Paul McCartney, három. A több mint karanténlemez

Ha már a szerkesztő úr nemrég azt írta rólam egy Facebook-ajánlóban, hogy a „Liget szerzői közül a legnagyobb Beatles-rajongó” (a John Lennon halálának negyvenedik évfordulójára írt cikkem kapcsán), akkor bizony érdemesnek tartom recenziót írni Paul McCartney legújabb, alig néhány napja, karácsony előtt megjelent új albumáról. Tulajdonképpen karanténlemez (ebből aztán stílus lesz, tessék mondani...?), de 78 évesen Paul ezt nem ezért készítette suhogó egyedül, hanem azért, mert képes ilyesmire, és korábban is csinált ilyeneket. Pontosabban kettőt.

A történet olyan szempontból nagyon érdekes, hogy a nagy négyes felbomlásának évében, az utolsó Beatles-lemez, a Let it Be megjelenését (1970. május 8.) megelőzve jelent meg McCartney első, cím nélküli albuma, mégpedig pár héttel korábban, 1970. április 17-én. Azon már minden egyes hangot ő szólaltatott meg, a basszusgitártól a zongorán át a dobig (mint tudjuk, John Lennon szerint a Beatlesben sem Ringo volt a legjobb dobos, gyanítom, hogy John konkrétan Paulra gondolt...), csupán akkori felesége, a fotóművész Linda éneke hallható rajta néhol. Paul a hetvenes éveket nagyjából a Wings nevű zenekarával töltötte, játszotta és turnézta végig, közben nem mellékesen hét lemezt is megjelentetett ezzel az együttessel. Ám amikor a Wingsnek nagyjából vége lett, 1980. május 16-án megjelent a McCartney II. című lemez, amin emberünk a tíz évvel azelőtti recept alapján rakott össze tizenegy számot.

Azóta eltelt több mint negyven év, és a világ legismertebb pop-rockzenésze, az élő, liverpooli két lábon járó rocktörténelem-ember úgy döntött, hogy amerikai meg japán meg világ körüli turnék helyett, amelyeket eltörölt a járvány, nekiül, és azt csinál, amit a legjobban tud: lemezt készít.

Tény, hogy a Beatles felbomlása óta az azóta megjelent korongok – rocktörténeti szempontból, nyilván – nem tudták megközelíteni az akkori szinteket, ám Paul azért összehozott jó néhány órányi minőségi hallgatnivalót.

Az Abbey Road, a „fehér lemez” vagy a Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band színvonalát nem éri el egyik sem, de vajon kié és mi éri el...? Közhely, de tény, hogy a Beatles olyan magasra tette a lécet, hogy azt ötven év elteltével sem sikerült megugorni talán senkinek. Tény az is, hogy Paul koncertjeinek műsorába is nagyon sok Beatles-dal van beépítve, de azért hangsúlyos szerepeket kapnak szólókarrierje vagy aktuális lemezének emlékezetesebb darabjai is. Legutóbb nem is olyan rég, két éve jelentetett meg albumot zenekarával, az volt az Egypt Station.   

A mostani, III-as címmel ellátott produkció illeszkedik az említett sorba, hiszen Paul bácsi vett egy nagy lélegzetet, és sussexi birtokán, sok-sok lovaglás és jó levegőzés közben (és után) előcsalogatott magából egy egész albumot. „Elvonultam vidéki farmomra, és ott ért a karantén Mary lányommal és a családjával, négy unokámmal. Nagyon kellemes volt, napközben a házi stúdióban dolgozgattam a dalokon, aztán este kijöttem, és ott volt a család” – mondta a lemezt felvezető promóciós beszélgetésben Paul.

Minden hangszert ő szólaltatott meg a házi stúdiójában, akárcsak ötven vagy negyven éve  az I-es és a II-es „számú” albumon, a közölt fotókon is jól látszik, hogy klasszikus, legendás hangszermárkákat használhatott. Például az egyik képen ott van a Höfner basszgitár (ilyenen játszott a Beatles koncertezős idejében, de mostani fellépéseiről sem hiányozhat a jó öreg Höfi), a kezében egy Fender Vintage Telecastert tart, mellette pedig több Gibson-gitár is fel van sorakoztatva.

– árulta el a felvételek menetéről.

Apropó fényképek: az albumhoz készült fotókat megint családtag készítette, és itt is vonhatunk egy párhuzamot: az első két album az akkori, azóta már sajnos elhunyt felesége, Linda McCartney munkája volt, az új képeket pedig lánya, Mary McCartney készítette.

Az albumot egy instrumentális kezdéssel indítja (Long Tailed Winter Bird), de ugyanezzel a témával vezeti be a harmadik dalt, a Winter Bird / When The Winter Comes-t, ami talán a legkiemelkedőbb szerzemény, ez találja a legjobban a mostani hangulatot, amikor tél van és mégsincs, és bent kellene ülni elvileg. Gyönyörű, animációs videóklip készült hozzá.

A Find My Wayben persze a gyakorlott Beatles-fül nem tudott nem észrevenni egy pici olyan szólót, amit mintha egyszer már hallott volna, de nyilván és egyáltalán nem ez a lényege ezeknek a daloknak. A klipben beletekinthetünk abba is, hogy hogyan zajlott a felvétel a házi stúdióban.

Nagyon sokféle hangzással kísérletezik a szerző: holott többnyire balladákat hallunk (Deep Down, The Kiss of Venus), azért a Lavatory Lil  vagy a Slidin’ keményebb dobbantások, megjegyezhető riffekkel, dögös belemenésekkel, rendes, jó rokik ezek.

Az album (szerintem) csúcspontja a Woman and Wives, de nyilván ez egy szubjektív valami, tehát ettől még neked vagy neki lehet a csúcs a Pretty Boys vagy a záró dal, a Seize the Day is – tény, hogy mindkettő nagyon szép.

Az albumot egészben több helyen is, például Paul Youtube-csatornáján meg lehet hallgatni, de külön figyelmet érdemel az, hogy minden dalhoz gyönyörű képekből készített „szöveges kontent” is készült a hivatalos videóklipeken kívül.

Nyissunk mi melléje egy jó angol vagy ír sört, vagy tegyünk fel egy jó teát, dőljünk hátra egy kényelmes fotelben, és így év végén adjunk az élvezetnek. Paul is ezt akarta, illetve akarja ezekkel a dalokkal. Nekünk azért sokkal jobb dolgunk van, mint neki volt gyermekkorában, nem beszélve a szüleiről, akikről a karantén és e lemez kapcsán megjegyezte:

Szóval: Pólmekkártni, jó sör (tea), jó zene, pozitív gondolatok. Kérdés...?