Ne hunyd be a szemed, úgy menj vissza. Balázs Ferenc kiállításáról

Én emlékezni sokszor úgy szoktam, hogy behunyom a szemem. Így hallok hangokat, érzek szagokat, illatokat, látok egykori embereket – ismerősöket és ismeretleneket, rég megholtakat és megöregedetteket. Örvendő, ujjongó gyerekeket, örömtől sugárzó arcokat, büszke vagy bánatos felnőtteket, hallok elmesélt történeteket, azoknak következményeit, annak az életnek a lenyomatát, ami az én életemben történt vagy nem, de velem is, a környezetemben megtörténhetett volna. A mások történeteit, a mások élményeit, amelyek hasonlók az enyémhez – ugyanazok a szagok, hangok, látványok.

Valahogy úgy lennék az udvarhelyi, igen közismert fotós és pedagógus Balázs Feri bácsi 85. születésnapjára létrehozott fotótárlattal, hogy mindezt nyitott szemmel látom és érzem. Bár a képek többsége a hatvanas-hetvenes években készült, azért jócskán van az én generációm gyermekkorából is, kicsit későbbről. A képek (szám szerint ötven) úgy voltak kiválogatva, hogy nagyjából mindent felöleljenek abból, amit Feri bácsi lefotozótt az ötvenes évek végétől úgy a rendszerváltásig, ám így is sok minden nem kerülhetett be, mert egyszerűen már nem volt hely, illetve túlzsúfolni sem kell egy ilyen tárlatot.

Szerencsére a kiállítást Balázs Feri bácsi fia, a velem egygenerációs Attila hozta tető alá a Művelődési Házban, kurátorként ő válogatta a képeket, egyben ő volt a motor és a hajtóerő is – Attila már fényképész-egyetemet végzett a kétezres évek elején. Többször is hangsúlyozta, hogy a képekhez „nem nyúlt hozzá”, nem javított, alakított rajtuk digitálisan, a felvételek pontosan úgy kerülnek kiállításra, ahogy azokat negyven vagy harmincöt éve az édesapja lefényképezte.   

Ahogy belépünk a koncertterembe, ajánlott jobb kéz felől elkezdeni a képek nézését – így menjünk a fal mellett végig, majd fel a színpadra, onnan le, végig az ablakos falrészen, hiszen ott is vannak képek, majd így érünk vissza a bejárathoz. 

Fekete-fehér és színes fotók váltják egymást, az első kép színes, a főtéri ferences templom és egy előtte elkanyarodó busz van rajta – olyan városképekkel indul a tárlat, amelyek ma is megvannak, csak éppen már másképp néznek ki. Azért, mert ez nem egy várostörténeti kiállítás, nem azt követi végig, hogy hogyan bővült ki Székelyudvarhely a hatvanas-hetvenes években – erre kiválóan alkalmas a Márton Zsigmond felvételeiből készült könyv, amelyről itt írtunk.

Ezekről a képekről egyszerű, helyi, hétköznapi érzések jönnek le, ugyanakkor vannak ünnepi felvételek is, hiszen egy-egy Szejke-nap, egy kaszkadőr-verseny, május elseje, pionírházi verseny vagy éppen egy Ceaușescu-látogatás: átvitt értelemben vagy rendesen „ünnepek” voltak azok abban a rendszerben, mint ahogy ma is megvannak az ünnepeink és a „látogatásaink”.

Egy-egy szélesebb, nagyobb városi panoráma-felvétel azért is érdekes, mert az ember azon is el tud gondolkodni, hogy mi hol van most, napjainkban, illetve a hiányzó épületek alapján be lehet azonosítani, hogy hányban készülhetett a fotó. A városnak nincsenek nagyobb, magasabb pontjai, de például a Kuvar-szikláról vagy a hetvenes évek elején felépült szállodáról kiváló városképeket lehetett készíteni, ezeket Balázs Feri bácsi meg is tette, ahogy a hétköznapokban vagy a pionírház (évtizedekig ott dolgozott oktatóként) kirándulásain is mindig nála volt a fényképezőgépe.

Van néhány „kakukktojás” is, például egy igen erős Kányádi Sándor-portré 1974-ből (a Szejkén az éppen akkor frissen megjelent válogatott verseskötetéből olvas fel), amelynek kompozíciója egy teljesen profi fotós beállított munkájaként is felfogható. Pedig Balázs Feri bácsi soha nem „művészkedett”: például kirándulás alkalmából készült egy fotó a Peleș-kastélyról, erre a képre rákerült egy fehér burok, a laikus szemlélő „művészkedésnek” nézné. Ám a magyarázat roppant egyszerű: fényt kapott a film, így torzult el, s ezt így, módosítás nélkül hívatták elő és állították ki...

De a legjobban a hétköznapi felvételek ütnek: a Tábor-lakótelepi blokk mellett vitézkedő kissrácok (mintha az öcsémet és magamat látnám harmincvalahány évvel ezelőtt...), a gokartozó gyerekek Pollner Gyuszi bácsi előtt, az egymás mellett haladó Pegas-biciklik vagy a Művelődési Házba sorban beigyekvő pionírok mellett pózoló milicista és a mellette elsiető postás – utóbbi az egyik legerősebb kép. A hétköznapi vagy ünnepre készülődő fotók Feri bácsi fiatalkorából is visszaköszönnek: a korondi Borvíz utca hídjának javítása, a lakodalmat megelőző disznó- és tyúkvágás képe, a leégő csűr az oltani vederrel igyekvő, riadt öregemberrel.

A képeken ott vannak az egykori emberek, hangulatok, ízek, illatok, érzések és történetek. Mindenki történetei a maguk egyszerűségében.

Mert nekünk itt, ezen a helyen ilyen volt az életünk. És ez ilyen egyszerű.