Négy aranyos videójáték, amivel a gyerek is nyugodtan elütheti az időt

Gyakran éri a szülők részéről az a vád a videójátékokat, hogy erőszakosak, véresek, durvák és fölösleges időtöltés a gyerek számára, és valljuk be, ezek a vádak nem egészen alaptalanok.

A mai videójáték-felhozatal azonban kellően színes és változatos ahhoz, hogy mindenki megtalálja a neki megfelelő műfajút a neki megfelelő platformra.

Sajnos a korhatárbesorolást a kereskedelemben nem igazán veszik komolyan, így majdhogynem természetes, hogy a 16-os vagy éppen 18-as karikával ellátott, vért, brutalitást, erőszakot és szexuális tartalmakat is magukba foglaló videójátékok tizenéveseknél kötnek ki, de jó tudni, hogy vannak ténylegesen gyerekeknek készült, nem bugyuta darabok is a piacon.

Mivel most ismét kényszervakációra kényszerültek az iskolások, az alábbi válogatásunkban olyan videójátékokat mutatunk be, amit a szülő mellett a gyerek is nyugodt lelkiismerettel játszhat, és helyenként még hasznos tudást is magáévá tehet belőlük, vagy éppen

a logikai gondolkodást vagy az ügyességet, leleményességet fejlesztik a gyerekekben mindenféle öncélú és fölös erőszak megjelenítése nélkül.

A Ubisoft még tavaly év végén, a Cyberpunkkal majdnem egy időben megjelent akció-kalandjátéka a 2017-es, Nintendo Switchre megjelent The Legend of Zelda: Breath of the Wild mintájára készült, és a görög mitológiából merít egy hatalmasat.

A humorban és a cukiságban nem szűkölködő, meglehetősen hosszú történetű játék tele van küldetésekkel és megoldásra váró rejtvényekkel, így akár 60-70 játékórát is bele lehet ölni.

A történet szerint Tüphón, az alvilág ura a felszínre tör, hogy gonosz csatlósaival elfoglalja a világot, itt jön azonban képbe hősünk, Fenyx, aki személyes indíttatásból szembeszáll vele, miközben felszabadítja a Tüphón által elátkozott isteneket: Afroditét, Athénét, Árészt és Héphaisztoszt, hogy aztán együttes erővel mérhessenek végső csapást a gonoszra és annak seregeire. A sztorit ráadásul rendhagyó formában kapjuk, ugyanis a sziklához büntetésként kikötözött Prométeusz meséli Fenyx felemelkedésének történetét Zeusznak, így tulajdonképpen rajtunk áll, hogy mi lesz, amit Zeusz hallani fog, mert a tetteink krónikáját narrálja neki Prométeusz.

A rendkívül aranyos animációval megalkotott játék végig próbára teszi a játékos kreativitását, ugyanis

a feladványok többségét logikával, találékonysággal és ügyességgel lehet megoldani, hogy ezek jutalmaként újabb és újabb fejlesztéseket lehessen kioldani, nem beszélve a gyűjtögethető tárgyakról (mint például az ambrózia), amelyek révén egyre hasznosabb képességekre tehessünk szert.

Emellett játékos formában lehet megismerkedni a görög mitológia egyes alakjaival, ugyanakkor a kezdő szintű angoltudás is fejleszthető a játék révén, mivel nagyon egyszerű és közérthető angolt használ, aminek megértéséhez nem kell sem felirat, sem fordítóprogram.

Aranyos vagy éppen groteszk, mutálódott szőrös állatok uralják a világot egy ismeretlen világégés után, ahol nem valami kedvezőek a túlélési feltételek a különböző sugárzások, hő vagy éppen a túlzott hideg miatt. Hősünk egy teljes mértékben „testreszabható” és különböző harcmódokat elsajátítani képes, mosómedveszerű lény, aki ha kell, puskával, ha kell karddal száll szembe mindennel és mindenkivel, aki útjába kerül és az életére tör. A kis szőrös állatkák törzsekbe verődve élik mindennapjaikat, „biomutánsunk” feladata pedig, hogy egyesítse vagy éppen legyőzze a rivális törzseket annak érdekében, hogy leszámolhasson a world-eaterekkel, vagyis azokkal a hatalmas lényekkel, akik az életet biztosító Világfa gyökereit pusztítják. Ez a mesés alaphelyzet egy olyan 20-30 órán keresztül – a végefelé már eléggé repetitívvé váló – húzható küldetéssorozatot takar, amibe a gyerkőcök is nyugodtan alámerülhetnek, hiszen

a pályán összeszedett szemétből a fegyvergyártás és az akciózások közbeni képregényes animációk meglehetősen szórakoztatóak tudnak lenni, még ha a harcok sok esetben nem bizonyulnak túl nagy kihívásnak.

De felfedezni ezt a rajzfilmszerű, meglehetősen aranyos posztapokaliptikus világot mindent megér.

– így jellemzi a kritikusok többsége az Ember Lab szeptember 21-én megjelent játékát, míg sokan úgy jellemzik, hogy ne tévesszen meg senkit az aranyos külső, hiszen ez egy angyalbőrbe bújtatott Dark Souls-játék (játékszéria, ami a brutális nehézségéről híres – szerk. megj.).

A mindössze hat óra alatt kijátszható történet egy lányról szól, aki különleges képességekkel felvértezve kapcsolatban van a mindent átható szellemvilággal, ami történetünk kezdete előtt korrumpálódott, és a két világ között ragadt szellemek megpróbálnak mindent az uralmuk alá hajtani. Itt jön képbe hősünk, Kena, akivel

le kell győznünk a rossz szellemeket, és fel kell szabadítanunk a világot az uralmuk alól, ami helyenként meglehetősen nagy kihívásnak bizonyul.

Nem vagyunk egyedül ezekben a missziókban, ugyanis a játék cukiságfaktorát adó kis fekete, szőrös lények, az úgynevezett rotok segítenek időnként a küzdelemben a maguk módján.

A gyönyörű animációt hihetetlenül megkomponált zene és helyenként lélegzetelállító látvány teszi egyedülálló élménnyé, és játék közben csak arra tudunk gondolni a különböző kihívások teljesítése közben, hogy milyen jó is ebben a varázslatos világban lenni Kenával és az aranyos kis rotokkal.

Ez a metroidvania (a Metroid és a Castlevania játékok „összeházasításából” lett műfaj) igazán egyedi darab, bár nem a tömegek érdeklődésére tart számot, de

igazi csemege a 2D-s platformerek rajongóinak.

Ebben egy meglehetősen erős és mogorva nyúllal vágunk neki az ugrálós, harcolós kalandnak, de úgy, hogy hősünk hátára egy hatalmas mechanikus ököl van erősítve, ami alaposan megkönnyíti a dolgunkat abban, hogy leszámoljunk a kitalált (és meglehetősen részletesen kidolgozott hátterű) Torch City-t megszálló robotlégiókkal. A recept egyszerű: ahogy haladunk előre a világban, úgy teszünk szert újabb és újabb képességekre, a harci arzenálunk pedig fokozatosan fejlődik annak érdekében, hogy legyőzhessük a velünk szembeszálló robotokat és azok irányítóit. A platformerek rajongóinak mondhatni kötelező, de bárkinek ajánlott, aki kicsit megdolgoztatná a Super Mario-n és társain edzett, de időközben berozsdásodott játékosreflexeit.

A nyár eleji megjelenése után néhány héttel mi is végigjátszottuk, és meg is írtuk a benyomásainkat az Insomniac Games legújabb, nextgen játékáról, ami szerintünk

az újgenerációs játékélmény mellett rengeteg nosztalgikus elemmel is szórakoztatott.

Akinek sikerült már beszerezni egy Playstation 5 konzolt, és szereti a 3D-s akció-platformereket, azoknak érdemes tenniük egy próbát vele (főleg, hogy csomagban is árulják, szóval jó eséllyel már konzolvásárláskor is hozzá lehet jutni), akik pedig kedvelték a Ratchet & Clank széria korábbi darabjait, azok ezt sem hagyhatják ki.

És tegyük azt is hozzá, hogy a videójátékokat nyüstölő felnőttek mellett már csak a gyerekek tudnak igazán jól szórakozni rajta.

Ratchet & Clank: Rift Apart – újgenerációs játékélmény, nem kevés nosztalgikus elemmel

A Sony nem csak játékkonzol, hanem videójátékok terén is nagyokat szokott dobbantani, erre kitűnő példa a csak Playsation 5-re fejlesztett és kiadott, rendkívül jópofa és szerethető Ratchet & Clank legújabb része is.