Melles Endre: a tánc önismereti út

Melles Endre 1990-ben született Tusnádfürdőn, a középiskolát a csíkszeredai Nagy István Művészeti Középiskola műépítész szakán végezte. A néptánccal a nővérei hatására találkozott, akik a tusnádfürdői Gyöngyvirág néptánccsoportba jártak táncolni.

„Engem korábban a breaktánc fogott meg, összeálltunk páran, próbálkoztunk. Vagánynak éreztem magam. Mivel láttam, hogy a nővéreim jönnek-mennek néptáncpróbákra, fellépésekre, én is elmentem egy alkalommal. Meg kellett csinálni egy-két lépést, de nem tudtam elsőre. A kihívás fogott meg, az, hogy vajon meg tudom-e csinálni. Emellé társult a közösségnek a megtartó ereje, az, hogy valahová tartozni, a csapat és annak a tudata, hogy felelősséggel vagyunk egymás iránt. Ez egyre mélyebben visszajelezte azt, hogy ez több, mint egy táncika, vagy hogy összejárunk egy páran, és jól érezzük magunkat.

Ezzel ellentétben mi tanuljuk, és nagyon meg akarjuk csinálni. Az egyszerű ember jól tudott táncolni, mi pedig gyakorolunk, megteszünk mindent, és mégis nehezen megy, mert nem abban a közegben és nem úgy élünk – emiatt kihívás, hogy mi meg tudjuk tanulni a táncot. És ez csak az első fele, mert a következő, hogy kitaláljuk arra a zenére a saját mozdulatainkat. Ez fogott meg már az első próbán is, és most is ez visz előre, és a versenyeken való részvételre is ez sarkall” – magyarázta a táncos.

Endre kilenc évvel ezelőtt vett részt az első versenyén Budapesten, ahol különdíjban részesült – akkor még nem volt hivatásos táncos. 2013-ban a Fölszállott a páva tehetségkutató elődöntőéig jutott, majd következtek a legényes- és verbunkversenyek, amelyekről már első és második helyezésekkel tért haza. Mint mondta, mindig is szerette részletesebben megközelíteni egy táncos mozdulatait, és a versenyeken ezt pontozták.

„Észre se veszi az ember, de minél többet foglalkozik ezzel, annál jobban megismeri a táncot, a táncost, és egyre jobban megérti, hogyan működik a mozgásrendszere, az egész előadói kvalitása. Hogy hol nem kell eltúlozni a mozdulatot, és hol kell jobban odatennie magát.

Jó élmény volt az első verseny, mert a felkészültségem tükrözte azt, hogy nem rosszul közelítettem meg a dolgot. Tudok olyanról is, akinek nem volt pozitív élménye az első verseny után és nem is ment többet. Nem tudom, szerencsés vagyok-e, vagy tényleg jól dolgoztam és meghozta a munka a gyümölcsét, de az első versenyen már jól indultam. Aztán voltak negatív élmények is, de nem tudtak eltántorítani, kialakult egy szemléletmódom. Fontos volt, hogy nem azért mentem egy versenyre, hogy mást legyőzzek, hanem magam miatt. Ha készülök egy versenyre, azzal nagyon sokat tanulok, és már a önmagammal eltöltött idő nyeremény. Ez egy önismereti út.”

Hozzátette, amikor találkozik egy versenykiírással, először megnézi, hogy milyen anyagot kérnek, és hogy azt mennyire ismeri, és mennyire szeretné megtanulni, lázba hozza-e. „Ha például van egy olyan verseny, aminek a táncanyagát tudom, és nem akkora kihívás, akkor nem biztos, hogy elindulok. De van olyan, hogy tudom, viszont melléje még meg kell tanulni egyet-kettőt, akkor belevágok. Az út, ameddig a díjazásra kerül a sor, az egyik legjobb.

Tehát felkészülni, majd találkozni a többi versenyzővel, egymást megnézni, hogy ki hogy értelmezi az adott táncot, ütköztetni a véleményeket, barátokra szert tenni, és hogy kialakul egy egészséges versenyző közösség.

Van, aki arra van nevelve, hogy versenyezzen, de akkor sem tud örülni, ha nyert. Nehéz feldolgozni a sikert is. Én annak örültem mindig a versenyeken, hogy a munka, amit befektettem, az így is, úgy is megtérül, ha nyertem, ha nem. Mert annyival több voltam, mint azelőtt” – fejtette ki.

Arról az útról is beszélgettünk, amelyen végigment az elmúlt évek során. Mint mondta, az első mestere Péter László, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes táncosa volt. A kezdő „löketet” többnyire neki köszönheti. „Ő volt az, aki úgy szerettette meg a táncot, hogy nem csak az volt a lényeg, hogy a tánc, hanem a lélek és a hogyanok. Nem csak technikai oldalról közelítettük meg, hanem hangulatilag, élményileg is a táncot, mert ez nagyon fontos. Az amatőr mozgalomban lényeges, hogy a táncos élményekkel is gazdagodjon, ne csak figurákkal. Amikor eltáncolod azt a táncot, akkor mindig az az élmény jut eszedbe, fontos a visszacsatolás. Régebb is ez volt, hogy amikor egy alkalomkor énekeltek vagy táncoltak, akkor vagy a haragot, az örömöt, a bánatot, vagyis egy érzést táncoltak, énekeltek ki. De ha nem kötődik semmihez, csak ahhoz, hogy színpadon kell táncolni, az magamutogatás, egy üres doboz lesz, ami kívülről csillog, de belül üres.”

Ahogy telt az idő, Endre egyre többet akart megtudni és megtanulni a néptánc csodálatos világából. A középiskolában az Udvari Róbert vezette Köpice néptánccsoportba járt, ott már átfogóbb koreográfiákat készítettek, ahol egyénileg is jobban meg tudta mutatni magát. Tanulmányait Kolozsváron folytatta a művészeti egyetemen. Itt az egyetemi, Ördögtérgye csoportban táncolt, amelyet Both József vezetett.

„Ott ismertem meg, hogy milyen találkozni hagyományőrzőkkel, ott kerültem közel adatközlő mesterekhez, és még jobban tovább vitt ez az egész. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy így alakult. Mellette jártam az egyetemre, fotó-video-számítógépes képfeldolgozást tanultam, más terveim is voltak. Az Ördögtérgyénél megismerkedtem Orza Călinnel, és még nagyobb volt a kihívás egy hivatásos táncegyüttesekhez szokott alkotóval dolgozni. Be is szippantott ez a dolog. A szüleimnek három év után megköszöntem a támogatásukat, és akkor döntöttem úgy, hogy megyek a saját utamon. Ez a hivatásos táncosi létben indult el. Mai napig ebben vagyok, a visszajelzések is alapján úgy gondolom, hogy ez így kellett történjen. Meg volt már ágyazva ennek, nem volt egy értelmetlen döntés, csak kellett egy, a szívemre való hallgatás. Miután ez megtörtént, akkor jött a döntés, hogy a Háromszék Táncegyütteshez szerződjek.”

Itt huszonöt évesen tánckarvezető lett, ami úgy érzi, nagy felelősség. „Tánckarvezetőként mindenkinek kell tudjad a dolgát, hogy mit kéne csináljon, hol kell legyen a koreográfián belül, következetesen kell döntsek, hogy hogyan lehet véghezvinni, elérni valamit. Akár technikailag, akár programszervezésileg, lelkileg, emberileg mindenféle szempontból nagy kihívás. Arra jutottam, hogy nehéz úgy csinálni ezt, ha nincs megfelelő környezet teremtve ennek. Nincs erre iskola, hogy hogyan kéne csinálni, mert mindenki maga kell kitalálja. Én öt év után most jutottam el arra a pontra, hogy visszalépjek a karvezetésből, mert úgy érzem, hogy mint táncos még szeretnék bizonyos szinteket meglépni, természetesen a táncos társaimat ugyanúgy segítem tapasztalatommal.”

A Junior Príma díjjal kapcsolatban elmondta, úgy éli meg, mint amikor az elvetett magból kinő egy fa, és annak megérik a gyümölcse. Hangsúlyozta, nagyon jól esik számára, hogy jelölték, hogy megkapta, és hogy bíznak benne.

„A díjon azt írja, hogy: a legjobb a legjobbak között. Ez nagy felelősség, nagy elismerés. Erre nem most dolgoztam rá, hanem az elmúlt tíz évben. Én vagyok az első, aki megkaphatta Erdélyből néptáncos és előadóművész kategóriában, természetesen még vannak erdélyiek más kategóriából. Ezek úttörések itt.

Melles Endre szeretné, ha a továbbiakban a segíthetné és támogathatná a fiatal táncosokat abban, hogy menjenek bátran megmérettetésre és legyenek egyre jobbak. „Példát is akarok mutatni, és segítséget is nyújtani, hogy az adott versenyen még hatékonyabbak legyenek. Mert ha támogatást, visszajelzést kap egy fiatal, akkor hamarabb elér eredményeket, szinteket, és még motiváltabb lesz. Akkor a sok év még hasznosabban tud telni és rövidebb idő alatt még nagyobb potenciál jön ki belőle, és még jobbá fejlődik az erdélyi tánc- és előadói szakma. Szakmailag alá tudok támasztani sok mindent, tényleges megtapasztalt dolgokkal tudok segíteni. Most ez számomra a kihívás, hogy segítsem a fiatal táncosokat, hogy jobb emberek, táncosok, előadók legyenek” – fejtette ki.