Nem vagyunk halhatatlanok. Vagy mégis?

Könnyebb egyedül lennünk, mint kötődni másokhoz és csalódni bennük? Az Alejandro Ricaño és Sara Pinet írta Ami megmaradt belőlünk (fordította Kész Orsolya) kortárs mexikói darab többek között erre a kérdésre is keresi a választ.

A darab az egy óra tíz perc játékidejében, és mindössze két színészével, rengetek társadalmi problémát vet fel.

Az alaptörténet egy fiatal kamaszlány gyásza, aki kiskorában veszítette el édesanyját, majd szembesült a ténnyel is, hogy édesapja nagyon beteg, haldoklik.

Mindenki másképp gyászol – hogy ezzel a közhellyel éljünk –, Nata elidegenedett maradék családjától, csupán a hibáit emeli ki, komorság és melankólia költözött az életébe. Egyetlen tökéletes szerettétől, a kutyájától is megválik, hiszen könnyebb egyedül lenni, mint kötődni és az elvesztés potenciális gondolatával együtt élni.

A darab Nata és Toto magányos bóklászását dolgozza fel, nem kronológiai sorrendben idézve fel a régi emlékeket. Mégis mindegyik történetszál átlátható, Kányádi Anna és Kozma Attila úgy alakulnak egyik szerepből a másikba, mintha kaméleonok lennének, így mindössze két színésszel sikerült színre vinnie a rendezőnek az egyébként többszereplős darabot.

A fókusz a kamaszlányon és kutyán van, a mellékszálakban felbukkanó, majd eltűnő karaktereknek nincs különösképpen súlya, csupán a cselekmény alakulásának eszközei.

Nata gyásza során péládul olyan archetípusok jelennek meg, mint az istenfélő nagynéni, az alkoholista nagybácsi, Toto bolyongásában pedig más kutyák, a bántalmazó, illetve a sintér keresztezi a kutya útját.

A darab alapvetően az elmúlás tudatosulásának folyamata, hiszen Nata abban a fantáziában élt, hogy ő és az édesapja halhatatlanok, ezt az elképzelést azonban átírja az apa betegsége, majd korai elmúlása. Ahogy fejlődik Nata, úgy alakul a viszonyulása is a halálhoz, így a végére kikerekedik a történet és megfogalmazódik Natában, hogy

habár halandók vagyunk, értékes pillanatainkért megéri élni, s az már csak ráadás, hogy ezek közül többet a szeretteinkkel oszthatunk meg.

A lány a gyász minden lépcsőfokán átesik, az apja elvesztését feldolgozva pedig ráeszmél a tényre, hogy önnön akaratából veszítette el barátját. Innen vesz fordulatot igazán az előadás, ekkor ugyanis Nata elhatározza, visszaszerzi Totot, a közönség pedig a lánnyal együtt izgul, hogy sikerül-e neki.

Az Ami megmaradt belőlünk legkiemelkedőbb részei a monológok, és a bennük megfogalmazott gondolatok. Ki-ki a maga szintjén, de

olyan örök igazságoknak ad hangot, amivel szemmel láthatóan a közönség nagyon tudott azonosulni, így sokszor a papírzsebkendők is előkerültek, máskor pedig a szereplőkkel együtt nevethetett és örülhetett a néző.

Nata például, egy kamaszlányhoz híven, a világ ellen fordulva beszél, úgy, mint aki mindig mérges és csalódott, mint aki nem boldog. Toto pedig a kutya perspektíváját mutatja meg a nézőnek, azt a zűrzavart, ami a fejében van, azt az egyszerű világképet, amivel él, illetve azt a feltétel nélküli szeretetet, amit érez Nata iránt.

Minden jó, ha a vége jó, ez pedig nagyon is igaz az Ami megmaradt belőlünkre. S noha a mű lényege nem a cselekményben bontakozott ki, de ennél több nyújtott: az érzéseket mutatta fel és adta át mindazt, amire egymást tanítja a kamaszlány és a kutya.