Milyen legyen a jó író? Olyan, mint Nick Hornby!

Ha megkérdeznétek, hogy kivel innék meg kettesben legszívesebben egy sört egy angliai pubban, picit vacillálnék, hogy Paul McCartney legyen-e az vagy Steven Gerrard, de az is lehet, hogy azonnal rávágnám: Nick Hornby! Egyből  két-két sört kérnék és igen, maradnánk jó sokáig.

Az egyik legismertebb kortárs angol regény- és forgatókönyvíróval a nyolcvanas években még simán meg lehetett volna inni néhány sört egyszerű emberként is valahol a Highbury stadion mellett Londonban, ha Arsenal-szurkolóként ki-kijártunk volna kedvenceinek meccsére. Hornby ugyanis fiatal tanárember volt akkoriban, gyerekkora óta élt-halt az ágyúsoknak becézett futballcsapatért – és pont erről a témából írta első, erősen önéletrajzi ihletésű könyvét, a magyarra Focilázként fordított Fever Pitch-t. Szépirodalomnak ezt nem nevezné az ember (persze, az Arsenal-szurkolók igen, nekik tulajdonképpen ez „A könyv”), sokkal inkább a következőt, amiből az említett film is készült – a Pop, csajok, satöbbi, főleg az amerikai színészekkel Chicagóban leforgatott film világszerte ismertté tette az író nevét.

Annyira, hogy a Focilázból még 1997-ben Colin Firth főszereplésével készített film is „előkerült” (Egy férfi, egy nő és egy focicsapat volt az igen béna magyar címe, de a film is az, vizet sem vihet a könyvnek), sőt készült amerikai verzió is belőle. Aztán jött a következő regény, az Egy fiúról és annak megfilmesítése Hugh Granttel a főszerepben, s sokszor úgy tűnik, hogy Nick inkább filmes író – aztán mégsem. Habár szinte minden regényéből filmadaptáció is készült, sőt igen kiváló forgatókönyvíró is, Nick Hornby elsősorban író. Regényeiben és novelláiban (ezekből nincs olyan sok, de Cicikrisztus címmel magyarul egy válogatás jelent meg 2018-ban, onnantól a magyar fordításokat a Helikon könyvkiadó adja ki, addig az Európa Könyvkiadó) fő szerepet kapnak a zene, a futball és a párkapcsolatok.

Ez így persze nagyon, de nagyon vázlatos és sommás, hiszen mind a nyolc regénye más és más témájú, de a regények csak egy dolog. Zene- és irodalomkritikát is nagyon sokat írt, ezekből is jelentek meg (magyarul is) válogatáskötetek (a 31 dal a zenéről, a Vájtfülűek brancsa pedig a meghatározó olvasmányélményeiről szól), nem beszélve a forgatókönyvekről, amelyekből sikeres filmek születtek, ilyen az Egy lányról (2009), a Vadon (2014) vagy a Brooklyn (2015), illetve legújabban az Egy házasság helyzete (State of Union) című HBO-minisorozat epizódjai, amelyeknek szövege szintén tavaly jelent meg magyarul egy kis kötetben.

„– (...) Semmi értelme ránézni egy ismeretlen párra, és mondani: Legalább mi nem vagyunk olyanok, mint ők.
– De van.
– Nem a saját boldogságod számít?
– Nem. Az teljesen attól függ, hogy mások boldogtalanabbak-e.
– De te úgy egyáltalán nem olyan ember vagy, aki reggel boldogan ugrik ki az ágyból csak azért, mert nem Szíriában kell élnie. Te nyomorultul érzed magad. Neked soha nem jutott eszedbe az, hogy bárkinél is jobb helyzetben lennél.”
(Tolnai Katinka fordítása)

Ismerős a párbeszéd? Az Egy házasság helyzete sorozat harmadik epizódjából van. Ehhez nem kell Angliában élni, hogy úgy érezzük, ugyanazt a sarat tapossuk. Igen, Nick Hornby ennyire érthetően és nagyszerűen ír, s ezért szeretik Angliától Magyarországig vagy Svédországtól Olaszországig.

Mivel Hornby-rajongónak tartom magam, nem tudok elfogulatlanul írni a könyveiről vagy az azokból készült filmekről, de például a Meztelen Juliet a Focilázhoz hasonlóan könyvben sokkal érdekesebb élményt nyújt, mint a filmvásznon vagy a képernyőn. Mivel alapvetően olvasó vagyok, ez az élmény korábban és jobban megfog, mint a filmadaptációk, azok csak az összehasonlítás, a megoldások, a változtatások miatt érdekesek – no persze a színészek játéka sem mindegy és a helyszínek sem. Jó, Mike Leigh, Ken Loach vagy Stephen Frears is igen jó angol filmeket írnak és készítenek, de ők elsősorban filmrendezők, nem írók.  

Hornby egy nagyon humoros író. Az általa megalkotott figurák szinte kivétel nélkül vicces középosztálybeli angolok, főleg London a történetek helyszíne, de annyira életszagúnak tűnnek ezek a valós körülmények közé nagyon jól beleillesztett fikciók, hogy emiatt is élmény olvasni. Ha az ember csak laikusként érdeklődik az angol futball vagy az angolszász popzene iránt, és ha még emellett szórakoztató és tartalmas irodalmi műveket is szeret olvasni, akkor Nick Hornby felfedezése telitalálat lehet.

Ha pedig még harmincas éveiben járva is tinédzserként él és viselkedik bizonyos helyzetekben, akkor szinte rögtön azonosulni tud Rob Felminggel (a Pop, csajok, satöbbi figurája) vagy a többi regény (Egy fiúról, Hosszú út lefelé, Betoncsók, Meztelen Juliet) kulcsfiguráival. Számomra csak a Vicces lány volt kivétel, az a történet valahogy nem kapott el, végigkínlódtam, de hát kivételek mindig vannak. A Hogyan legyünk jók? pedig utólag azért lett nagyon érdekes, mert rokonságot mutat a legújabb Hornby-regénnyel (illetve az Egy házasság helyzetével is), hiszen egy pár igen bonyolult kapcsolatát boncolgatja. De lazán idetehetjük a Meztelen Juliet-et is, amelyben egy fiktív, de nagyon élethűen megírt popsztár után elvakultan rajongó, esetlen férj és a zenésszel összejövő feleségének a nem mindennapos, képzeletbeli története.

Legújabb regénye, a tavaly megjelent Olyan, mint te megint a londoni hétköznapokba visz, és megint egy bonyolult párkapcsolatban találjuk magunkat. A 22 éves, hentesként dolgozó Joseph és húsz évvel idősebb, elvált, kétgyerekes tanárnő, Lucy története ez, szenzációsan beágyazva napjainkba. A zene (Joseph DJ-ként is próbálkozik) és a foci (a srác ugyanakkor futballedző is, gyerekekkel foglalkozik) ebből a sztoriból sem hiányzik, bőven találunk utalásokat az Arsenalra és úgy általában a labdarúgásra – és mindennek a nem mindennapos kapcsolatnak a tetejébe ott van a Brexit.

Nick Hornby egészen fantasztikus, megint megfilmesítésért kiáltó párbeszédeket, egész érvrendszereket ad szereplői szájába.

Hogy úgy döntenek (illetve már döntött a többség, ugye) ezek az emberek, hogy gyakorlatilag fogalmuk sincs, nem volt a döntésük súlyáról és következményeiről. Az abszolút komolytalan, érthetetlen hétköznapi hozzáállás, amit az igen válogatottan és célzottan beszórt infómorzsák alakítottak ki, megdöbbentő ebből a szempontból, s a mű megírásakor (2019-ben) még sehol nem volt a világot kiütő koronavírus, illetve a járványhoz való „alternatív” hozzáállások. Márhogy ne sértsek meg senkit, ugye. A történetben egyébként van egy vita az éppen frissen megválasztott Trumpról is, mert nagyjából 2016-ban játszódik a regény – ez az azóta megtörtént bukás szemszögéből is érdekes.

Ha a brexit, mint téma csak azért érdekel bennünket, mert mondjuk barátunk él és dolgozik Angliában, akkor ne kínlódjunk, nem lesz érdekes a könyv, de ha igen, akkor nagyon ajánlom elolvasásra ezt a regényt, még akár úgy is, hogy az ember nem olvasta az író korábbi műveit. Simán lehet ez egy belépő könyv is Hornby világába. Hétköznapi emberekről van szó, akik úgy élnek, mint bármelyikünk és olyan témákról beszélgetnek, mint bárki más. Nemcsak a Brexit-ről dumálnak, hanem arról is, hogy mi van ebben a helyzetben, hogy a 22 éves srác fekete, a 42 éves szeretője pedig fehér? Mert ott van az annyit emlegetett, hétköznapi rasszizmus és annak ellentéte, amit pont egy fekete srác gúnyol ki...

Hornby hatvanasként ír olyan előítéletekről, amelyek belengik a mindennapokat, tinédzserek vagy kisebb gyerekek (Lucy két fia) szájába ad szenzációs meglátásokat – és közben az egész vicces, poénos, nevettető. Tulajdonképpen saját magunkon nevethetünk, mert egyszerű történet, nagyon szimpatikus és esendő, szerethető emberekkel. És ennyi az egész. Nincsenek benne óriási fordulatok, nagy, megrázó, drámai, lélekbemarkoló dolgok, csak a hétköznapi élet zajlik a lapokon, amely mindannyiunké lehetne. Tehát a címnek talán ebben az értelemben vett olvasata is találó: ez a könyv OLYAN, MINT TE.