Palotások forradalma. Könyv és filmsorozat a kastélyvisszafoglalókról

Margittai Gábor Tiltott kastély – Történelmi családok a jóvátétel útvesztőjében címmel írt könyvet, amelyet nemrég Székelyudvarhelyen is bemutattak. A szokványos közönségtalálkozó helyett azonban érdekfeszítő történelemelőadást kaptak a rendezvényre kilátogatók.

A kassai felmenőkkel büszkélkedő budapesti író, újságíró feleségével és alkotótársával, Major Anitával kétszemélyes kisebbség-, azon belül szórványkutató vállalkozásuk keretében, a magyar önismeret jegyében negyedszázada járja a világot. Közös expedícióik során eljutottak olyan közösségekbe is, mint a törökországi Macarköy (Magyarfalva) nomád lakói, a szovjetizált kazahsztáni madjarok vagy az ötszáz éve létező núbiai magyaráb törzs. Végigjárták az „angol beteg” Almássy László szaharai expedícióját, és Provance-ban Illyés Gyula nyomába eredtek.

Kutatásaik elsősorban a végveszélybe került magyar peremvidéket célozták meg, de nem a katasztrófaturizmus igényével, hanem hogy a régi Magyar Nemzet munkatársaiként riportsorozatban mutassák fel ezeket a településeket, mert „ha kihullanak a köztudatból, a szó fizikai értelmében is megszűnnek létezni”. Másik kutatási területük a tömegsírok, „az 1848–49-es szabadságharchoz köthető mészárlásoké, mert például Dél-Erdélyben nemcsak dicsőséget, hanem roppant fájdalmas emléket is jelent a nemzeti ünnep”. Ennek fényképes bizonyítékával is szolgált a szerző: Ompolygyepűn például a nemzeti színű autóbuszmegálló melletti három halom több száz, Zalatnából menekülő magyar holttestét rejti, és a románság babonából azért nem építkezik oda, mert „még hallják a zokogásukat”. 

Margittaiék kastélykutatásai a kétezres évek elején a Felvidéken kezdődtek,

Ezt az erkölcsi hozzáállást, társadalomirányítási technikát, amelyre rásütötték a kizsákmányoló bélyeget, megpróbálták végképp eltörölni, ezért újra meg újra fel kell dolgozni ezeket a sorsokat, és lerombolni a naplopónak, népnyúzónak beállított képet. Az itteni arisztokrácia egy nyugat-magyarországi, hatalmas latifundiumon gazdálkodó Esterházyhoz képest sokkal kisebb birtokokkal, kastélyokkal bír. Ugyanakkor a társadalom többféle rétegét képviselték, és sokkal közelebb álltak a néphez, élénk forgalom volt a magas és népi kultúra között.”

Az előadás alatt megelevenedett Nopcsa Ferenc albán trónaspiráns-dinoszauruszkutató (akinek nagyapjáról mintázta Jókai a Szegény gazdagok álarcos banditáját, Fatia Negrát) szacsai kastélya, a Hátszegi-medence épített örökségeként az alvinci Martinuzzi-kastély, Monyorókereke a középkorból megmaradt kínzóeszközeivel és orosz katonák graffitiivel, a kerelőszentpáli kastély betelepedett cigány lakóival, akik az eredeti tulajdonosok nevéhez híven Hallereknek kezdték hívni magukat. Szó esett a 2010-es bányarobbanás következtében eltűnőben lévő marosújvári Mikó-Teleki kastélyról, amelynek angolparkja lakóteleppé avanzsált, a királyok borát termelő Küküllő-vidéki Bethlenszentmiklósról, amely kastélyának tégláit maga a kancellár rakta, s amely ma, akárcsak a küküllővári, román kézben van és borturisztikai helyszínnek tervezik. Hallhattunk a szepességi elcigányosodott Toporcról, az ausztriai magyar emlékhelyek közül Almásy László német magántulajdonban lévő, kastélyként funkcionáló borostyánkői szülőházáról. 

A Tiltott kastély az erdélyi Teleki, Bánffy, Bethlen, Mikes, Apor és Haller család sorsát, valamint palotaforradalmát dolgozza fel, avagy hogy

egy vesszőfutásra ítélt rend miként próbál visszatérni a szétszóratásból, és perbe szállni a román állammal elkobzott birtokaiért, kisajátított kastélyaiért,

melyek közül nem egy magtárként, őrültek házaként vagy kommunális szemétlerakóként szolgált aztán, ha épp nem került ebek harmincadjára, mert szétlopta a falu vagy nem tudtak megegyezni a tulajdonosok. A könyv kitér az 1920-as földreformra is, „amely ma is rákfenéje a restitúciónak, ugyanis amit akkor vettek el, azt nem lehet visszaperelni, csak az 1945 után elkobzott javakat. De Magyarországon még ennyi sem volt, semmi nem került vissza eredeti kézbe, legfeljebb albérlő lehetett saját kastélyában az illető. Itt legalább, ha keservesen is, de bizonyos formákban jóvátételt kaphatnak a meghurcolt családok, akiket 1949. március 2-a éjjelén összeszedtek és palotáikból pincelakásokba kényszerítettek, vagy keskeny folyosókon éltek évekig, és kéthetente jelentkezniük kellett az ún. DO-központokban, akárcsak a prostituáltaknak. A szerencsésebbje dögtelepen, ládagyárban dolgozhatott, ha nem a Duna-deltába vagy börtönbe küldték őket.” 

– fogalmazott a szerző, aki több ezer kilométert, csaknem száz helyszínt járt be Erdély ismert és ismeretlen vidékein. Az állapotfelmérés egy-egy roncs láttán szívbemarkoló volt, a történelemhamisítás, balkáni ízlés tetten érhető, de – mint Margittai fogalmazott – vannak sikertörténetek is. Ilyen Fugadon Bánffy Farkas példája, aki a visszafoglalómozgalom vezéregyénisége, vagy az ágyhoz kötött Bethlen Anikóé, aki műgyűjtője az elkótyavetyélt vagyontárgyaknak, családja kastélyát pedig Böjte Csaba árváinak adta.

Erdélyi bárónak lenni a 21. században

Akár egy romantikus regény főhőse is lehetne Bánffy Farkas, aki a maga 35 évével az erdélyi főnemesi család bárói ágának egyik legaktívabb tagja. Bár Magyarországon született, 2007-ben budapesti életét egyik napról a másikra otthagyva elköltözött Erdélybe,  hogy visszaszerezze családja 35 ezer hektáros birtokát.

„Ha egy kastélyt nem lehet megtölteni lélekkel, nincs funkciója, akkor el fog veszni. Bízunk benne, hogy a könyv is felhívja erre a figyelmet, akárcsak a témát felkaroló vándorkiállításunk és az interneten nyomon követhető filmsorozat” – fejtette ki Margittai Gábor.