A Gál Sándor-féle utóvédharcok helyszíne: a tusnádi Szénásmező

Tovább tart a csapadékos idő. Hegyeink megakasztották a fellegeket. A kékesszürke égből menetrendszerűen érkezik az eső. Lassan csak tovább állnak, s akkor felcsillan a nyári nap.

Vezetőként magukhoz vettük Imets Fülöp Jákó történeti vázlatát, a Szénásmező című versét. Tizenkét éves legényke volt.

Láthatta, az öreg falubeli negyvennyolcas honvédektől hallhatta is történeteket.

Ott lapult a zsebünkben egykori gimnáziumi tanárunk, Antal Imre 1969. augusztus elsején a Hargita napilapban megjelent, A Nyergestetői csata című írása. Magunkkal vittük a Gál Sándor életrajza, avagy a székely ezredes, aki nem engedett a 48-ból című, olaszból fordított visszaemlékezéseit tartalmazó könyvecskét. Nem hagyhattuk otthon Németh György Gál Sándor honvédezredes 1848-1849-es tevékenysége című könyvét. Nem könyvtári katalógusnak szántuk az előbbi felsorolást, de ezek nélkül hiányosabb lenne a forradalom utolsó csatáiról alkotott képünk. A papírosra vetett sorok mellett magunkkal hoztuk a tusnádi öregek vasárnap délutáni meséit, történeteit is.

Ahogy a tusnádi Ábrahám István kezdeményezése nyomán létesült honvédemlékmű előtt tisztelegve állunk, a keleten emelkedő Ágyuponkja felől ágyúdörgés hallszik. Innen vették kartácstűz alá a Szekerút patakán felnyomuló orosz-osztrák csapatokat Tuzson tüzérei. Mögöttünk a tömegsírként „reklámozott” kopjafaerdő borítja a földvárat. Teleki Domokos 1793-ban, Egy magyar nemes ifjúnak Erdély egy részében tett utazásának leírása című útirajzában már említi:

Visszavonulót harsog a kürt. Nyergestetőről a régi országúton ereszkedünk alá. Kányádi Sándor sorát idézve itt „Kopjafa minden szál fa”, amelyek most ernyőként fogják fel az ég könnyeit. „Örökzöld bérczek gyűrűjében,” mondja Imets Fülöp Jákó, „Terül előttünk a lapály./ A Nyergesalja és Csukás Olt/Között rálép az érkező:/Mostan kalász nő rajta; rég volt/Valójában: Szénásmező.”

Ábrahám István visszaemlékezéseiből és Imets Fülöp Jákó verséből tudjuk, hogy Tuzson honvédai a Nyergestetőt megkerülő cári csapatok lovas kozákjaival Lázárfalva és Tusnád, Csenetova és a Hosszúgödör között húzódó lapos mezőn is megütköztek: „Vasas Szent Péter ünnepén:/Kétségbeesett tusába hull a/ Honvéd Szénásmező terén!.../ Itt vívtanak, s ha sírjokon ma/Megdül a dústermett kalász,/Bár göröngyőt nem zsírozta/Sem földész, sem a juhász:/A nemzedék utána gondol,/Hogy sok jó honfi-vér ömölt/ a vérező szabad Honért, hol/Ily szépen virul a föld.”

Szénásmező keleti pereméről a lázárfalvi Pataktő irányába indulunk. Itt ereszkedtek le a Ravasz patakán és Szeretszegen végigvonuló kozák lovasok. Lázárfalva régi temetőjében, a Pataktő fölötti Temetőoldalban nyugszik az az Imets Ferenc, akit Szeretszegen, a Bodó Gergé hídján vágtak le a kozákok. Fegyvere se volt, még ellen sem állt. Csak állt…

Mielőtt követnénk az utóvédharcokat, visszatérve a mába benézünk a Temetőoldallal szemben, Veresmart alatt, ma már csak az időt őrölő egykori Urszuly-féle malomba, ahol a Mezőségről Csíkba szállott András Misi alapítványa a jövő embereit regulázza, tanítja a táncra. Aki ide betéved, az igazi csűrben tanulhatja meg a csűrdöngölőt, s hajnalban a kakasokkal együtt gyakorolhat.

Az apróknak a játszóház a Máthé Tóni-féle kozmási (párt)pincészet kivénhedt boroshordóiból van kialakítva, friss sarjúval kirakva. Aki most jár arra, az több tucat ribizli félét kóstolhat, s ha marad, akkor végigkóstolhatja a sorba érő erdélyi őshonos gyümölcsféléket. Gyümölcsrothadás ellen András gazda úgy védekezik, hogy ágyat vet, s az almát, szilvát, körtét szépen lepárolja, üvegbe, hordóba rakja.

Szeretszegen, Sántaszegen, Korodiszegen, Bartaszegen, Szénaréten végigfutva, jól megázva Tusnádtövére érünk. Utunkat az Olt ezüstös csíkja zárja. Itt Gál Sándor eligazít: „katonáinak megparancsolta, hogy gázoljanak át a folyón, hogy időt nyerjenek és hogy biztonságban lehessenek az őket követő ellenségtől. Minden szerencsésen sikerült. (...). Délután két óra volt. Gál egyedül indult a bükszádi vonalhoz. Útközben észrevett egy kozák lovasszázadot, ami már annyira közeledett, hogy kikerülni lehetetlen lett volna; más menekvése sem volt, mint, hogy lóhalálában elvágtasson, de ezt se tehette, mert Zug névre hallgató arab lova a hajnal óta tartó hosszú, sáros talajon megtett úttól kimerült volt és az Olton való átkeléstől még nedves, megmakacsolta magát és egy lépést se tett (...).

feltűnt közvetlen közelében mintegy tíz székely. Azonnal sorba rendezte őket, lőállást vettek fel és tüzet nyitottak a kozákokra”, akik visszavonultak, s így Gál folytathatta útját... a Tusnádi-szorosba.

Ahogy a Csomád és Nagyjáhoros csúcsa között bevágódott Tusnádi-szorosra tekintetünk, Szemlér Ferenc Felhők című versének a sorai sejlenek fel a homályból: „Nézd: a felhők a nyugtalan égen/forgolódnak, szállnak, oszlanak,/mint valami nem is olyan régen /vívott harcban széjjelvert csapat.

Tusnád tövén, „Még egy árva kürtszó sem kiáltott,/Csak a szellő fújt ránk hirtelen,/és mi eszmét, fegyvert eldobálva/sompolygunk, amerre lát a szem.”