Sanctum – A belső szentély nyomában

Két eltérő életút, mégis egy közös: a keresés. A belső, mélyről jövő, sokszor kimondhatatlan szentség keresése – a Petőfi Kulturális Ügynökség progampontjaként a 10. Csíkszeredai Könyvvásáron szentségről, zenéről, írásról Száraz Miklós György íróval és Dresch Mihály zenésszel beszélgetett Juhász Anna irodalmár. Száraz Miklós György a maga ironikus, önreflektív módján már az elején leszögezte: „Nem tudom, hogy hol van az emberben a szentség.” De van egy hely, amelyet mindig is annak érzett: Csíksomlyó. Először tizennégy évesen járt ott – nem búcsúra, nem zarándokként, csak úgy, csavarogni. Akkor még nem is hallott a híres búcsúról, mégis megérezte, hogy az a hegy nem olyan, mint a többi. „Ott csomósodik az idő, a szentség” – mondta.

A beszélgetés során felmerült a kérdés, hogy lehet-e az írás maga is szakrális tér. Száraz azonban nem tud mit kezdeni a pátosszal, nem szereti az emelkedett, ünnepélyes szavakat, főként, ha saját munkájáról van szó. „Az írás nekem munka. A Jóisten nem diktálja, amit leírok” – jegyezte meg félmosollyal. A szentséget mégis elismeri, de máshol:

abban, hogy ha a munka átéléssel, hittel történik, akkor az maga is szent lehet.

És abban is, hogy az olvasók a szavaiban találják meg a saját otthonukat, saját szentségüket. „Azért írunk, hogy szentséget találjanak az olvasók” – mondta, majd Juhász Anna felidézte Tamási Áron temetésén elhangzott gyászbeszédet: „Nekünk, költőknek az a dolgunk, hogy otthont teremtsünk azoknak, akiknek nincs.” Száraz ezt mély bólogatással nyugtázta.

Dresch Mihály számára a zene szentség. Nem elméletben, hanem gyakorlatban. Fiatal korában Gyimesben járt, egy ottani prímás házában zenéltek, mulattak, táncoltak. Ott élte át először, mi az a szakralitás:

nem a csendes áhítat, hanem a közös élmény, a zene, a ritmus, a nevetés, az együttlét.

„Szakralitás az, hogy ehetünk, ihatunk, levegőt vehetünk” – fogalmazott. A színpadon sem beszélt sokat: furulyát vett elő, gyimesi dallamot játszott, közben a lábával dobolta a ritmust, egyszerűen, tisztán, szívből.

Dresch az emberi kapcsolatokban is szentséget lát. Kiemelte: a vérrokonok közötti viszonyban sokkal több van, mint amit a hétköznapok szintjén érzékelünk. „Ezt nem lehet mérni, mint a pulzust” – mondta. Ez a mélység, ez a láthatatlan kötés – ez is szent.

A beszélgetés végére egyértelművé vált, hogy a szentség nem kizárólag vallási fogalom, nem egyházi kerethez kötött, nem feltétlenül misztikus. Sokkal inkább személyes. Ott van egy apai elismerésben – ahogy Száraz megélte, mikor édesapja először mondta neki, hogy valóban írónak való. Ott van egy dallamban, amit valaki nekünk játszik el. Vagy egy mondatban, amit egy könyv lapján olvasunk, és hirtelen úgy érezzük: ez rólunk szól.

Talán mindannyiunknak van egy belső szentélye. Egy hely, ahova csak mi férünk be. Ahol nem kell kimondani semmit, mégis minden világos. A Sanctum erről a térről szólt – és arról, hogy hogyan őrizhetjük meg.