HIRDETÉS

Tornászcsillag regényes élettel: születésnapi könyv Szabó Katiról

Rédai Attila 2018. január 18., 15:26 utolsó módosítás: 2018. január 22., 14:13

Kereken ötvenedik születésnapján mutatják be Sepsiszentgyörgyön a többszörös olimpiai- és világbajnok tornász, Szabó Katalin életéről szóló könyvet. Nehéz meccs volt – jellemzi a kötet megszületésének folyamatát szerzője, Csinta Samu. Hogy miért? Beszélgetésünkből kiderül.

Szabó Katalin. Egyre inkább itthon Fotó: Vargyasi Levente

– Mindketten háromszékinek számítotok Szabó Katival, mi az első emléked róla vagy vele?
– Egyértelműen az 1983-as budapesti világbajnokság, ahol Kati talajon az első helyet szerezte meg. Akkor már nem voltam gyermek – huszonéves fiatal voltam – ezért felfigyeltem arra, hogy abban az egyre jobban eldurvuló Romániában miképpen lehet az, hogy csárdásegyvelegre táncol Kati Budapesten. Szeget ütött ez a fejemben, de nyilván nem nagyon volt lehetőség erre rákérdezni egészen addig, amíg ennek a könyvnek a megírásába bele nem fogtam. Ezután következett az 1984-es Los Angeles-i olimpia, ami aztán végképp megfogott Katival kapcsolatban. Első személyes élményem vele a sepsiszentgyörgyi sportcsarnok névadó ünnepségéhez kötődik – Szabó Katiról nevezték el a létesítményt 2008-ban –, akkor azonban éppen csak bemutattak egymásnak. Alaposabban csak tavaly, az év elején ismertük meg egymást, amikor gyakorlatilag kifejtettem neki, hogy mi a tervem vele kapcsolatban.

HIRDETÉS

– Nagyon különleges élet az övé, de tipikus az akkori korszak tornászlányai számára: gyakorlatilag család nélkül nőtt fel, a rendszer nevelte. Ki tudnál emelni néhány érdekességet a történetéből?
– Már pályafutásának első apró lépesei is egészen különlegesek: alig töltötte be a hatodik életévét – nagycsoportos óvodás volt – amikor a szülei elvitték Onești-re a Károlyi házaspárhoz (Károlyi Béla és felesége, Márta több román tornászgenerációt nevelt ki, 1974-ben lettek a nemzeti tornászválogatott edzői – szerk. megj.).

Megérkezett oda egy apró kicsi leányka, aki egyetlen egy szót sem tudott románul. Károlyiék legfeljebb a tornatermen kívül, de mindenképpen az edzésen kívül szóltak hozzá magyarul, nem túl sűrűn, nem túl sokat.

Reálisan felmerült annak a veszélye, hogy Kati megfutamodik, s hazáig meg sem áll. Aztán szerencsére egy csángó asszony, Ghioane Mária, aki mosónő volt ott, pártfogásába vette, fordított neki. Nem csak Kati volt így elárvulva a sportközpontban, és ez az asszony volt az, aki ezeket a leánykákat megtanította tisztálkodni, copfot kötni, kivasalni a szalagocskákat: anyjuk helyett anyjuk volt. Amit kevesen tudnak, hogy Kati a torna alapjait egy brassói magyar edzőtől, Ágoston Mihálytól sajátította el, aki ugyancsak Onești-en dolgozott, s mivel Károlyiéknak igazából csak a nagyokra – azaz Nadiára, Teodora Ungureanura, Georgeta Gaborra és a többiekre – volt idejük, Szabó Kati sokáig ilyen senki gyermekeként hányódott egyik csoporttól a másikig. Egészen addig, amíg Ágoston és edzőtársa, Maria Cozma bevette a saját csoportjába. Ott zárkózott fel aztán olyan szintig, hogy az 1977-es ifjúsági Balkán-bajnokságra való válogatót már Kati nyerte meg. Ekkor azonban még nem vitték ki Törökországba, de mivel Agachéval együtt már korosztálya legjobbjának számított, visszakerült a Károlyi-féle csapatba. Még dolgozott, eredményeket ért el ekkor a Nadia-féle aranygeneráció, de őket, az ifjúságiakat is kivitték már például a moszkvai olimpiára, hogy úgymond vegyék fel a szagot.

Kisebbik fiával és a könyv szerzőjével Fotó: Vargyasi Levente

– S aztán következett a többi világverseny és a történet, amit már többen ismerhetünk.
– 1983-ban lett felnőttkorú, ezen év tavaszán a göteborgi Eb volt az első felnőtt versenye, jött nyáron a Vb Budapesten és egy évre rá az olimpia, ahol ugyebár kirobbanó sikert aratott.

– Zágonban született, Onești-en kezdett tornászni, mégis Dévát tekinti otthonának. Vagy tévedek?
– Ennek az az oka, hogy egy adott pillanatban Károlyiékat ki akarták csinálni, ezért egyik pillanatról a másikra – de tényleg, egy szombatról vasárnapra virradó 1979-es éjszakán – a tornászválogatottat, Nadiáékat Károlyiék tudta nélkül Bukarestbe költöztették. Vasárnap bementek az edzőterembe, s nem voltak ott, csak a kicsikék, az ifjúságiak. Károlyiék tanácstalanul úgy döntöttek, hogy visszatérnek a Zsil-völgyi Lupénybe, ahol sporttanári pályafutásukat kezdték. Jelezték azonban a dévaiak ekkor, hogy ők szeretnének létrehozni egy tornacentrumot, várják őket oda.

Később Károlyiék hátországa is megerősödött az Ilie Verdeț nevű pártkorifeussal, aki egy időben miniszterelnök is volt, így újra élet-halál urai lettek, és mindenkit Dévára tereltek, aki a román tornában abban a pillanatban és előreláthatóan szerepet tudott játszani.

Így került Kati Dévára 1979. január 3-án: 1978 végén vakációzni még Onești-ről ment haza Zágonba, de onnan már Dévára „tért vissza”.

– Visszatérve hozzád: több könyvet írtál már a nemesekről, ezzel a könyvvel most mintha visszakanyarodnál úgymond eredeti szakmádhoz, a sportújságíráshoz. Ez motivált vagy egyéb, amikor új könyved alanyául egy volt sportolót választottál?
– Gondolatban engem mindig foglalkoztatott a sport témájú könyvek megírása, de sajnos nem túl széles a merítési lehetőség. Jó, a kézilabdások között például voltak igazi sztárok, és ott volt Derzsi Ede röplabdázó, is akivel már egészen komoly beszélgetéseket folytattunk, de ő sajnos meghalt, mielőtt a dolog körvonalazódott volna. Szabó Kati 2016 őszén a kolozsvári diákolimpia díszvendége volt, ekkor kattant be, hogy ő alkalmas lenne erre, utána is néztem rögtön, hogy 2018-ban ötven esztendős lesz – amúgy éppen az 50. születésnapján mutatjuk be a könyvet. Emellett bármivel is foglalkoztam az elmúlt húsz esztendőben, te is tudod, hogy a sport iránti érdeklődésem töretlen volt még akkor is, ha nagyon kevés sport témájú cikket írtam. Úgy éreztem hát, hogy otthon vagyok ezen a területen, vannak kérdéseim, van kíváncsiság bennem. Ezért elkezdtünk Katival beszélgetni. Majd elkezdtem beszélgetni másokkal, akik Katinak az életében és pályafutásában szerepet játszottak. Voltak olyanok, akiket Kati ajánlott, de olyanok is, akiket mások.

Ez a történet húsz-huszonöt emberrel való beszélgetés puzzle-darabjaiból állt össze. Nem csak sportolótársak, edzők vannak közöttük.

Katinak például a legnagyobb ellenfele a mérleg volt, ezért kíváncsi voltam, milyen orvosi-egészségügyi háttere volt a táplálkozásának. Komoly fizikai munkát végeztek a lányok, amihez enni kell, de ugyanakkor nem szabadott szinte semmit sem enni, mert akkor híztak. Ilyen történetekre, kanyarokra is kitér ez az életregény.

Szabi Kati és fia, Zénó Zágonban Fotó: Vargyasi Levente

– Kik szerepelnek még a könyvben?
– Benne van Octavian Bellu, akit Kati pályafutása legmeghatározóbb edzőjének tart, Ágoston Mihály, legközelebbi barátnői, sportolótársai közül Daniela Silivaș, beszéltem Maria Olaruval, aki Kati edzői pályafutásának egyetlen olyan produktuma, akiből élsportoló, világbajnok lett – így alakult. Benne van egy kolozsvári származású sportorvos, aki a tornászválogatott szakembere volt egy időben. Egy asszisztensnő, egy ma Svédországban élő, hatvanas hölgy, akinek máig tartó, visszatérő rémálma, ahogy pirítja, pirítja a kenyereket nagy halomba, és soha nem elég, a lányoknak nincs mit enni. Sok ilyen érdekes emberi történet bukkant fel.

– Életregénynek nevezted a könyvedet: ez mit jelent? Cselekménye is van?
– Van cselekménye, és nem is kizárólag lineáris értelemben. A sportolói pályafutást persze időrendben mutatom be, a nagyobb versenyeket használva állomásul. De Kati életének voltak egészen tragikus pillanatai is, elveszítette például az első gyermekét, az édesanyjával pedig nagyon fájdalmasan alakuló, majd lezáruló kapcsolata volt. Nyilván megnéztem a szekusdossziéját is. Ezek a történetek életének nem feltétlenül a tornával kapcsolatos elemeit érintik, ezért merem nevezni a könyvet életregénynek.

– Nem nagyon volt ő a figyelem központjában egészen talán az általad is említett diákolimpiáig.
– A magyar közvélemény szempontjából igaz ez az állítás, a román szempontjából kevésbé, mert a 2000-es évek elejétől kezdték őt felfedezni. Nem annyira mondjuk, mint Nadiát, aki ugyan nem nyert annyi aranyat és nem kapott annyi 10-est sem, mint Kati, de egy katartikus alakja a tornasportnak, és aki hamar feltalálta magát Amerikában, miután kiszökött, de aztán hamar elkezdett hazajárni.

Nadia volt az előtérben, Kati kevésbé, egyrészt azért, mert visszahúzódott Franciaországba, ahol most is él, és nem volt annyira rivaldafényben.

Az is közrejátszott, hogy férjével csak gyerekcsoportokkal foglalkoztak, de az is, hogy sajnos gerince annyira károsodott, hogy jelen pillanatban nem is tud dolgozni. A 2000-es évek elejétől Áros Karcsi bácsi, aki bizonyos mértékig életének krónikása volt, kezdte menedzselni ebből a szempontból is, a szentgyörgyi sportcsarnok névadó ünnepségét is ő kezdeményezte. Aztán Bukarestben is felfedezték, kapott mindenféle kitüntetéseket, de az kétségtelen, hogy a magyar közvélemény számára eléggé háttérben maradt.

Ezt a babát a szüleitől kapta a tornászcsillag az 1984-es olimpia sikerei után Fotó: Vargyasi Levente

– Meg nem is nagyon szereti az újságírókat.
– Ezt így nem mondanám: kommunikációs szempontból elég sok hiányossága van ezeknek a gyakorlatilag laktanyai körülmények között nevelkedett embereknek. Ezek a lányok úgy éltek ebben az onești-i kaszárnyában majd Déván, hogy fogalmuk sem volt, hogy mi történik a világban. De nem tudták azt sem, mi történik Romániában: nem volt tudomásuk például arról, hogy hajnali sorban állások vannak a kenyérért, a lisztért, tejért, olajért, akármiért. Igényük sem nagyon volt a megismerésre, hisz állandóan a tornával mosták az agyukat, elfojtották a tizenévesek amúgy bimbózó kíváncsiságát is. Innen fakad egy bizonyos mértékű bizalmatlanság. Mikor véget ért a pályafutásuk, belecsöppentek egy számukra teljesen ismeretlen civil világba, és ahol gyakorlatilag semmibe vették őket. Szabó Kati 1987. november 25-én, a rotterdami világbajnokságon fejezte be a sportolói pályafutását. Rá két napra felvételizett a testnevelési egyetemre, s hiába nyert épp akkor világbajnoki címet tornából a csapattal, végig kellett csinálja a tornagyakorlatokat a felvételin. Teljes mértékben ejtették őket, senki nem foglalkozott velük. Meg kellett tanulni élni, talpon maradni. Szembesülni kellett azzal, hogy semmihez nem értenek a tornán kívül. Embere válogatja, hogy ezt a típusú sokkot ki hogyan képes kiheverni.

A szülői ház előtt Fotó: Vargyasi Levente

– Sokat kellett győzködni, hogy vállalja ezt a szerepet?
– Olyat sokat nem. Sok volt inkább a mi szempontunkból feleslegesnek tűnő óvatoskodás, hogy vajon azt le lehet-e írni, vajon az nem-e fog megsértődni. Érezhető volt viszont, hogy miképpen nyerem el fokozatosan a bizalmát. Egyre beljebb engedett az életébe, egyre több mindenről kezdett beszélni. Elmentem Franciaországba is, ahol most él, belenézni az ottani körülményekbe. Nem volt könnyű meccs, de jól a végére jutottunk, és hála istennek úgy tűnik, elégedett az eredménnyel.

– Szabó Kati több más erdélyi magyar élsportolóhoz hasonlóan – hogy példának említsük mondjuk Bölöni Lászlót vagy Miklós Editet – már nem él Erdélyben, nem minket gazdagít. Mit vesztettünk azáltal, hogy ezek a személyiségek elmentek innen? Mit tehetett volna értünk még Szabó Kati?
– Nehéz kérdés. Ha nem megy ki férjével Franciaországba, ha itthon marad, biztosítanak körülményeket neki dolgozni, nagy vonzerőnek számított volna a neve. De nem így történt. Így most nincs értelme arról beszélni, hogy mit veszítettünk azzal, hogy elment. Beszéljünk inkább arról, hogy mit nyerhetünk azzal, hogy egyre inkább hazatalál.

Gála és könyvbemutató
Az ötödik szer – Szabó Kati életei című, a Háromszék Vármegye Kiadónál megjelent regényt 2018. január 22-én a 18 órakor kezdődő, magyar kultúra napi gála részeként mutatják be a tornászcsillag jelenlétében a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház nagytermében. A gála keretében átadják a megyei önkormányzat által létrehozott Háromszék kultúrájáért díjat is.
0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS