Nagy rendezők rossz filmjei: Woody Allen és Lars von Trier

Woody Allen és Lars von Trier két csapnivaló filmmel jöttek elő tavaly, előbbi csak egy simán lapos rutinmunkával, utóbbi nagyon meg akar hatni, de filmje inkább erőlködésnek tűnik. A két filmnek nincsen köze egymáshoz: éppenséggel egymás ellentétei is lehetnének, de egyaránt tavaly mutatták be őket, készítőik pedig külön-külön nyilván korszakalkotó rendezők – de ezek a filmek nem fogják erősíteni nimbuszaikat.

A 84 éves Woody Allen ismét New Yorkba visz egy huszonéves pár kalandjain keresztül. A sztori egy elég nagy klisé, egy egyetemi hallgató interjút készíthet egy filmrendezővel, barátja, a tősgyökeres New York-i pedig elkíséri. Utóbbi azt tervezi, hogy megmutatja a város menő helyeit, de ebből semmi sem lesz, mivel Ashleigh-t egy délután alatt beszippantja a művészek közege. Pontosabban csak ő érzi ezt, de tényleg azért, mert egy buta liba, akinek a lelkesedése is szó szerint taszító – a „művészek” pedig erre gerjednek. Woody Allen most is képes annyira idegesítő karaktereket létrehozni, hogy  az ember szó szerint végigmérgelődi a filmet, és csak azt kívánja, hogy minék hamarabb járjon már le. Ezek pontosan azok a karakterek, akik miatt Holden Caulfield annak idején napokig ideges volt.

Tény, hogy a színészek jól játsszák ezeket a figurákat – erre azért rá lehet csodálkozni, akárcsak a szépen fényképezett helyszínekre, épületekre, lakásbelsőkre, de még valahogy a fények sem igaziak. Nem beszélve arról, hogy a főszereplő esőernyő alól kilógó tweed-zakója egyik percben vizes, a másikban meg száraz – apró hiba, észrevétlen is, annál nagyobb baj, hogy az előzetesben ígért kedves, szerethető film helyett valami egyebet kapunk. De hát ne is legyenek elvárásaink: Woody Allentől valami mást várni így, ennyi idősen és ennyi film után kábé olyan, mintha az AC/DC-től lírai motívumos, lassú balladákat követelnének a rajongóik.

A New York-i helyszín, frusztrált sznobok és úgynevezett művészek, arisztokraták apró-cseprő dolgain rugózni évről-évre egyfajta védjegye lett az idős rendezőnek, a rajongóinak nyilván ez is kötelező darab, de néha az az ember érzése, mintha futószalagon termelné ezeket a filmeket vagy másoknak adná ki elkészíteni alvállalkozásba. Jó, biztosan nem így van, de maradjunk annyiban: ez már unalmas.

Ha Lars von Trier magáról csinálta A ház, amit Jack épített című filmet, akkor ez a dolog végtelenül szomorú. Egy kényszeres sorozatgyilkos, aki nemcsak megöli áldozatait, hanem lefotózza és egy hűtőkamrában tárolja őket – egy beteges gondolatmenet és filozofálgatás a halálról és arról, hogy ki érdemli meg és ki nem. Csak azért tudtam végignézni, mert eleve arra készültem, hogy a frusztrált rendező nagyon sokkolni akar mindent és mindenkit. Ha komolyan vettem volna, az első két gyilkosság után abbahagyom, de végignéztem – megérte, az tény, mert láttam egy szép búcsújátékot, itt Bruno Ganzra gondolok.

Lars von Trier a kilencvenes években más dán rendezőkhöz hasonlóan zseniális és újszerű filmekkel lett ismert (Táncos a sötétben, Hullámtörés, Dogville, Manderlay, stb.), aztán a kétezres évek után kezdett „bekeményíteni”, a Melankólia, az Antikrisztus, A nimfomániás szintén nehézsúlyú filmek voltak, de azért nézhetők, egyesek szerint zseniálisak. A rendező majd tíz évvel ezelőtt tett, később kimagyarázott megnyilatkozásai kiverték a biztosítékot (Cannes-ben egy sajtótájékoztatón magát nácinak, Hitler-szimpatizánsnak vallotta), aztán az is kiderült, hogy súlyos pszichikai gondokkal küszködik.

Legújabb – és állítólag utolsó – filmjét így talán egyfajta bosszúként vagy összegzésként is felfoghatjuk.

Két és fél órán keresztül jól megkomponált jelenetekben rágja a szánkba, hogy Jack, a precíz építőmérnök mit és miért tesz – emberünk ugyanis végig párbeszédben van egy belső énnel, akiről aztán kiderül, hogy bizonyos Verge, ami talán Vergiliust jelenti. Jack öl és csonkít és gúnyt űz mindenből és mindenkiből. Tervezetten és véletlenszerűen, kifinomult, igen kegyetlen módszerekkel gyilkol, áldozatainak hulláját módszeresen meggyalázza, de mindezt fogjuk fel úgy, hogy a végtelenül egoista és öntörvényű  Lars von Trier köpte szembe a nézőket és a kritikusokat.

Akárcsak az Allen-filmben, a színészek itt is fantasztikusan alakítanak. Matt Dillon zseniálisan hozza a főszereplőt, Uma Thurman az idegesítő első áldozatot, aki alig pár percig beszél az autóban Jack mellett, de úgy, hogy talán a néző is rárivallna, hogy fogná már be. Jack nem szól rá, hanem egyszerűen agyoncsapja egy kerékemelővel.

Mindenképpen szót kell ejteni Bruno Ganzról – ez a film volt ugyanis az egyik utolsó, amelyben játszott a nagy svájci színész.  Ha máshonnan nem, onnan ismerős lehet, hogy A bukás című filmben Hitlert alakította, a bunkerben lejátszódó jelenetre pedig számtalan mém-párbeszédet írtak már. A forgatás után nem sokkal meghalt Ganz szenzációsan viszi el a film végét – Jack-kel ugyanis alászállnak a pokolra (itt azért fantasztikus képek és jelenetek sorjáznak), rengeteg bibliai és világirodalmi, illetve filmes és dokumentumfilmes utalás van ebben a kb. negyedórában. Lars von Trier egyfajta zavaros vallomása ez a jelenetsor (illetve talán az egész film), amiért talán érdemes volt végignézni ezt a majd három órás borzalmat.

Mert minden rosszban van valami jó, csak meg kell találni.