Nem baj, ha látszik, hogy nem vagyunk tökéletesek

– Könyvek között nőttél fel. Mi a legemlékezetesebb gyerekkori olvasmányélményed?

– Az első regény, melyet egyedül olvastam el, A két Lotti volt, eredeti illusztrációkkal, imádtam. De ha azokat a könyveket is ide vehetjük, amelyeket nekem olvastak, akkor a Mi újság a Futrinka utcában, a Mazsola, Mazsola és Tádé, a Gőgös Gúnár Gedeon – mind meghatározó élmények. Szerettem minden karaktert, aki kíváncsi, kísérletező és lázadó volt. Később hatalmas Harisnyás Pippi és Pumukli – ami tudom, hogy nem olvasmányélmény, de ide vág – fan lettem. A megfelelési kényszeres, jó tanuló első gyermek és egy miniatűr punk keveredett bennem, igazából mindig is – olvastam, rengeteget, amiért minden felnőtt dicsért, viszont azokkal a szereplőkkel azonosultam, akik fittyet hánytak a szabályokra.

– És minek a hatására kezdtél el verseket írni?

– Sajnos elég kiszámítható válaszom van erre: a kamaszkori szerelem hatására. Párhuzamosan novellákat is írtam, amit értek is, mert majdnem kizárólag prózát olvastam. A versekre nincs más magyarázat, minthogy a hömpölygő érzelmeim kifejezésére ezt találtam a legmegfelelőbb formának.

– Úgy tudom, hogy az Előretolt Helyőrség Íróakadémián prózatagozatára jelentkeztél. Abban az időben a prózát érezted biztosnak?

– Igen, ez így volt. Azt gondoltam, hogy a verseim annyira rosszak, hogy prózásként jobbak az esélyeim. Mert egy-egy novellácskámra, leírásomra kaptam pozitív visszajelzést, míg a verseimre inkább azt, hogy a felét ki kéne húzni.

– Később mégis visszakanyarodtál a versekhez. Sőt, az első könyved is verseskötet lett.

– Amikor már élesben ment a dolog, és küldeni kellett a szövegeket, sosem jött az ihlet (nem volt ötletem, hogy miről írjak, nem volt valami, amiről mondani akartam volna bármit is). Versre viszont annál inkább. Mivel halogatok mindent is az utolsó utáni percig, praktikusabb is volt a vers, szóval rossz időbeosztó-képességből fakadó okai is vannak.

– Az Előretolt Helyőrség Íróakadémia gondozásában megjelent Repedések versesköteted címe több szempontból is izgalmas értelmezési lehetőségeket kínál. Kezdjük azzal, hogy a címnek ahhoz is köze van, hogy te nem szeretsz az úton rálépni a repedésekre. Miért van ez, s hogyan kapcsolódik össze a könyvcímmel?

– Van egy icipici OCD-m, és babonás is vagyok egy fokig (szeretem egészségesnek hívni, de na). Ha rosszat mondok, vagy gondolok, le kell kopogjam három koppantással. Ez nem volt mindig így, egyszer csak elkezdtem csinálni, mint ahogy a repedésekre nem lépést is magamnak alakítottam ki kamaszként, aztán nem mertem abbahagyni, mert ki tudja. Játékos, a repedés szakadék asszociációból „fajult el” a dolog. Aztán már azért csináltam, hogy elkerüljem a Bajt. És éppen azért, mert ennyire rá vagyok kattanva a repedésekre, meg is látom őket mindenhol.

Imádok mintázatokban, összefüggésekben gondolkodni, ezeket kreálni és belelátni mindenbe.

A repedések ugye a rossz hírnökei, de kapcsolatok megromlásának, végének is a szimbólumai lettek a kötetben. Ugyanakkor a térkép vonalai, a csillagképek, a hajszálak, a tenyér erezete, karcolások, hegek – ezek mind-mind beleillenek (az én fejemben legalábbis) a repedés kategóriába. És a kötet dugig van ezekkel a képekkel.

Aki a ragasztóba aranyport kever: Gere Nóra Éva

Milyen az élet Prágában egy erdélyi fiatal számára? Hogyan lehet feldolgozni és túllendülni a gyerekkori traumákon? Miként lehet beépíteni egy verseskötetbe a környezetünk tapasztalatait? A csíkszeredai Gere Nóra Éva kötetét mutatták be Budapesten.

– A borító és a kötetben szereplő Kintsugi című versed is szorosan összekapcsolódik.

– Azt a technikát jelöli, amely a hibák és a tárgy történetének kiemelését, esztétizálását hirdeti, ahelyett, hogy megpróbálná azt elrejteni. Ha egy kerámia eltörött, a ragasztóba aranyport kevertek, úgy illesztették újra össze – ezáltal láthatóvá vált, hogy már nem sértetlen. Viszont ez nem csorbította az értékét, hanem hozzáadott, jelentést, történetet kapott az a repedés, törésvonal.

– Te is próbálod ennek alapján, ilyen megközelítési módozatokkal élni az életedet?

– Igen. Nagyon szeretném azt hinni, hogy igen. Azt gondolom, hogy a traumáink nemcsak megtörnek bennünket, hanem lehetőséget nyújtanak arra, hogy szebbként, erősebbként, ragyogóbban jöjjünk ki belőlük. És aki sérült az útja során, de kezdett vele valamit, gyógyulni akart és tett érte, azt igenis ünnepelni és aranyba foglalni kell, mert hatalmas munkája van benne. És nem baj, ha látszik, hogy nem vagyunk tökéletesek. Szerintem az sokkal emberibb és szerethetőbb.

– Sok laikus olvasó hiszi azt, hogy minden költő és író irodalmat tanult. Ilyen téren te is a kivételek közé tartozol. Azért említsük meg, hogy te is ott kezdted… Most hol tartasz ezen a téren?

– Igen, egy évig bölcsész voltam Kolozsváron. Jelenleg nem tanulok, de szeretnék visszamenni az egyetemre, doktorálni. Csak még nem érett meg bennem a téma.

– A kötet verstémái között a gyász, az elmagányosodás, illetve az elvesztés érzése a legmeghatározóbb. Mennyire kell eltávolodnod a szövegtől ahhoz, hogy dolgozni tudj rajta?

– Hmmm, mennyire, azt nem tudom, de el kell, mindenképpen. Általában az első változatokat magamnak írom, hogy kiírjam az érzést, minden részletével, hozzá társuló gondolattal együtt. Majd félreteszem, napokra, hónapokra, ez változó. És amikor már nem hatódok meg saját magamtól, akkor elkezdek húzni.

– A versek nemcsak a te tapasztalataidat, élményeidet jegyzik…

– Az egyik kedvenc pillanatomat ezzel kapcsolatban nagymamám szállította. Egyik újságos megjelenésem után felhívott és leteremtett, hogy miért írok apuról valótlanságokat, ő sosem hagyta a családot magára. Az a részlet nem zavarta, hogy a versben szereplő apa a végén meghalt, míg az ő fia köszönte szépen élt és virult – de mit fognak gondolni apámról, akik olvassák, ez volt a nagy baj. És igen, mit fognak gondolni rólam – hogy vajon ennyi mindent elhallgattam, és ennyi traumatikus esemény történt velem?

Nagyon sok versem személyes élményből táplálkozik, és majdnem kivétel nélkül mindenikben van olyan kép, melyet az én szemem látott, de ezek a szövegek olyanok, mint a foltvarrásos takaró.

Különböző személyek – ismerőseim, barátaim – által megélt és átélt dolgok keverednek a velem történtekkel. Viszont a kötet hangvételét nem akartam megtörni, így egységes a lírai én, mindent egyes szám első személyben írtam meg. Azok a traumák, melyeket így „magamra vettem” mélyen megérintettek, és nem tudtam nem megírni őket, valamit kezdenem kellett velük, hangot és formát adni a fájdalomnak. És az erőnek, ami kivezette az érintetteket belőle.

– Csíkban születtél és ott nőttél fel, Kolozsváron kezdted el tanulmányaidat, Pesten folytattad, végül Prágában kötöttél ki. Milyen magyarázata van ennek az útnak?

– Egyformán szerettem volna a bölcsészkarra és a MOME-ra is menni, és mivel az utóbbira nem vettek fel első körben, így boldogan kezdtem neki a kolozsvári életnek. Rengeteget tanultam ott, de azt éreztem, hogy nem vagyok teljesen a helyemen, úgyhogy megpróbáltam újból a MOME-t, és sikerült. A Budapestre költözés önmagában nem volt célom, az egyetem miatt viszont nem volt kérdés, hogy váltok. Prágába Erasmusszal jutottam ki, és annyira beleszerettem a városba, hogy végül oda jelentkeztem mesterire, a Károly Egyetemre.

– Prágában képzeled el a jövődet?

– Igen, bár ez egy halkabb igen, mint pár éve volt. Mondjuk úgy, pofán csapott a valóság – nyelv ismerete nélkül, idegenként nem éppen olyan könnyű boldogulni (a felnőtt életben –munkaerőpiac és lakhatás), mint diákként volt. De töretlenül imádom a várost, és hálás vagyok, hogy ott élhetek. Még nem érzem úgy, hogy váltanom kellene.

– És mindez (az utazások, az otthon kérdése, Csík-Prága útvonal) hogyan hat a költészetedre?

– Nagyon is inspirál. Olyannyira, hogy a következő kötet koncepciója is alakult kissé. Szeretném jobban kidomborítani pontosan ezt, az általad említett itt is ott is otthonlevést, utazást, gyökértelenséggel járó szabadságot és elveszettséget. Identitást, melyet kialakítottam a költözések alatt és formálok azóta is.

– Ez a kötet pedig az előző folytatásaként is értelmezhető lesz majd.

– A fentiek mellett a generációs traumák, azok fel- vagy fel nem dolgozása, gyász, családi minták kérdése is foglalkoztat. Menet közben fog kialakulni szerintem, hogy ebből a két vonalból két kötet lesz, vagy egy kötet két ciklusa.