HIRDETÉS

Vagy amit akartok – avagy játék Béres Attila „homokozójában”

Pacsika Emília 2017. augusztus 10., 15:10 utolsó módosítás: 2017. augusztus 10., 16:37

Igazi, huszonegyedik századi népszínművet csinált Béres Attila a Vízkeresztből. Lelkületét illetően olyasmit, mint amit Shakespeare idején csinálhattak a Globe színházban, ahol a korabeli közönség mulatott és sírt, vagy akár közbe kiabált egy előadáson, a szereplők pedig Shakespeare szövegébe időnként beletoldottak valami aktuálisat, vagy megengedték maguknak, hogy vaskosokat, csípőseket mondjanak. Valami ilyesmi történt a Szegedi Szabadtéri Játékok Vízkereszt, vagy amit akartok című előadásán, amit a marosvásárhelyi születésű Béres Attila – a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója – rendezett.

Egy félbevágott Shakespeare-fej. A szereplők rajta szaladgáltak, a zenekar is a fejtetőn muzsikált Fotó: Facebook/Szegedi Szabadtéri
Erdélyi és Erdélyből elszármazott alkotók

Az előadásban erdélyi és Erdélyből elszármazott színészek is szerepeltek: Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója, Szőcs Artúr, aki Szovátán született és jelenleg a miskolci színház rendezője, Szikszai Rémusz, aki Nagykároly szülötte és a marosvásárhelyi színmű egyetemen kapott diplomát, Zayzon Zsolt, aki Gyergyószentmiklósról származott el, Marosvásárhelyen diplomázott és egy időben a Tompa Miklós Társulat tagja is volt.

A több tonnányi homokra komponált Shakespeare vígjáték, a népszínmű, a commedia dell’arte és a zenés bohózat bizarr keveréke rengeteg lehetőséget adott a nagyszerű színészeknek a játékra, a játszadozásra, a játszmázásra. Az előadás alkalmat kínált a klasszikus „bohóckodásra”, melybe tudjuk, az önirónia, a fekete humor és a clown- keserűség éppúgy benne foglaltathat, mint a helyzetkomikumok adta kacagtatás szándéka. Béres Attila nagy „homokozójában” a főszeplő ikrek egymáshoz vezető útja ezúttal igen sok buckával volt nehezítve. Talán azért, hogy a játék minél tovább tartson, a történet minél később jusson el a happy endhez, hogy a nézőnek minél több ideje legyen ízlelgetni a finom falatokat, amiket menet közben egy tekintélyt parancsoló háznagy, egy cserfes társalkodónő, egy részeges rokon, egy tökkelütött vitéz, egy hivatalból bolond tréfamester és a „nemzet szolgája” kínált föl a szabadtéri terülj asztalon. Pimaszul nyers, rusztikus előadást láthattunk, a homokdűnék szkénéjében együtt tombolt a reneszánsz életöröm a jelenkor parlagiságával, de a dalokban, zenékben ott vibrált némi édes-rózsaszín nosztalgia is.

Szóval, mint oly sok reneszánsz műben és néhány más Shakespeare vígjátékban, a Vízkeresztben is egy ikerpár keresi egymást több felvonáson keresztül (Béres két részbe foglalta a szegedi előadást) itt egy leány Viola és egy fiú Sebastian hiszi azt, hogy ikertestvére a tengerbe veszett. A fiatalok természetesen, a sors szeszélye folytán egy azon városba kerülnek és összetévesztésükből eszement bonyodalmak származnak. Viola fiúnak álcázza magát így Olívia grófnő tévedésből belészeret, miközben Orsino herceg éppen Olíviát szemeli ki magának feleségül. A fiúnak öltözött Viola titokban Orsino herceget szereti, de ezt fiúruhás Cesarioként nem vallhatja meg neki. De megérkezik az igazi fiú Sebastian, és végül mindenki megtalálja a párját, igaz, nem azt, akit először kiválasztott magának, de ennél különb happy endeket is láttuk már William mesternél.

Az előadás alkalmat kínált a klasszikus „bohóckodásra” Fotó: Facebook/Szegedi Szabadtéri

Gyermekkoromban láttam egy gyönyörű könyvet, amiben az illusztrátor Gullivert ábrázolta, abban a helyzetben amint lekötözve fekszik és a lilliputiak ott hangyáznak körülötte.

Ilyen érzésem volt, amikor megláttam a félbevágott Shakespeare fejet, ami mint egy homok formázóval készült hatalmas „homok süti” magasodott a színpad közepén. A szereplők rajta szaladgáltak, a zenekar is a fejtetőn muzsikált.

Horesnyi Balázs díszlettervező a szellemóriás fejét, mint hegyet rakta a játéktérbe, s ezt meg kellett mászniuk a szereplőknek. (Közben kicsit meg is tiporták, mint ahogy a művet is, amit írt, de hát, aki drámaírásra vállalkozik annak ezzel ma is számolnia kell.) A díszlet – a szürreális hatáson túl – talán nem csak a monumentális szellemi nagyságra utalt, de azt is jelezte: van rendezői bátorság bevállalni egy ikonnal való játszadozást. Vérbeli komédia született, aminek humor-szövedéke szinte betakarta a cselekményt (dramaturg: Ari-Nagy Barbara). A szüzsé amolyan apropóul szolgált ahhoz, hogy a művészek jót (mondom: jót) játsszanak a nagy homokozóban. Játsszanak a szöveggel, a szavakkal, az érzésekkel, a helyzetekkel, játsszanak egymással, játsszanak a hangszereiken, mulassanak és mulattassanak, ahogy egy commedia ’dell arte-ban szoktak.

Volt benne pikantéria Fotó: Facebook/Szegedi Szabadtéri

A Béres Attila rendezte előadásban felértékelődött a háznép, az Olívia udvartartásához tartozó szereplők jelentősége. Vitéz Böföghy Tóbi, Olívia rokona,Vitéz Fonnyadi Ábris Olívia kérője, Fábián, a szolga és Feste az udvari tréfamester afféle haveri galerit alkottak, folyamatosan ott zizegtek, matattak, kavartak, ökörködtek, csetlettek-botlottak a homokban. Mária, a társalkodónő is kulcsszereplővé vált, Malvolio pedig abszolút főszereplővé nőttei ki magát ebben a produkcióban.

És jelentős szerepet kaptak a poénok, gegek, szójátékok, bemondások, beszólások, célzások

(a politika szó többször is elhangzott, mindig pejoratív értelemben, csúfondáros módon, de direkciók nélkül), és sorjáztak a megjegyzések, káromkodások, pajzánkodások, szoftos disznólkodások, ahogy egy kocsmában, vagy focimeccsen szoktak, ha ott pasik jönnek össze.

Hernádi Judit lubickolt Mária szerepében Fotó: Facebook/Szegedi Szabadtéri

Orsino herceg szerepében Görög László egy fáradt, enervált férfiút formált, olyat, aki jobbára csak papol a szerelemről, de már nem strapálja magát, hogy azt átélje, beéri az impotens vágyakozással. Ha szerette is Olíviát, érzéseit a mélabú és a nárcizmus rendesen eltakarta. Oliviát, a fiatal grófnőt Pálmai Anna alakította karakteresen erős egyéniséggé. A művész kiválóan hozta a gyászoló, először megközelíthetetlen nőszemélyt, aki később szexis dívára váltott át, s afféle ragadozóként kaparintotta meg szerelmét. Viola, a fiatal nemes lány (fiúnak öltözött változata: Cesario) Tenki Dalma volt, akinek Cesarioként volt több alkalma színészi képességeit megmutatni, remekül formázta a fiúba bújtatott lányt, gyönyörűen énekelt, a vívójelenetben kiválón szállt inába a bátorság. Sebastian, Viola ikertestvére Bodoky Márk egy kemény legényt mutatott föl, és remekül hárította Antonio szerelmi közeledéseit.(Antonio, a tengerésztiszt szerepe szerint nem csak oltalmazója Sebastiannak, de leplezetlenül vonzódik a csinos fiúhoz.) Gáspárik Attila a „szerelmes mackó” szerepét, klasszikus-romantikus felfogásában, ellágyult hangú „naivaként” élte át. Fábián, ebben az előadásban Fábián bácsivá lett, hisz

a szolga szerepét a nyolcvanhárom éves Bodrogi Gyula alakította hallatlan frissességgel. A nagy öreg egy minden hájjal megkent kisöreget formált.

Ő volt a tiszteletet parancsoló doyen Olívia bizarr udvartartásában, de a kulisszák mögött a művészkollégáktól is ugyanezt a rangjelzést kapta. Elek Ferenc kiváló buffónak bizonyult, Vitéz Böföghy Tóbi szerepe éppen pofon csapta. Olyan oldott, laza színészi biztonsággal mozgott a színpadon, mintha a tengerparton, nyaralás közben láttuk volna. Szikszai Rémusz Feste szerepét kapta, ő mondhatta meg a tutit, a leplezetlen igazat, hisz a hivatásos bolondnak ez kötelező. A sokoldalú színész, ha kellett kiválóan nyelvelt, ha kellett remekül énekelt, finálé-dala igen hatásos volt. Zayzon Zsolt Vitéz Fonnyadi Ábrisként profi módon „idétlenkedett”. Piros nadrágjában, kockás zakójában valódi ficsúrt formált, ha kellett békalábbal lábalt át a homokon. Hernádi Judit lubickolt Mária szerepében, boszorkányosan keverte a kártyákat és a szilfid eleganciát a tenyeres-talpas cselédtempóval. Vérbeli komikaként színezte be a terepet, ha megjelent.

Gáspárik Attila a „szerelmes mackó” szerepét hozta Fotó: Facebook/Szegedi Szabadtéri

Malvoliót, Olivia háznagyát Alföldi Róbert alakította, úgy, akár egy finom angol úr.

Egy lakáj alattvalóságát és egy király méltóságát mutatta föl egyszerre a szerepben

(Antony Hopkins ilyen a Napok romjai című filmben), a sárga térdszalagot úgy viselte, mint Napóleon a vállrojtokat. Plasztikusan éreztette mennyire kiszolgáltatott rusztikus környezetének, a hozzá nem illő durvaságoknak. Olyan valakit formált, aki kilóg a sorból, tehát magányos. Igaz, időnként ő is bemondott valami blődlit – csak hogy illeszkedjen az udvari trendihez – de nem nagyon ereszkedett le a földhöz (homokhoz) ragadt háznéphez. Alföldi nagy monológja nyílt színi tapsot kapott, a tragikomikus jelenetben a színész zseniálisan leplezte le egy magát magabiztosnak mutató ember önértékelési zavarodottságát. Malvolió „levélben megrendelt” mosolyát csak az első tíz sor látta, mi csak elképzeltük a hátsó traktusban (sajnos a két kivetítő képernyője se mutatta, reklámokat nyomtak rajtuk a szünetben), de sebaj, Alföldi nadrágjának és térdszalagjának fluoreszkáló sárgái valamint a művész lényének erős vibrációi messze túljutottak a rivaldán.
Olívia hatalmas gyertyák tövében gyászolt, a csellózenekar is bús dallamokat játszott, hogy teljes legyen a depi. Malvolió pár másodpercre néha karmesterré változott, s beintett a kiváló csellistáknak (Andrejcsik Kézia, Németh Henrietta, Ondrik Zsuzsanna, Pesti Ágota). A háznép tagjai egyik jelenetben kerti törpének álcázva, buckáról buckára követték az eseményeket, lesték hogyan sül el otromba tréfájuk. Amikor elsült Malvoliót egy falusi, árnyékszékbe, amolyan „Tóték-budiba” zárták. Feste, hogy ne bukdácsoljon a homokban, legtöbbször egy segway-jel közlekedett és Bodrogi a Shakespeare fej tetején egy hűtőszekrény társaságában rántottát sütött. Csak néhány az ezer rendezői ötlet közül, amik esetleg meghökkentették azokat a nézőket, akik reneszánsz csipkegallérba bújtatott előadást vártak. Nos, ez nem az volt. Az előadás inkább a jelenkori reneszánsz erényeit hordozta.

Bodorgi Gyula. A nagy öreg kisöreget játszott. Fotó: Facebook/Szegedi Szabadtéri

A rendező újra fölfedeztette velünk, hogy Shakespeare a mi emberünk. Segített kicsit újjászületni, a száz éve berögzült elvárásainkból kiszabadulni, anélkül hogy divatos modorokat tukmált volna ránk. Engedélyt adott elengedni magunkat. A szereplők ebben jó példát mutattak.

Jé, fekvőrendőr!

– mondta be egyszer Bodrogi, amikor a két rendőr közül Szívós László, vagy Barnák László éppen elfeküdt a homokban, a poén nem volt különösebben intellektuális, de ült (feküdt). A „józan politikusok vagyunk, sohasem hazudunk”- kiszólás, a mának szóló ironikus célzásként hathatott, a „hidegen sajtolt extra szűz Olívia” szellemes képzettársításként, az

Olívia, Olívia, depressziós hülye picsa

pedig, mint afféle urbánus rigmus szólt, de ettől sem szakadt le az ég csak vége lett az első felvonásnak. (A hírek szerint Nádasdy Ádámnak, a darab fordítójának nem volt ellenére ez a szabatosság és az általa fordított szövegeknek vulgáris mondatokkal való megfejelése.)

HIRDETÉS

Papp Janó jelmezei remekül illeszkedtek a karakterekhez és a homokban való járkáláshoz is. Viola fekete gyászruhát kapott (olyan szabásút, ami alkalmas a bujálkodásra is) rajta egy kis csillivillivel, hogy azért ne legyen annyira halottaházi, Mária testhez tapadó kisestélyit viselt (hozzá mezítlábat). Malvolió fekete libériában feszített, a sárga nadrágjáról már esett szó, piros nyaksál lógott Böffen Tóbi nyakában, kockás zakó és piros alsó jutott Festének, Farmer szerkó és szilvakék öltönyféle az ikreknek, matrózcsíkos póló Antonionak, gigerli öltöny Curionak. Szőcs Artúr úgy festett a hófehér öltönyében napszemüvegével, mint egy ötvenes években hazalátogató amerikai, és úgy énekelt, mint Máté Péter és Presser Gábor együttvéve. Jakab Tamás szeretnivaló Kapitánya, Rácz Tibor szikáran elegáns Papja, Simon Zoltán Valentinje szerves része volt az előadás szövetének.

Malvoliót, Olivia háznagyát Alföldi Róbert alakította, úgy, akár egy finom angol úr Fotó: Facebook/Szegedi Szabadtéri

A zenéről külön kell szólni, mert az nem csak az előadás alapját adta, de komoly vivőanyaga is volt a produkciónak. Kovács Márton bizarr-eklektikus zenéi, külön humor forrást jelentettek és szívbizsergetően „giccsentős” felhangot is adtak a játéknak. Az ismert magyar nóták sorainak felvillantása („Kiballagok a vasúthoz, Jegenyefák, jegenyefák nem nőnek az égig, Még azt mondják ez se szép, az se szép”kezdetű nóták) mellett hallhattuk a „Volt nekem egy csíkos gatyám” kezdetű örökbecsű opusznak kifejezetten Shakespeare-re hangolt átiratát, valamint a „János bácsi a csatában” drámai töltetű parafrázisát is. A hangszertudásban lehetetlent nem ismerő népi együttes szalonzenekarral házasított groupja sanzonokat és rock nótákat is egybe fűzött néha, ha jól tévedek, még Beatles és Kispál féle citációkat is hallottunk. A Szakértők Zenekar (népszámosak, helyi vállalkozás, avagy ki vagyok én?) hosszú nevet viselő együttes állandó színpadi jelenléte belőtte az alaphangulatot. Mint a falusi lakodalmakban az állandóan kéznél levő banda „bármikor” rázendíthetett, s a szereplők dalra fakadhattak. Mohácsi János, rendező szerint a Szakértők muzsikája afféle „hungarikum hangáradat”, nos, a Vízkeresztben Kovács Márton,  Bárány Tamás, Csíkvár Gábor, Horváth Ferenc, Kápolnás Attila, Gyulai Csaba, Zságer-Varga Ákos némi balkanikumot és klezmerikumot is odamuzsikált a színpadra. Az „Olívia dal” és a „Bunkó kánon” külön csúcsprodukció volt, két profán gyöngyszeme az előadásnak, fergeteges interpretálással.
Bár a premier nézői ünnepelték az előadást, a szegedi Vízkereszt bizonyára megosztotta a közönséget. Aki klasszikus fölfogást várt az csalódhatott. Aki trendi divatos izét, az is. Béres Attila az előadás művészeivel együtt megmutatta, hogy a jó előadás nem a beidegződések kényelmes tiszteletéről, de nem is a divatmodorok elvtelen majmolásról szól, hanem a színház sosem múló feladatáról: a játékról. (S ebbe beletartozik az ilyen „jutalomjáték” is, ami a közönséget is a játék örömére hivatott „taní - tani.”)

És persze a rendezői bátorságról is szólt, arról, hogy Béres Attila a Valahol Európában című musical drámai és a Háry János című daljáték mesés világa után, most egy vállaltan profán, vásári Shakespeare - előadást állított a szegedi deszkákra.

Történt ez valahol Európában (nem Berlinben, nem Londonban hanem), Szegeden, egy Dél-magyarországi városban, ahol a Kárpát-medence különböző szegletéből származó művészek három nyári estén jó pajtás módjára játszadoztak el Shakespeare-rel.

S a mester bizonyára nem bánta, hogy egy teljes konyhát raktak a halántékára, hogy ki-be mászkáltak a száján, hogy az orrát levették, s a fülébe húzták: „Glóri, glóri halleluja”. Elvégre, a jó öreg William a „vagy amit akartok” címadással korlátlan szabadságot engedélyezett az utókornak. És milyen jól tette!

 

 

HIRDETÉS
0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS