Sződligetről Temesvárra: magasabb fokozatba kapcsolna Molnár Bence

– Hogy kezdődött ez a színészség? Kipattant a pólyából és azonnal látszott, hogy erre e pályára van teremtve?
– A Waldorf-iskolában kezdődött, ahova gyermekkoromban jártam. A fejekben az kering erről, hogy ide olyan gyerekeket íratnak, akik máshol nem tudnak teljesíteni, de ha valaki megismeri a metódust, amivel ott dolgoznak, rájön, hogy míg egy magyarországi hagyományos általános iskolában az érettségi tételekre készítenek föl, addig a Waldorfban inkább az életre. A három kisebb testvérem is ott tanult, s olyan dolgokat sajátítottunk ott el, amik az emberré válás szempontjából fontosak, a magolás helyett megtanítottak bennünket gondolkodni, vitatkozni, érvelni. Számos művészeti tantárgyunk volt: rajz, hangszeres zene, ének és többek között a drámai nevelést is fontosnak tartották.

Hatodikban megtanultuk az egész Varázsfuvolát, én Papageno voltam benne, nyolcadikban a Rómeó és Júlia volt a feladat, ott Rómeó szerepét kaptam. Soha nem éreztem, hogy mindenképp színész szeretnék lenni, nagyon érdekelt a zene a sport és a földrajz is. Aztán kilencedikes koromban Vácon bekerültem a Fónay Márta Dráma Műhely nevű amatőr színjátszó csoportba, ahol csináltunk egy Légy jó mindhalálig előadást. Én kaptam Nyilas Misi szerepét és akkor ott beindult valami. Az érettségiig voltak más alternatíváim például, hogy földrajz-testnevelés szakos tanár legyek, csak az utolsó pillanatban tettem fel mindent egy lapra.

– Szülei mit gondoltak a színészi pályáról?
– Ők is úgy látták, hogy menne ez nekem, támogattak. Pestre, a színművészeti egyetemre eleve úgy jelentkeztem, hogy egyszer megpróbálom, és ha nem vesznek föl, más irányba megyek. Nem vettek föl, és még abban az évben jelentkeztem Kolozsvárra, ahova fölvettek, és így utólag örülök, hogy így alakult. Nagyon nagy szerencsém volt, hogy abban az évben éppen Bíró József indított osztályt, és hozzá kerültem.

Rengeteg hatás ért, emlékszem, egyszer színházi felvételeket mutattak nekünk, először egy holland előadást, amit látva mindenki elámult, hogy „hú, hát így kell ezt”, de utána mutattak egy másik felvételt, aztán egy harmadikat, negyediket és bizony meglepődtünk, hogy, ezerféle jó változat lehetséges. Megtanultuk, hogy nem csak egyetlen út létezik, hogy nagyon sokféleképpen lehet gondolkodni..

– Bíró Józseftől, a legendás tanártól mit tanult?
– Egy nagyon jófajta színházi ízlést, igényességet, egy jó irányt. Azt tanította meg: fontos, hogy két ember között valós dolog történjen, és ne csak eljátsszunk, mímeljünk valamit. Megmutatta, hogy bizonyos helyzetekből mennyi mindent ki lehet hozni. A fantáziánkat kiválóan megnyitotta. Megtanított minket arra, hogy egy témából ne a legkézenfekvőbb megoldást kerekítsük ki, hanem lássunk bele valamiféle csavart, tegyünk bele valami fűszert, amitől érdekes, különleges dolog születhetik.

– Az egyetemen a vizsgaelőadásokon voltak komolyabb szerepei, kipróbálhatta kicsit magát?
– Másodévtől jöttek ezek, a Moliere-jelenetekben például Dandin György voltam, a Vérnászban az Apa szerepét kaptam, és Amos Hart, azaz Mr. Celofán voltam a Chicagoban. Csináltam egy egyéni előadást is Kifordulás címmel, Petőfi művéből, A helység kalapácsából, amit nemrég játszottam 93. alkalommal. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy ezt végigcsinálhattam, rengeteg tapasztalatra tettem szert általa. Harmadév végén találtam ki az improvizatív, interaktív előadást, amit egyedül játszom, majd egy ponton kinyitom a lehetőséget, hogy a közönség is közreműködhessen az előadásban. Izgalmas feladat egy órán át fönntartani a figyelmet, nagy élmény bejátszani, bevonni a nézőket az előadásba, ezzel komoly rizikót vállalva, másrészt valós feszültséget is teremteve.

– Milyen volt a Váróterem Projektben dolgozni?
– Mikor mesteriztem, épp akkor ürült meg egy hely Kolozsváron ennél a független színházi társulatnál, és oda bekerültem. Ifj. Visky András szerepeit kellett átvennem, mert ő elment éppen Amerikába. A mesteri két éve alatt párhuzamosan a Váróteremben dolgoztam, s a két munka nagyon jól kiegészítette egymást. Egy életre szóló élmény volt Bodolay Gézával dolgozni, A repülő gyermek című előadást ő rendezte, s már emiatt a munka miatt megérte az egész mesterizés. Sokat játszottuk a darabot, és akárhol adtuk elő, mindenütt komoly visszajelzéseket kaptunk. Ez egy kollektív mesélés volt, s nagyon sokat bíztunk a nézők fantáziájára. Láttatni akartunk, filmszerűen dolgoztunk, hangulatokat hoztunk be a megrázó történetbe. Sikerült megfogalmazni olyan színházi lényeget, amiben mi alkotók másodlagosak lettünk. Alázatos kollektív hozzáállás jött létre automatikusan, ahol mindenki a hitét tolta előre, és ettől egy nagyon erős dolog született.

– S hogy került Temesvárra?
– Mikor a mesteri szakdolgozatomat írtam, egy körlevélben olvastam, hogy Temesváron casting lesz. Azt se tudtam hirtelen hol is van Temesvár, majd tájékozódtam kicsit, és úgy gondoltam, ha netán nem is fog tetszeni, egy évet kibírok ott. Mikor megkaptam az állást a Csiki Gergely Színházban, a munkát Silviu Purcărete Moliendo Caféjával kezdtük, ezután egy Koldusopera következett Kokan Mladenovic rendezésében. Azt érzékeltem, hogy nagyon izgalmas szakmai közegbe kerültem, ahol jó rendezők jönnek-mennek. Első év végén föl sem merült bennem, hogy ne maradjak Temesváron. Három éve vagyok itt, kiválóan érzem magam, és a színház részéről is jóleső bizalmat érzékelek.

– Magyarországi, de eszébe se jutott, hogy a diploma után például Debrecenbe vagy Pécsre szerződjön?
– Nem. Ez egyszerűen így alakult. Nem én döntöttem, én csak elkezdtem valamit, és figyeltem a kívülről jövő jelekre. Figyeltem, hogy mi az utam.

Abban hiszek és az egyetemi évek alatt is abban hittem, hogy nekem a jelenben kell elvégeznem azt, ami tőlem telik, és a többi lehetőség jönni fog.

Persze próbálok folyamatosan tájékozódni, de úgy érzem, kezdő színészként nagyon jó helyen vagyok. Azt látom, hogy a magyarországi vidéki színházakban a műsor kilencven százaléka a nézőket szolgálja ki. Egy évadban egy-két előadás van, amiben kísérletezni lehet, ehhez képest Temesváron fordított a helyzet, szakmailag igen változatos a program. Az elmúlt három évben a legkülönbözőbb műfajú és formájú előadásokban vehettem részt, az említett rendezőkön kívül Radu Afrimmal, Florin Fieroiuval, Puskás Zoltánnal, Kedves Emőkével és Sardar Tagirovskival is dolgozhattam. Kipróbálhattam magam vígjátékban, musical-ben, kortárs drámában, mozgás- illetve improvizációkból felépített előadásokban. Legutóbb a Hairt játszottuk, ami énektudást is feltételez, a Dysphoria Show próbafolyamata nagyon izgalmas volt egy kezdő színész számára. A Moliere nyomán készült A Versailles-i rögtönzés, avagy a Majmos ház című előadást is nagyon szerettem, de emlékezetes volt a Lavina is, ami egy különös produkció volt, amiatt is, hogy mikroportokkal felszerelve, suttogva kellett az egész előadást eljátszani.

– Csapatban jól teljesít, az „egyéni” nagy szerepek még váratnak magukra?
– Semmi nem volt hiába, amit eddig csináltam. Nagyon hasznosnak tartom, hogy ezekből a kollektív előadásokból kivehettem a részem, de a közeljövőre tekintve már van bennem egy várakozás a komolyabb szerepekre is. Amúgy azt tapasztaltam, hogy a kisebb falatokkal is meggyűlt néha a bajom, tehát tudom, hogy türelmesnek kell lennem, még bizonyos lépcsőfokokat meg kell járnom, de most már megért bennem a vágy, hogy egy magasabb fokozatba kapcsoljak.

– Ha színházban gondolkodik egy színész, akkor ebbe netán belefér a több lábon állás is?
– Van egy új előadástervem, amihez persze komoly dramaturgiai munka is kell. Astrid Lindgren Az oroszlánszívű testvérek című regényét tervezem feldolgozni. Ha véletlenül úgy hozza az élet, hogy nem leszek túlzottan elhalmozva szerepekkel, akkor ezt a nagyon erős mesét szeretném színpadra álltani. Bízom abban is, hogy esetleg a filmes vonalon is elindul valami, nemrég részt vettem egy angol nyelvű film castingján, úgy érzem, elég jól szerepeltem, de tudom, a filmezéshez rengeteg szerencse is kell. Nagyon sokat kell még tapasztalnom, de nem vagyok elveszve. Ha szakmailag nem is tartok még ott, ahol szeretnék, nagyjából tudom, hogy mi az a szint, amit szeretnék képviselni. Tudom, hogy céljaim eléréséért rengeteget kell dolgoznom.