A míves fakanáltól a hét vezérig

A díszítőmotívumok, a faragott kompozíciók történeteket, életképeket vetítenek a szemlélő elé. A fafaragás, amely a faanyag vésésével, csiszolásával, különböző módszerekkel történő díszítésével foglalkozik, Erdély és Partium egyik leglátványosabb mesterségévé nőtte ki magát az elmúlt évtizedekben. A múltban inkább más mesterségek kiegészítőjeként szolgált.

Elengedhetetlen volt a mezőgazdasági munkaeszközök, háztartási kellékek előállításánál, de az asztalosságnak is fontos kiegészítője volt.

Ugyanakkor a kerék-, illetve a kocsigyártók is sokszor felhasználták, ha díszíteni, cifrázni szerették volna az utazó alkalmatosságot. A fafaragásos díszítések a lakóhelyek csinosításánál is érvényesültek, mindenekelőtt a tehetősebb gazdaságok kapuin, címtáblákon, oszlopokon, mestergerendákon. Fafaragással díszítették a bútort, a sírkereszteket és néha a mezőgazdasági szerszámokat is.

E mesterség hagyományainak egyedi vonásait lehet látni a pásztorok botjainak és eszközeinek díszítésénél, merőkanalaik faragásánál, a bányászatban különféle figurák készítésénél, a molnároknál a malomberendezések díszítésénél és a méhészetben a fából faragott figurális kaptároknál. Különlegességnek számított a míves fakanálfaragás is, amely a háztartási kelléktárat egészítette ki.

„Nagykárolyban születtem a századfordulón – mondja Kóter László, a Szamos parti híres faműves mester.

Keresztapám a nagykárolyi állami gazdaság vincellérje volt. Itt nevelkedtem a szőlőskertek közelében, szüleim reggeltől estig dolgoztak. Az állatokra vigyáztam a lankásban, unalmamban naphosszat faricskáltam egy kis halkéssel. Apró tárgyakat, állatokat, juhászbotokat. Ilyenekből mintegy kétszáz a szatmárhegyi magánmúzeumban van, de megtalálható szerte a világban. Ma már egész történelmet faragok egy-egy botra”– meséli a mester.

Bővebben minderről az Erdélyi Napló május 19-ei lapszámában olvashatnak.