Szó-Szodoma és Szó-Gomora: nő-színház egy férfiről, aki ott sincs

Kemény darab. Erős, archetipikus jellemekkel, ellentmondásos történelmi háttérrel, az európai modernizáció küszöbén, a tudományos, vallási és erkölcsi átbucskázás kezdetén, akkoriban, amikor egy hosszabb pillanatra a szolgából úr lehetett, kurtizánból úrnő, a képmutatásból pedig, más formákra váltva ugyan, de továbbra is képmutatás. Mert utóbbi iránt a kereslet örök. Ez a Shakespeare, Molière által sokszor megénekelt téma, ami Ibsen, Tennessee Williams, Arhur Miller tollán polgáriasodott tovább, a huszadik századi irodalomnak is tárgya lett. (Mára a képmutatás intézményesült, a média- és a PR-információk valakiről fontosabbak, mint az, akiről szólnak. De ne fussunk ilyen messzire.) 

Misima Jukio 1965-ben írta a Madame de Sade című darabot, amelynek ősbemutatója 1989-ben volt Londonban. A mű huszadik századi termék, mint ahogyan írója is az.

A biszexuális japán őstehetség, ha ifjú korában nem követ el harakirit, előbb-utóbb Nobel-díjat kap, hisz életében háromszor is jelölték e kitüntetésre.

Az író egy tizennyolc éven át tartó időszakba helyezte a cselekményt, amelyet a nagy francia forradalom okozta társadalmi változások is érintenek. A sokadik börtönbüntetéséből megszökött, és a történet kezdetén, vidéki birtokán bujkáló márkit nem látjuk az előadásban.

A szexualitásról és az erkölcsről szabados nézeteket valló filozófus soha nem jelenik meg a színen, mégis minden róla szól.

Pontosabban a szereplők hozzá fűződő viszonyáról. Ebből tudjuk meg, ki kicsoda valójában. Az előadásban csak nők szerepelnek, s valahogyan mindegyiküknek köze van a veszedelmes viszonyokat folytató férfihoz. S miközben feltárulnak a márki rendőrségi ügyei, hírhedt történetei, a néző elgondolkodhat, vajon mennyivel különbek nála a képmutató, a tisztesség izzadmányától szagló, őt megvető előkelőségek.

Madame Montreuil a parvenü, aki lánya házasságával kapaszkodott fel a királyi udvar köreihez, s számára mindvégig a presztízs megtartása a legfontosabb. Az adófőhivatal elnökének özvegye olyan nőnemű lény, akit lányai nem tudnak elképzelni egy férfi karjaiban. Koszta Gabriella szoborszerű figurája amolyan kérlelhetetlen Bernarda Albaként nehezedik lányai vágyaira. E jéghideg racionalitásból felépített nagyasszony az előadás legtisztábban artikulált (a művész beszédkultúráját is ideértve), legpontosabban értelmezett figurája.

A másik nő Renée, Montreuil asszony lánya, de Sade felesége, aki mindvégig hűséges marad férjéhez, bármit is tud annak furcsa kapcsolatairól, és bármiként is próbálja tőle az anyja elválasztani. A törékeny, a két oldalnak is kiszolgáltatott árnyékasszonyt Gecse Ramóna alakítja. Renée belső lelki harcait, visszafojtott érzelmeit, tetemes méretű szövegbe ágyazott kételyeit nagy amplitúdókkal hullámoztatja elénk. A művész szerepformálásával Renée eljut abba a lélektani állapotba, hogy végül is képes lesz saját személyiségének megfelelő, saját döntéseket hozni. Legalábbis ellenszegülését kimutatni, és nemleges válaszait megfogalmazni anyjának és férjének is.

Renée testvére, Anne minden gátlást nélkülöző nőszemély. Gondolkodás nélkül lesz a márki szeretője, talán mert a sógora őt is elbűvöli buja furmányaival, de talán azért is, hogy az anyai presztízsbörtönből kiszabaduljon. Halmágyi Éva egy szüfrazsettet formáz, az egyenjogúság érzetétől megbabonázott ifjú hölgyet, akit nem érdekelnek az erkölcsi illemszabályok, hisz ezeket otthon már kellően megutáltatták vele. Aztán ott van a befolyásos kurtizán, Comtesse de Saint-Fond, aki kapcsolataival többet tud elintézni bizonyos elöljáróknál, mint bármely nobilitate.

Badics Petra színes, erős jelenlétével – még várandós színésznőként is – el tudja hitetni velünk, hogy a lábai előtt hever Párizs előkelő férfi társadalma. Gyönyörűen romlott ő, akinek női jussa van megvetni a sznob és frigid Montreuil asszonyt. Az egyszerű embert, az alattvalók társadalmát Madame de Montreuil komornája képviseli. Trabalka Cecília Charlotte-ja a francia forradalom idején szemünk előtt lesz bábból pillangóvá. Egy idő után semmi alázatot nem mutat gazdája iránt, az előadás szünetében sanzonetté változik, és az előtérben a Marseillaise-t énekli franciául, szemtelenségénél csak humora, interaktivitása meghökkentőbb. A produkció zenéjét is Charlotte megformálójának köszönhetjük.

A szereplők között a legszolidabb hölgy Baronesse de Simiane, aki áhítatos élete miatt igen nagy tiszteletnek örvend arisztokrata körökben. A darab végén ő segíti kolostorba Renée-t, akit kislánykora óta ismer és szeret. László Zsuzsa szelíd, finom átváltozásaival, emberi színjátékával a humanizmust, a toleranciát hozza be a színre, valamiféle csendes megnyugvást kínálva a gyűlölködés és önkínzás helyett.

Veretes Misima-szöveg (fordító: Benkő Krisztián), kevés cselekménnyel. Ez jellemzi Porogi Dorka szószínházát, amelyben bergmani fülletegség helyett (a világhírű rendező csinált a darabból filmet 1992-ben) valamiféle krimiizgalom vesz erőt a nézőn, mikor beül az előadásra.

Hiszen egyféle szado-mazót azért mégiscsak „remél”, és azt is várja, hogy egyszer csak a márki is előlép valamelyik takarásból.

Nem lép elő, mert takarás és díszlet szinte nincs, a monológok, dialógok a széksorok között, a nézőkkel testközelben hangzanak el, de minden szereplő a márki botrányos életviteléről beszél. Ettől válik sejtelmessé az előadás, meg attól is, hogy a szereplők finom részletességgel taglalják a márki szeánszainak történéseit.

Elgondolkodhat arról, hogy a felszabadult és elszabadult szexualitás egy és ugyanaz-e, vagy hogy mindenképpen a szabadosság éltetése vagy a vágyak teljes elfojtásának oldalán kell-e az erkölcsi normákat megalkotni. Vajon létezik-e más út is ezeken kívül, mondjuk szembenézni az emberi természet valódi tulajdonságaival (lehet, hogy Misima de Sade márkit Freud tizennyolcadik századi elődjének tartja)?

Japán szerző darabját látva óhatatlan eszébe jut a nézőnek a nó színház, ami gesztusokkal, mindenki számára érthető jelekkel dolgozik.

Ebben a színházban az egyezményes jel: a szó. Ez a legkisebb közös többszörös, ami minden néző számára egyaránt dekódolható.

A rendező, úgy tűnik, szinte csak a szöveggel dolgozik. A veretes, barokkos textus tartalmait „cselekmény és mozgás nélküliséggel” teszi dominánssá. Porogi Dorka afféle oratórikus művet komponált, ami statikusságával és matriarchátusi erejével hat a nézőre. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a szereplők archetipikus karakterét vizuális eszközökkel, „jel-mezekkel” talán fel lehetett volna erősíteni. Emlékszem Kupás Annának a Szentivánéji álomhoz tervezett érzékien színes jelmezeire, amelyek szinte megkoronázták a karaktereket.)

Azt mondhatnánk, valódi „nő-színház” ez.

Csak nők képesek ilyen lélektani kontextusban jól létezni.

Olyan hálóban, ami egy férfi miatt szövődik, s amelyben hatalmas kihívás benne lenni. Csak nők tudnak egy kapcsolatban úgy függővé válni, hogy a bilincset maguk akarják leginkább. S láthattuk, egy nő olyan előadást is tud rendezni, amelyben egy férfi úgy van ott a színpadon, hogy ott sincs.

A komoly szellemi részvételt igénylő előadást persze e sorok írója nem csak a nőknek ajánlja.

Legközelebbi előadás: 2017. május 30., kedd 19 óra, Ariel Stúdió