Örömtalálkozások. Egy fesztivál tizenöt évéről

Szeptember 21-én ünnepeljük a magyar dráma napját, annak emlékére, hogy 1883-ban ezen a napon tartották Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeményének az ősbemutatóját a Nemzeti Színházban. A Magyar Írók Szövetsége negyven évvel ezelőtt, 1984-ben kezdeményezte, hogy ez a nap legyen a magyar drámairodalom ünnepe. A magyar nyelvű színházak, a színházi szakma rendhagyó programokkal készül ilyenkor.

Székelyudvarhelyen például egy egész fesztiválközösség ünnepel.

A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház 2008-ban indította el a dráMA kortárs színházi találkozót, amely a magyar és román kortárs drámát helyezi fókuszba. Immár a tizenötödik kiadásánál tart – csupán a pandémia évében maradt el. A dráMA mára a színházi szakma kiemelkedő eseményévé vált, a közönség is várja már évről évre, hogy milyen csemegék szerepelnek a programban, mindig vannak „elsődráMÁs” résztvevők, de sok a visszatérő vendég is.

Egy szakmai beszélgetést követően ülünk le Szűcs Katalin Ágnessel a székelyudvarhelyi színház előterében beszélgetni. Ő az ugyanis, aki jelen volt meghívott színházkritikusként az első dráMA fesztiválon is, és azóta – egy alkalmat leszámítva – mindig eljön. Korábban is járt Székelyudvarhelyen, és az erdélyi társulatokat is ismeri, volt kapcsolata velük, hiszen gyakran jött Magyarországról Erdélybe előadásokat nézni a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljának művészeti tanácsadójaként, és a fesztivál versenyprogramjának összeállítójaként – Darvay Nagy Adrienne színháztörténésszel közösen.

Emlékszem, mindig volt egy előadó, aki egy megadott témáról előadást tartott, tehát nem a fesztivál előadásairól beszélgettünk feltétlenül. Sokkal szűkebb körű volt a fesztivál, és most nagy öröm látni, hogy az évek során lett közönsége. Annak idején a nagytermet nehezebb volt megtölteni, és most már olyan öröm látni, hogy Udvarhelyen ez egy kiemelt esemény, jönnek az emberek színházba. Nyilván nemcsak a fesztivál érdeme, hanem a színházé is, mert ha érdekes előadásokat csinálnak évad közben, akkor nagyobb a figyelem arra, hogy ha van egy ilyen rendezvény, akkor arra is jönnek. Azt látom, hogy az évek során jelentősen nőtt a közönség és a szakmai résztvevők száma is.”

Úgy véli, ez annak is köszönhető, hogy a szervezők mindig tudtak új dolgokat kitalálni.

Visszaemlékezett, nagyon sok vita volt arról, hogy legyenek-e szakmai beszélgetések, néhány évig ki is maradtak, de mivel sokan hiányolták, újra bekerültek a találkozó programjába.

Jeleztük többen, hogy ez hiányzik a dráMÁ-ról, és azóta újra van szakmai megbeszélés. Tehát képes változni ez a fesztivál, a szervezőket érdekli a résztvevők véleménye, és adnak is rá. Képesek odafigyelni arra, hogy mire van igény és aszerint alakítják, mindig próbálkoztak, hogy hogyan működik jobban.”

Mint mondta, egy fesztivál szervezésekor nagyon sok szempontot figyelembe kell venni, és egy kortárs drámafesztivált nem könnyű megszervezni – hiszen függ attól is, hogy a romániai magyar és román színházakban az előző évadban milyen kortárs darabok készültek (ha készültek) –, de alapvetően azt érzi mindig, hogy igényesség jellemzi a dráMÁ-t.

Olyan soha nem volt, hogy teljesen érdektelen lenne valami. Mindig van olyan előadás, amiért megérte, hogy itt lehettem.”

Meghatározó előadásélményei között tartja számon például az itt látott Migránsooook, avagy túlsúlyban a bárkánk című előadást. Matei Vişniec drámájának magyar nyelvű ősbemutatóját a Tomcsa Sándor Színházban tartották. „Az egyik beszélgetésen itt most szóba került, hogy egyáltalán mi értelme van a színháznak? Hogy nem változtatja meg a világot, és akkor mégis miért nézzük? Azt én egy fontos előadásnak tartottam, fantasztikus élmény volt. Az is nagyszerű élmény volt, hogy itt volt a szerző és volt vele egy beszélgetés. Azt éreztem, hogy odafigyel a színház a fontos kérdésekre, fontos kérdéseket tesz fel, tehát, hogy egy igazi alkotóműhellyé vált ez a társulat.”

Hangsúlyozta, hogy noha most elakadni látszik, de igencsak fontos a fesztivál történetében a dráMÁzat drámaíró pályázat, amelyet kétévente hirdettek meg, és amelynek zsűritagja is volt többször. Reméli, hogy lesz folytatása. „Eleinte nem jött sok pályamű, de a későbbiekben 40-50 darabot kellett elolvasni. Sokat vitatkoztunk, néha úgy összevesztünk kollégákkal, pedig jóban vagyunk, mert annyira fontosnak éreztük, hogy jó legyen a zsűrizés. Katartikus élmény volt. Ez a pályázat is fejlődött szépen, bekapcsolódott a nagyváradi színház is, és a legjobb drámát Udvarhelyen mutatták be, a legjobb elsődrámás alkotásból pedig a nagyváradiak csináltak előadást. Ezekből születtek is jó produkciók, remélem, hogy újra meg tudják hirdetni. Az is jó volt, hogy a legjobbakat kötetben is kiadták. Nyilván, érkeztek gyengébb pályázatok is, de már az is szép dolog, hogy valaki ezzel foglalkozik, ilyen ambíciói vannak.”

Arra is kitértünk, hogy néhány éve egy gondolat, egy jelmondat köré épül a fesztivál – amely a meghívott előadások alapján születik meg. Ebben az évben Az igazság odaát van mottót választották a szervezők, a tavaly pedig azt, hogy Otthon…vagy?

Ebben benne van az is, hogy nagyon családias volt eleinte, úgy nőtte ki magát. Szeretem ezt a társulatot, hihetetlen szakmai alázat van bennük, és jó minőségű dolgokat látok tőlük. Eleinte a megnyitó idején abban a teremben, ahol most is látható kiállítás, mindig az itteni társulati tagok munkáiból nyílt kiállítás. Annyira személyes volt ez a fesztivál ezáltal, hogy a színészek fogadtak bennünket, ők törődtek velünk – ma már segítők csinálják ezt. Kicsi társulat volt akkor, most se nagy, de azt érezte az ember, hogy a daliás időket is idézi, hogy szinte nem volt műszaki személyzet, a színészek díszítettek, bontottak, építettek, nem derogált senkinek semmi. De akár magam is rendezkedtem itt a beszélgetések terét alakítva, közéjük tartozónak éreztem magam, nagyon személyesnek az egészet, és annyira megszerettem, hogy mindig nagy szeretettel jövök ide vissza. Egyszer nem tudtam részt venni a fesztiválon, nagyon rossz volt az a pár nap, hogy itt lehetnék, és nem vagyok. Úgyhogy nem kérdés, hogy jövök-e, most már úgy intézem a dolgaimat, hogy itt tudjak lenni.”

Hozzátette, régebben nem volt kötött ideje a fesztiválnak, valamikor ősszel volt, még az is előfordult, hogy havazott és azon aggódtak, hogyan tudnak hazautazni Budapestre. De most évek óta lehet tudni, hogy a magyar dráma napja hetén van a fesztivál, így könnyebb előre tervezni.

Egy másik fontos szempont, amiért évről évre visszajár, az a találkozások a határon túli társulatok tagjaival – hangsúlyozta. „Úgy örülök, amikor más társulatok is megérkeznek és nagy hejehuja van, tudunk örülni, hogy újra látjuk egymást. Úgyhogy ez a fesztivál mindig egy nagy örömünnep is számomra. Én itt tényleg itthon vagyok.”