Születéstől a halálig: BOGozva az élet értelmét

Nőni, nőni, nőni, enni, aludni, pisilni, kakálni, félni, sírni, a mamába kapaszkodni, iskolába menni, biciklizni tanulni, először menstruálni, először merevedni, szégyenkezni, későn hazamenni, füvet szívni, óvszert először vásárolni, a szexben ügyetlennek lenni, bocsánatot kérni, valaminek készülni (például kerületi ügyésznek), igazságtalanság miatt dühösnek, tehetetlennek lenni, valamire/valakire vágyni, azt megkapni, megszokni, elveszíteni, reggel felkelni, munkába menet tülekedni, az úton tülkölni, pénzt keresni, pénzt elkölteni, inni, inni, inni, az első őszhajszálat észrevenni, valakit a koporsóban látni, elgondolni, milyen lesz a mi temetésünk, gyereket szülni, apa lenni (vagy gyermektelen maradni), a gyereket félteni, őt pisiltetni-kakáltatni, etetni, nőni látni, biciklizni tanítani, veszekedni, rádöbbenni, hogy az idő, ami előtted van az már kevesebb, mint amennyit mögötted hagytál, örülni, hogy gyermeked felnőtt és nem lett meleg, nyugdíjba vonuláskor ajándékot kapni, valamit megmenteni, utoljára együtt nevetni, valakit elveszíteni, a hiányát érezni, gyászolni, átélni, hogy nem te gondoskodsz a gyermekeidről, hanem ők gondoskodnak rólad, a tablettákat pontosan beszedni, listát készíteni arról, amire még szükséged lehet, a listádról kihúzni azt, amire már nincs szükséged, a listádról kihúzni a sétabotot, az utolsó pillantást, végül az utolsó gondolatot.

Csak néhány főnévi igenév azokból, amiket másfél órán át rakosgatott egymás után négy fiatalember, egymás mellett szorosan állva s csak néha mozdulva ki a testükkel alkotott szoborkvartettből. A TESZT-en, a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozón – ami már rég túllépte a maga szabta határokat és a tíz év óta évente rendezett alternatív színházi fesztiválon ma már olaszok, hollandok, belgák, németek, spanyolok, portugálok is szerepelnek – szóval ezen a találkozón láthattuk idén a holland BOG Társulatot is. A két fiúból és két lányból álló együttes nem kisebb feladatra vállalkozott, minthogy az idő múlását, az elmúlás fájdalmas tényét és kikerülhetetlen folyamatát vegye nagyító alá.

A BOG.Kísérlet az élet újrarendezésére című előadás megrázóan szépre sikeredett, anélkül lett az, hogy valami nagy attrakciót mutatott volna fel az együttes. A szereplők csak néha – egy-egy életkor határának illusztrálása végett – bújtak más-más ruhába vagy hoztak a színre tárgyakat. Különböző rádiókészülékeket raktak például egymás mellé,

a technikai vívmányok kezdetén gyártott óriás szerkentyűk és a mini méretű kütyük egymás társaságában, az idő múlását kiválóan reprezentálták.

A szereplők civil öltözéke alakult át jelmezzé, amikor a laza farmert Chanel kosztüm és/vagy az öltöny váltotta föl, így lett tudni való, hogy a szereplők a felnőttkorba léptek. A néző a jelzésekből pontosan érezhette, hogy bizony az idő, a múló idő, az a fránya idő a keret, ami határt szab azoknak a dolgoknak, amik velünk megtörténnek, vagy megtörténhetnek. Az élet idődaráló pedig először beindul, egy ideig darál, aztán egyszer csak leáll.

A holland társulat neve: BOG, ez az ő nyelvükön nagyjából íjat jelent. Az íj szerkezete, tudjuk, egy ívet formáz, ahogyan az élet is a kezdet, a csúcsfeszülés és a lankadás ívét rajzolja meg a születéstől a halálig. A BOG szó ciklusokat, az életciklusok váltakozását, az életfolyamat lineárisnak tűnő, ám nagyon is íves struktúrájának jelentését is magába sűríti.

S milyen érdekes, hogy magyarul a bog olyan csomót jelent, amit ki szoktak bontani.

Különös szellemi „átkötés” ez, és díjazandó vállalás, hogy a komplex madáchi kérdést – mi az élet értelme? – éppen egy ifjú emberekből álló csapat BOGozgatta a színházi fesztiválon. (A darabot írta és előadta: Judith de Joode, Benjamin Moen, Sanne Vanderbruggen, Lisa Verbelen.)

Tényleg ennyi lenne az élet? Nőni, nőni, enni, aludni, aztán felnőni, tülekedni, végül tablettákat szedni és kihúzni magunkat a listáról? Az idő múlásához való viszonyunk lenne az élet értelme, tartalma? Az idővel való bíbelődés lenne az élet maga? Jegesen izzasztó kérdések. A néző előtt gondolatban megjelenik egy főnévi igenevekkel teleírt „életfal” (akár egy konceptuális képzőművészeti alkotás). Nem is érti, miért nem egy fehér fal a díszlet, amire ott helyben fölírják a hívószavakat a szereplők?

Talán mert akkor egyszerre jelenképpé sűrűsödne a színen a múlt és a jövő, és a múló idő jelenbeli koordináta-rendszerét elrontaná.

A folyamatot egyszerre befejezetté tenné. Bocsánat a kitérőért, csak eljátszottam kicsit egy vizuális gondolattal. Nem. Nem szükséges semmilyen segédeszköz, a hívószavakat díszletszentenciák nélkül is érti a néző, aki végül az időutazáshoz útravalónak összegző mondatokat is kap az ifjúság képviselőitől. Például leszögezik számára, hogy két választása lehetséges: az egyik: pánikba esni és félni az elmúlástól, a másik: megbékélni vele. Bizonyára nem teljesen egyformát gondol erről a huszonéves és az, aki túljutott már az emberélet útjának felén, de meg kell hagyni, ennél nagyobb bölcsességet ő sem tud mondani.

E sorok írója, mikor az előadás után szemét megtörölve szívből tapsolni kezdett, arra gondolt: lehet pánikba esni, lehet megbékélni, de talán nem mindegy, hogy a két érzés hullámzása között közben mi történik velünk, bennünk, általunk.

Az életciklusok újrarendezését, a teremtést nem vagyunk képesek fölülírni, ebbe bele kell nyugodnunk.

De vajon tudjuk-e egyáltalán, hogy milyen koordináta-rendszerben darál a darálónk? Tudom, a „nem tudás” tudásának bevállalásához szükségeltetik egy cseppnyi idealizmus. Ez talán segíthet az enni, aludni, pisilni, kakálni, meghalni érzést némi reménnyel megtoldani.

Még az is lehet, hogy az idő nekünk dolgozik. Ha nem, akkor pedig volt egy lehetőségünk, hogy múlassuk azt (még ha csecsemő- és aggkorunkban bepelenkázva is).