsz, kilógsz a sorból?
– Még nem találtam meg, igaz, nem is nagyon kerestem eddig a nekem való közeget.

Szeretek egyedül lenni, akkor találok rá a válaszokra, vagy olyan olvasmányokra, amelyek kiragadnak a hétköznapi valóságból.

Meditálok, de a magam módján, mert a mástól tanult módszerben nem hiszek. Éltem nagyvárosban, Bukarestben, Budapesten, Londonban, de most már csendes környékre kívánkozom, egy kis viskóban éldegélni a kiskutyáimmal, az arra járókat beinvitálni…

– Hol lelhetők fel a műveid?
– Családi panziónkban, megrendelés révén egy madagaszkári otthon falán, illetve egy Facebookon megismert mexikói baráthoz is került egy festményem.

– Van dédelgetett kiállításálmod?
– A New York-i Central Parkban egy komplex improvizatív performansz, amely minden érzékszervet megdolgoztat: képeim mondanivalóját balett-táncosok mutatnák be síri csöndben, csak néha szólalna meg a háttérben egy hárfa. Hiszem, hogy megvalósul egyszer, csak a megfelelő emberekkel kell megtalálnunk egymást.

– Ez már nem is kiállítás, hanem kész show lenne.
– A kiállítás fogalma is kezd elavulni…