Nem lányregény: a fehérzoknis maffiózók sírfelirata

A filmipar és az irodalom a hetvenes évek óta rá van kattanva a maffia által szolgáltatott témákra – akár a Keresztapára, akár a Sopranos-sorozatra és másokra gondolunk, ez az a téma, ami egyszerűen mindenkit érdekel még akkor is, ha ezt néha tagadjuk, mint bizonyos falusiak, akik megeszik mogyorós pelét (is), de ha kérdezed tőlük, kikérik maguknak.

A felvidéki magyar maffiát jó húsz éve legendák övezik, a kilencvenes évek közepén és végén Székelyudvarhely testvérvárosában iszonyatos állapotok uralkodtak. Pontosabban jól ismert bűnbandák uraltak mindent, gyakorlatilag mindenhová és mindenkihez elért a kezük. Az évtized elején amnesztia volt az akkori Csehszlovákiában, sok bűnöző rászabadult a rendszerváltás utáni mindennapokra, bandákba verődtek, és semmitől sem riadtak vissza. Ismerős helyzet, ugye? Van az úgy, hogy a szomszéd kicsifiú egyik percben aranyos, kedves, kinyitja a liftajtót, pár év múlva pedig kigyúrt, agyontetovált, agresszív vadállatként látod viszont, amikor elhúz melletted egy luxusautóval.   

És egy „kicsit” nálunk is volt. Vagy van...?

A kilencvenes évek vége Csíkszeredában sem telt eseménytelenül ebből a szempontból, ha jól emlékszünk, de a kisebb-nagyobb bűnszervezetek behálózzák az egész Romániát, gondoljunk csak a caracal-i tinigyilkosságok után elszabadult lavinára. Kiderült, hogy az országnak abban a részében párhuzamos hatóságok működnek, és nagyon úgy néz ki, hogy a lakók ezt megszokták, sőt, el is fogadják. A felvidéki történet legeslegszomorúbb tulajdonsága talán az, hogy a bűnözők szinte kivétel nélkül magyarok voltak. Magyarán: magyarok sanyargatták, zsarolták, fenyegették, gyilkolták meg a magyar embereket. Vitathatatlan tény az is, hogy az akkori, nacionalista Meciar-kormánynak (ezt úgy kell elképzelni, mintha annak idején nálunk Funar vagy Vadim Tudor lett volna az államelnök) ez nagyon kapóra jött, hogy a magyarok odalent délen „ölik a saját fajtájukat”. Szlovákiában azóta sok minden  megváltozott, de az akkor meggyilkolt és betonba öntött, elásott áldozatok után mai napig kutatnak a hatóságok, illetve folynak a perek, és a kétezres évek elején is több gyilkosságot elkövettek – ha valaki részletesen utána szeretne nézni, itt és itt megtalálja.  

Durica Katarina felvidéki magyar író ezekből a húsz évvel ezelőtti sztorikból írt egy szenzációsan jó regényt A rendes lányok csendben sírnak címmel. Címével ellentétben nem lányregény és nem is egy könnyed, hétvégi olvasmány, kegyetlen történetek vannak benne. A figurák kitalált személyek, de a történetek nagyon is valóságosak: az írónő hónapokig interjúkat készített olyan nőkkel, akik áldozatként (például nemi erőszak áldozataként) vagy egy bűnöző hozzátartozójaként éltek és élnek, a regényt az általuk elmondottakból, illetve az ismert eseményekből írta meg. Tényekből.

A történetet három nő meséli egyes szám első személyben. A harmincas éveiben járó fodrásznő, akinek a férje rendőr, a tizenéves, megerőszakolt Hilda és az egyik maffiózó, Kicsiricsi édesanyja, Erzsi néni – a kép elbeszélésükből áll össze.

Ahogy Székelyföldön, a lehető legvéresebb és legkomolyabb tragédiákat Felvidéken is ugyanúgy kezelik: a legtöbbször hallgatással, bagatellizálva, cinizmussal, áldozathibáztatással.

A kilencvenes években az egész Kelet-Európában gyökeret vert, sőt akkor teljesedett ki igazán az a „miccószhezza-állapot”, amikor az emberek nagy része másban kezdte mérni saját magát, s ezt nemcsak a vagyonra értem. A nagyobb háza van, szebb nője van, jobb kocsija van sor a végletekig fokozható, ám ebből talán a legszomorúbb az, hogy a kommunizmus éveiben úgy-ahogy összetartó közösségek teljesen szétestek, és a beletörődések mellett rosszindulattal kezdték figyelni azt, akinek sikerül valami és azt is, amikor valaki bajba kerül. Durica Katarina könyvében többször is előjött az, hogy az emberek az áldozatokat legtöbbször hibáztatták a segítség helyett, megbélyegezték, pedig az is megtörtént, hogy a fehérzoknis, sustyákis maffiózók az utcákról raboltak el lányokat, és senki sem tudta felelősségre vonni őket. 

A primitív, agresszív és kegyetlen gyilkosok pedig büntetlenül élték az életüket, a könyvbe nagyon szépen be vannak építve a mindennapok. De eljött az a nap is, amikor az Úr bosszúja rájuk is lesújtott: 1999. március 25-én tíz embert lőttek agyon akkor még ismeretlen álarcosok a szerdahelyi Fontana bárban, az egyik klánt lefejezték ezzel az egész Európában elhíresült, alig pár percig tartó tettel. Durica könyvében ezek a részek nagyon elgondolkodtatóak: az addig hallgató, cinikusan véleményt formáló emberek hirtelen azokban a kocsmákban teremtek, ahol ingyen mérték a sört másnap... Azokban a kocsmákban, ahol évekig védelmi pénzt szedtek a kíméletlenül legyilkolt, pokolra jutott emberfajzatok. De ők is gyilkoltak, nem is keveset, hiszen az áldozatok számát pontosan máig sem sikerült kideríteni, csak az a biztos, hogy számuk száz felett van. 

Mi is az a tisztelet?

Az egyik legelkeserítőbb tulajdonságuk és „követelésük” az irántuk való tiszetelet volt. Sohasem értettem és egyelőre nem is fogom megérteni, hogy hogyan lehet tiszteletet kérni valakiktől. Én úgy tudom, hogy azt csak kiérdemelni lehet. Nap mint nap, a mindennapi életben is tapasztalhatjuk, hogy egyes embertársaink betegesen vágynak a tiszteletre – és most egyáltalán nem a maffiózókra gondolok, hanem mindenkire, aki tiszteletet vár el a másiktól, anélkül, hogy valamit tenne érte. Sőt, annak az ellenkezőjét. A felvidéki magyar maffiózóknak a drága autók, a márkás fehérzoknik és sportcipők, az arany nyakláncok után talán ez volt a legfontosabb: a tisztelet, amit csak kierőszakolni tudtak, kiérdemelni nem.     

Külön kiemelném a figurák ábrázolását, a könyvben levő jellemrajzokat. Nemcsak a maffiózóké sikerült kitűnőre, hanem az egyszerű embereké is. Ha elolvasunk vagy meghallgatunk pár interjút Durica Katarinával (egy nagyon jó podcast itt van), akkor hamar rájöhetünk, hogy Hilda egyik hölgyismerősét részben magáról mintázta az írónő. Aztán ott van Júlia férje, a tehetetlen rendőr, aki gyakorlatilag abba betegszik bele és hal meg később, hogy semmit sem tehetett. Igen, spojlerezek, mert ezt kell tudni: Dunaszerdahelyen és környékén a bűnözők egymást is legyilkolták, ez a regényben úgy van ábrázolva, hogy az anyjánál, Erzsi néninél élő Kicsiricsi a panelház előtt a saját kocsijában robbant fel, a szomszédok, az utcán játszó gyerekek szeme láttára. 

Hogy vannak olyan helyzetek, amikor nincsen és nem is lehet bocsánat, sem pardon. Kardtól vész, ki karddal él. Bűnhődni kell és meghalni kell, úgy, ahogy az illető érdemli: agyonlőve, vértócsában fekve a Fontana bár emeletén vagy felrobbanva a blokk előtt az autóval együtt, mindenki szeme láttára. De a fájdalom, a megalázott, megerőszakolt, özvegyen hagyott nők fájdalma örök, soha nem múlik el, abban a generációban iszonyatos nyomot hagyhattak a húsz évvel ezelőtti dunaszerdahelyi események. Azokat a nőket elkíséri a sírig.  

Mondtam, hogy nem lányregény.