Zarándoklat a fényen át

Van egy pont a hegyoldalban, ahonnan rálátni az egész völgyre. A zarándokok kígyózó sora reggeli párában úszik, néhol csak a tarisznyák vagy a kalapok emlékeztetnek rá, hogy emberek vonulnak a hegyre. Emberi pillanatokat örökít meg Návay Ákos, akinek Csíksomlyóba mének… című zarándok-fényképkiállítása június 26-án nyílt meg Csíkszeredában. A Hargita Megyei Kulturális Központ által szervezett tárlat egészen július 25-ig látogatható, és nemcsak a látványra hat – mélyebbre visz.

A magyarországi fotóművész több mint húsz éve járja a világot, hogy a vallásos és népi kultúra rejtett rétegeit kutassa. Mexikóban, Franciaországban, Portugáliában, s most ismét Erdélyben – visszatérve – mutatja meg, mit jelent úton lenni. A kiállítás egyfajta vizuális időutazás: egy 2004-ben indult, azóta huszonnégy alkalommal bemutatott vándorkiállítás jubileumi állomása.

– ahogyan a művész fogalmaz, annak a közösségnek, amelynek szellemi és lelki világa ihlető erejű volt számára.

A kiállítótérbe lépve nemcsak képeket látunk, hanem csendeket is. Várakozások és megérkezések pillanatai. Emberek – gyerekek és felnőttek –, népviseletben vagy sportcipőben, kifáradva, porosan, de mosolyogva állnak a képek fókuszában. Návay nem a népi kultúra esztétizáló, muzeális reprezentációjára törekszik. Ő azt mutatja meg, amit a zarándokok a hátukon visznek:

a hitet, az örökséget, az útközben születő közösséget.

Képei érzékenyen váltanak fókuszt – hol egy keresztre, hol egy bokorra, hol a tömegre zoomol –, ezzel is jelezve, hogy a szent és profán világa egymásba hajlik.

A megnyitón Návay Ákos személyes hangon idézte fel a sorozat születését. Megdöbbentő volt hallani, hogy a Szűzanya kultusza Mexikóban, a Guadalupei Miasszonyunk kegyhelyén keresztül vezetett vissza Csíksomlyóra. Egy másik kontinens kellett ahhoz, hogy felismerje: itthon is van zarándoklat, van misztérium, van évezredes út. Az analóg technika, amelyet következetesen alkalmaz, nem csupán eszköz, hanem filozófia is lehet nála: a lassúság, az odafigyelés, az elmélyülés technikája. A képek színeiben, hangulatában valóban visszaköszön valami Mexikóból – talán a fény, talán a mélység.

Az egyik legmeghatóbb pillanat mégis az volt, amikor arról beszélt:

számára az a legnagyobb öröm, ha valaki felismeri a képen az ismerőseit.

Ha egy-egy név elhangzik a kiállítótérben, akkor az a fotó többé nem csak kép – hanem emlék, közös történet. Návay munkája nem a dokumentálás gesztusa, hanem az emlékezésé és a kapcsolatteremtésé.

A tárlat képei nemcsak a zarándoklat látványát örökítik meg, hanem annak lelki tapasztalatát is: az elindulás bátorságát, az út fáradalmát, a közösségbe simulás békéjét, és a megérkezés megtisztulását. A virágok, amelyek a képeken már hervadnak, mégis halhatatlanok: az idő emlékévé váltak. A dimbes-dombos tájak, a pirkadat rózsaszín fénye, a templomtornyok és hegygerincek nemcsak díszletek, hanem belső tájak is.

A kiállítás ingyenesen látogatható, de amit itt kapunk, az felbecsülhetetlen. Nemcsak a zarándoklatról, hanem az emberi útról is szól. A kiállított képek arra emlékeztetnek: mindannyian úton vagyunk. Van, aki bakancsban, van, aki mezítláb, de mindannyian keressük azt a pontot a hegyoldalban, ahonnan talán végre rálátni az egészre. Ahol az ima, a táj és az ember egy képpé áll össze. Ahol haza lehet érni – akár egy fényképen keresztül is.