A Székely és Rétitől a Simó Gézán át az Augusztus 23-ig

Marosvásárhelyen a 19. századig nyúlik vissza a fafeldolgozás története, akkor kezdte meg működését az első gőzfűrészmalom, amely a későbbi Székely és Réti Bútorgyár, azaz a mai Mobex alapjait is jelenti. A bútorgyár fénykorában a térség legjelentősebb faipari késztermékeket előállító gyára volt, a rendszerváltás előtt még közel ötezer alkalmazottal működött. Mára azonban leáldozóban van a vásárhelyi bútorgyártás, az egykoron európai hírnevű üzem Maros megye tíz legjelentősebb bútorgyártójának listájára sem került fel.

Mint azt Kádár Zsombor és Pál-Antal Sándor: A székelyföldi erdészet és faipar című kötetében leírja, Farkas Mendel 1890 decemberében induló gőzfűrészmalmát – amely a város első fűrészüzeme volt – később megvásárolta a Székely és Réti Bútorgyár és a Deák Ferenc utca 67. szám alatti telephelyéről (a mai Dózsa György utca és Győzelem tér sarka, a Maros Mall helyén) kiköltözött a Maros közelébe. 1907-ben Réti Ernő egy bútorszövetkezetet vezetett Marosvásárhelyen, amelyet megbuktatott, és sógorával, Székely Fülöppel 1917. január 24-én Székely és Réti Erdélyrészi Bútorgyár Rt-ként jegyezték be az új céget Marosvásárhely főteleppel. A vállalkozás profilja bútorok kézi és gépi erővel való előállítása és az ehhez szükséges anyagok nagyban és kicsiben való adás-vétele és előállítása volt. Emellett bútorokat és egyéb berendezési tárgyakat forgalmaztak nagyban és kicsiben, illetve épületasztalossággal is foglalkoztak.

A bútorgyár az államosításig (1949) a legjelentősebb faipari késztermékeket előállító székelyföldi gyár volt.

1930-ban fiókot létesített Szebenben, '32-ben Brassóban is, és ugyanakkor a fő székhelyét Bukarestbe helyezte át, amit csak 1941-ben költöztetett vissza Vásárhelyre. 

Székely Fülöp (1864–1931) 1915-ben már a legnagyobb adófizetők közé tartozott Vásárhelyen, ahol a háború alatt a város tiszteletbeli rendőrfőnökének választotta. Székely a román betöréskor a menekülőknek szállást adott, illetve anyagi segítséget nyújtott Bernády György polgármesternek, hogy ezeket elláthassa.

1948. június 11-én a Székely és Réti Bútorgyár volt az első, amelyet államosítottak Marosvásárhelyen. A városban még működött öt bútorgyár, illetve famegmunkáló üzem. 1948. július 27-én létrejött a Bútor- és Készfatermékek Ipari Központja, amelynek alárendeltségébe került a Székely és Réti bútorgyár is, amiből aztán 1949. január 15-én megalakult a népnevelő, kommunista politikus Simó Gézáról (1870–1946) elnevezett bútorgyár – olvasható Sebestyén Mihály Időtár című kötetében. Ekkor az alkalmazottak száma 345 volt. 

A szakiskola első évében már saját kezűleg kellett készíteni egy asztalt vagy széket, a másodévesek már részt vettek a termelésben, harmadéven pedig bent dolgoztak a gyárban egy mester keze alatt – idézi pályafutása kezdeteit Németh János, aki munkásként kezdte 1961-ben, és igazgatóként fejezte be tavaly. Ahogy a érdeklődésünkre elmondta, 56 évet töltött munkában, a bútorgyártásban, aminek felét az egykori Simó Gézában, illetve az Augusztus 23. üzemben.

– mesélte. A szakiskola végeztével a legjobbak egy kéthetes jutalomkiránduláson vettek részt, végiglátogatták Brassó, Szinaja, Bukarest látnivalóit, a gyárakat, intézményeket, majd néhány napos tengerparti pihenő után Tulceára, illetve Moldvába is elvitték őket, hogy aztán hazatérve elkezdhessék a munkát a bútorgyárban. 

„Az első időkben az úgynevezett Popular, avagy Nép-bútort gyártottuk, naponta 250 garnitúrát, vagyis egy két- vagy háromajtós szekrényt, ágyat, éjjeliszekrényt, asztalkát” – emlékezett vissza a szakember. 1962–63-ban építettek egy új részleget a gyárban, és elkezdtek exportra gyártani, Lengyelországnak, a Szovjetuniónak, Hollandiának, Németországnak, Kanadának. 1966-ban beindult a fafaragó részleg is, mikor hazatért a hadseregből, ügyes kezű lévén, ott folytatta a tevékenységet, de előbb elvégzett egy hathónapos szakmai tanfolyamot.

„Ötven személy vett részt ezen a kurzuson, az ország minden részéből jöttek, mi ötön voltunk vásárhelyiek. Aztán mindenki ment vissza oda, ahonnan érkezett” – mesélte. Akkoriban kezdtek stílbútorokat is gyártani, nagy volt rá az igény külföldön.

1970-ben Németh János sikeresen felvételizett Bukarestben a technikumba. Délelőtt dolgozott, délután tanult, műhelyfőnök lett, majd két év után mesterként tért haza, nemsokára pedig főmester lett belőle, illetve részlegvezető.

A faragott bútor iránti kereslet, a sok megrendelés miatt folyamatosan túlórázni kellett, ami többletkeresettel járt.

„A fiatal, 2. kategóriás munkások a faragászati részlegen sokkal többet kerestek, mint a 8-as kategóriás idősebbek. De nálunk egyéni norma volt, darabszámra kapták a fizetést” – idézte fel a bútorgyár „aranykorát” a volt mester, aki társaival ellenált annak, hogy a részlegükön is bevezessék az általános javadalmazást.

„Mondtam, akkor nem érzik, hogy ösztönözve lennének, nem fognak ilyen sokat dolgozni, ha mindig ugyanannyi lesz a fizetésük, hát maradtunk a darabszámnál” – emlékezett vissza azokra az évekre, amikor a jó fizetés mellett jó munkalégkör is jellemezte a gyárat. 

A Simó Gézából Augusztus 23-ra, majd Mobexre nevezett bútorgyár termékeit a nagy exportigényre való tekintettel csak kérvénnyel lehetett megvásárolni. Németh János elmesélte, ha a kérvényt jóváhagyta a vezetőség, akkor a megrendelt például száz darab helyett annyival gyártottak többet, ahány igény volt rá. Akárki kérvényezhetett és vásárolhatott ily módon hálószobabútort, stílbútort, rusztikusat. Egy jó havi fizetésből vagy két rendes munkásfizetésből meg is lehetett fizetni az ott vásárolt szobabútorokat. 

Annak ellenére, hogy a rendszerváltás előtt 4500 alkalmazottal működött a gyár, a kilencvenes években kezdett leáldozni a hírneve, a kapacitása. A mester szerint ennek az volt az oka, hogy az alapanyagok drágulásával már egyre nehezebb volt az árakat tartani vagy a munkabéreket emelni. A külföldi megrendelőt nem érdekelte, hogy egy alkatrész ára a tízszeresére emelkedett, nem volt hajlandó megfizetni azt. Németh János egy másik gyárban folytatta 28 év után a szakmáját, ahonnan igazgatóként lépett ki.

a többiek külföldön mosogatnak, kiszolgálnak, taxiznak, vagy valami egyebet csinálnak. Több pénzt keresnek, az igaz, de otthontalanok” – véli Németh, aki a szerelőcsapat tagjaként többször több időt töltött Nyugat-Európában, Amerikában, és annak ellenére, hogy maradhatott volna, mindig hazatért. „Apám és nagyapám is asztalos volt, én is ezt tanultam és csináltam egy életen át, most két fiam van, akik Brassóban faipari mérnökként végeztek, tehát folytatják, csak más, magasabb szinten” – tette hozzá.