Vidám dalok a Kövesdombról: Póra Zoltán

Úgy érzi, mindig a gyerekek mellett volt a helye. Vagy a gyerekeknek van a helyük őmellette. A marosvásárhelyi Póra Zoltán dalszerző, énekes, pedagógus és háromgyerekes családapa. És a gyerekeivel együtt közben a dalai is elkezdtek felnőni.

Amikor nem próbál vagy koncertezik, a marosvásárhelyi kövesdombi unitárius egyházközség egyik termében van a székhelye: gitárra tanítja a hangszer szerelmeseit, valamint román- és angolórát tart gyerekeknek egyénileg vagy csoportosan – itt is elő-elő kerülhet a gitár. Évekig volt bejáró vendég a marosvásárhelyi óvodákban is, ahol játékos angolórát tartott a legkisebbeknek is. Talán itt ragadt rá a Zoli bácsi annyira, hogy már nehéz lenne „lemosni” magáról, nem csak a gyerekek kiabálják utána, hogy szia, Zoli bácsi, sokszor a szülők is így emlegetik.

De hogy lett a kicsik Zoli bácsija? Póra Zoltán azt mondja, olyan húszéves korától kezdett el tanítani, aztán azóta már dolgozott gyerekotthonban, gyülekezetben, jövőre pedig tíz éves a Póra Zoli és a Stone Hill zenekar is. S hogy tényleg, hogy kezdődött? Szívesen eleveníti fel.

„Tizenkilenc-húsz éves lehettem, amikor Magyarországon voltunk egy kórussal, és arra emlékszem, hogy nagyon-nagyon kínozott akkor az allergiám. Volt egy kis templom, amit bementünk meglátogatni, és arra emlékszem, hogy én két dologért imádkoztam. Az egyik az allergiám volt, rettenetesen kínozott, hátha valahogy megszűnik, a másik meg az volt, hogy megtudjam, hogy akkor most hol a helyem, és hogy mit csináljak én 19-20 évesen. Aztán mikor hazajöttünk, valaki egyszer csak ideadott egy fényképet, amit rólam készített. Rögtön azután készült, ahogy kijöttünk a templomból, bementünk egy parkba, ahol volt egy ovis csoport, én pedig ösztönösen odamentem közéjük, lehajoltam hozzájuk, és elkezdtünk beszélgetni meg játszani. És valaki ezt lefotózta. És nekem ez a fotó annyira visszaköszönt, egyből eszembe jutott az én imádságom. Utána minden más igazolta, hogy gyerekek között van a helyem” – eleveníti fel a ma 44 éves Póra Zoli a két évtizeddel ezelőtti eseményeket.

El is kezdett nagyon fiatalon angolt tanítani, aztán gyerekotthonba került, ahol pótapuka volt, majd gyülekezetbe, vallásórát tartott, táborokat szervezett sokáig, és mindig mindenütt gyerekek között volt, az egészen kicsiktől egészen a tinikig. Bár elvégezte a főiskolát, tanítóként konkrétan sosem dolgozott, de a katedra számos részét kipróbálta, nevelt egy egész nemzedéket.

S hogy jött ehhez a zene és a zenekar? A fiatal Póra Zoli évekig csak álmodozott a gitárról, a gitározásról, bár mindig ott volt benne a zene, az éneklés, de valahogy sokáig nem adódott rá lehetőség. 19 évesen, amikor elkezdett tanítani, s volt már fizetése, akkor vette meg az egyik barátja gitárját, és saját maga kezdte el pengetni, s már az első akkordoknál azt vette észre, hogy jönnek belőle a dallamok, illetve hozzá a szöveg is.

„Egy idő után kezdtem egy gitárral énekelgetni, az édesanyámnak vagy a barátoknak kezdtem megmutatni, hogy milyen dallamok, szövegek vannak a fejemben.

– meséli.

A Stone Hill zenekar – amelynek a neve a marosvásárhelyi Kövesdomb városrészből jön, ahonnan Zoli és a zenekar tagjai származnak – 2013-ban született meg, nem kifejezetten gyerekzenekarnak szánták, de mivel a dalszerző-énekes életében mindig ott voltak a gyerekek, így valahol a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy amit mindennap megél, azok belekerülnek a dalokba is – a napjai nagy részét pedig gyülekezetben, óvodában, mind-mind gyermekek közt töltötte. „Nem is tudom, mi szültük a gyerekzenekart, vagy lehet, hogy mások ezt látták benne. A dalainkra nem mondhatom azt, hogy most ez egy ötévesnek íródott, vagy hogy tízen felül ezt nem érdemes hallgatni.

– hangsúlyozza.

Az egyik első daluk és videóklipjük volt például a Bringázni jó című dal, amely bekerült biciklis reklámokba is, de még jó pár Stone Hill-dalt játszanak a rádiók, jó néhányhoz videóklip is készült. Zoli három fia is gyakran bele-belekerült egy-egy videóklipbe, ezek a kisfiúk pedig már lassan nem kisfiúk: a legnagyobb már betöltötte a 18 évet is. Zoli pedig azt vette észre, mintha a gyerekeivel együtt nőnének fel a dalai is. „Az utolsó dalaim egyáltalán nem a gyerekvilághoz szólnak, de ebben is van egy természetesség, ugyanis a saját gyerekeim is nőnek fel, és már észrevettem akár írókon vagy költőkön is, hogy ameddig kicsik voltak a gyerekeik, addig gyerekverseket írtak, s utána váltottak. Mert az foglalja le az embert, azt éli meg éppen” – magyarázza.

Hozzáteszi, a Szaladunk a Hold felé című dalt is, ha rádióban hallja az ember, biztosan nem köti gyerekekhez, vagy a Levegő című daluk is egyértelműen szövegben és videóklipben is a felnőttekhez szól, komolyabb, mélyebb dolgok kerültek a dalba. Viszont egyik dal sem olyan, hogy akkor nem hallgathatná a gyerek, de néha lehet, hogy a felnőttek felé billen a dalaik világa.

Az új daluknak merész címet adtak: A te hibád, na de ez sem egy dühös dal, gyakorlatilag azt mondja, hogy „a boldogságom csak a te hibád”. „Ebben a klipben is vannak lányok és fiúk, de itt már nem gyerekekről van szó, hanem tinik, 14-től 18 évesekig vannak a klipben. Én meg közben rájöttem, hogy ezek a gyerekek mellettem nőttek fel, nemcsak a sajátjaim, hanem azok is, akik vallásórások vagy ovisok voltak. A fiam, aki a Bringázni jó klipben nyolcévesen bringázik, most robogón érkezett be” – mondja a dalszerző-énekes, akinek 18, 16 és 9 évesek most a gyerekei.

Hogy fogja-e folytatni valamelyik az édesapja példáját? Az még a jövő zenéje. A kicsi egész nap énekel, de nem erőltetnek rá semmit. Zoli sem tartja magát énekesnek amúgy: dalszerző énekesként szokta definiálni önmagát, amiben az van benne, „hogy valaki, aki dalokat ír, és a saját dalait énekli”. A koncertek is így szerveződnek: a Póra Zoli & Stone Hill saját dalokat játszik, legyenek a közönségben gyerekek vagy felnőttek.