A zene, a szeretet útján: Häfliger Zsuzsanna

Teológiai végzettsége van, hitoktatónak tanult, de nevetve mondja, szabadidős pedagógusként érzi igazán jól magát. Óvónőként dolgozott a csíksomlyói gyermekotthonban, majd 1997-ben indította el az Árvácska együttest negyven állami gondozott gyermekkel. Az évek alatt generációk jöttek-mentek, de a zene iránti szeretetüket sokan magukkal vitték. 2002-től a csíksomlyói Csibész Alapítvány munkatársa, programszervezője.

„Én inkább tanárként, pedagógusként tartom jónak magam, nem zenészként. A kezeim közül számos nálam sokkal jobb zenész került ki, én el tudom indítani a gyerekeket a zeneszeretet útján, és ezt tartom a munkám gyümölcsének. Nagyon büszke vagyok, amikor visszahallom, hogy a régiek, akik elkerültek tőlünk, ugyanezt csinálják egy-egy faluban, azaz templomi előadásokat tartanak, hangszerórákat adnak. Mindenki azt gondolja, hogy én valami hatalmas dolgot teszek ezzel a csoporttal, de igazából ez a csoport formál engem” – magyarázza derűsen Zsuzsanna.

Szemmel látható, hogy lelkesedése, a gyerekek iránti szeretete határtalan. Emlékek, vicces, olykor szomorú történetek elevenednek fel, arcok, sorsok, életutak körvonalazódnak. Megannyi kis apró lélek, akik számára egy biztos fogódzott jelentett és jelent az Árvácska együttes.

„Amikor megkaptam 26 évesen ezt a munkát, akkor a gyerekotthoni gyerekek voltak csak benne. Kiírtam a folyósora, hogy lehet jelentkezni zenekörre, és negyven gyermek jelentkezett a százból. Nagy élmény volt ez nekem. Volt olyan gyermek is, aki csak énekelni akart, de inkább a hangszertanuláson volt a lényeg. Nem az volt a cél, hogy legyen mélyreható zenei ismeretük, ismerjék a kottát, ezt el kell felejteni, amikor a gyermekkel a zenét szeretnénk megszerettetni. Fontos, hogy megszeresse a zenét, s ha már el tudja énekelni vagy el tudja furulyázni a Süss fel a napot, akkor adni kell neki az előadás során egy percet, hogy legyen sikerélménye. Én ebben hiszek. Aztán ha van zenei tehetsége, akkor lesz lehetősége tanulni, hiszen vannak iskolák.

Fontos úgy állni hozzájuk, hogy adjunk nekik egy szép gyerekkort, hagyjuk őket szárnyalni, minél több utat mutassunk meg, hogy tudjanak eligazodni az életben. Istenre kell hagyatkozni, a hit az, ami mindenből felemel” – magyarázza hitvallását.

Hisz abban, hogy a léleknek érintkeznie kell a zenével, hogy a zene örömet ad. Ez tulajdonkép zeneterápia – ismeri el –, közösségépítés, ahol szoros barátságok szövődnek, a nehéz sorsú gyermekek mellett ott vannak akár a jómódú családból érkezők is. Mélységek és magasságok, elhagyott, szeretetre rászoruló, nehéz sorsú gyerekek és tiszta szívű pártfogóik.

„Saját gyermekeimnek sosem kellett megmagyarázzam, hogy miért nem veszek meg egy cukorkát az üzletből, hiszen látják, nem kell mindent megkapjanak ahhoz, hogy boldogok legyenek” – jegyzi meg. A mai, második generációs Árvácska együttesbe ma már nem csak családi otthonok gyermekei tartoznak, hanem olyan Csíkszeredából, Csobotfalváról, Csomortánból érkező gyerekek is, akik szerettek volna a közösséghez tartozni. Három korosztályból áll össze a nagy csapat, ott vannak a kicsik, a kiskamaszok és a nagyok. Egy busznyi gyermek. Fellépések, felkészülések, foglalkozások, zeneoktatás, közös zenélés, kézműves foglalkozások színesítik a mindennapjaikat.

Ugye tudod, hogy sosem fogunk Svájcban élni? – szegezte a kérdést a leánykérés pillanatában Zsuzsanna svájci kérőjéhez. Ő pedig tudta és elfogadta, számára mai napig egy kaland a székelyföldi lét. A Häfliger család élete egybefonódik az Árvácska együttesével, Zsuzsa szerint három gyermekük – a 17 éves Kristóf, a 13 éves Kinga és a 10 éves Ádám – már az anyaméhben is csoporttag volt. Férje, Daniel az együttes önkéntes munkatársa, amiben teheti, segít, legyen az síoktatás, közös zenélés, de még fellépéseken is láthatjuk.

„A svájci Vöröskereszt részéről jött önkéntesként a gyermekotthonhoz, ott ismerkedtünk meg. Ő volt a legérdekesebb a svájci önkéntesek közül, minden érdekelte, mindig egy kis szótárral járt, és nagyon hamar megtanult magyarul. Amikor tudott, visszatért, mert szerette az itteni munkát. Így alakult ki a Jóisten által irányított szerelem köztünk. Szoktam mondani a fiatal lányaimnak, hogy van egy nagy szerelem, és van az igazi, ő volt számomra az igazi, mert előtte volt egy nagy szerelem is.

– nevet nagyot Zsuzsanna.

Daniel Svájcban dolgozik hegymászó vezetőként, ezért időnként hazajár. A család kétnyelvű, Zsuzsanna férjével magyarul beszél, Daniel a gyerekekkel pedig csak svájci németül. „Nagyon szereti itt. A legnehezebb az volt, hogy nem volt múltja, minden ismerőse általam lett. Nekünk Csomortán felé húz a szívünk, hálás vagyok, mert a csomortáni férfiak befogadták, szeretik, elfogadták különlegességét” – jegyzi meg. Egyszer majd Csomortánba költöznek – tervezik.

Svájci típusú csíksomlyói otthonukban pezseg az élet. Zsuzsanna itt is sokat foglalkozik a gyerekekkel, sokszor hétvégén is nagy gyermektársaságok gyűlnek össze.

 Fárasztó-e az, amikor az ember gyermeklelkekkel dolgozik, és nem szabad csüggednie? Fáj-e, ha kirepülnek? – tevődik fel a kérdés. „Meg kell keressem azt a helyet, ahol úgy tudok feltöltődni, hogy ne tűnjön fel másnak, de próbálom azt is megmutatni, hogy ha nehéz, akkor is meg kell oldani. Meg kell keresni azt a helyet, ahol tudod végezni a dolgokat. Ahol akadályok vannak, onnan tovább kell lépni, hiszen mindenkinek megvan az a hely, ahol számítanak rá, ahol ő fontos. És nem, ez nem menekvés, túl kell tudni lépni a nehézségeken” – magyarázza határozottan.

Tulajdonképpen teljesen más helyen vannak a szívében a saját gyermekei, és külön vannak azok a gyermekek, akik időszakosan az élete részei. „Volt egy kislány, akit nagyon szerettünk, 17 évesen kilépett a rendszerből. Azt kérdezte egy másik lány, hogy szomorú vagyok-e? Nem – mondtam –, mert itt vagy te helyette.

Arra tanítom az új generációt, hogy amikor lépni akarnak, megtehetik, csak méltósággal tegyék, beszéljük meg. Tudom, hogy nekik sem könnyű. Eleinte nehéz volt, nem voltam felnőve az elengedési folyamathoz, fiatal voltam, de most már én is megtanultam, hogy ez az élet rendje, csak úgy menjenek el, hogy mindenkinek jó legyen.” Sok nehéz sorsú gyermek számára nem csak az édesanya helyett a pótanya-, hanem a nagymamaszerep is rá hárul. Ő az, aki a gyermekkorukról mesélt nekik, de sokszor kérik arra, hogy a saját gyermekkoráról meséljen.

Zsuzsanna édesapja révén fél lábbal gyimesi csángó – meséli büszkén. „Van egy olyan fényképem, amelyen édesapám egy mulatós asztalnál pohárral a kezében énekel. Szoktam mondani, hogy ez az én zenei diplomám. Egy örökölt tehetség tulajdonképpen. Édesanyámtól a kézügyességet örököltem. Hála Istennek egy nagyon gazdag tudású szülők gyermeke vagyok, akkor is, ha nagyon szegényen éltünk, de azokat az értékeket, amelyek fontosak, mind átadták.

Letekerte a lábáról a román zászlót, azt hordta kapcaként, és azt mondta, büszkén taposok ezen egész nap. Ennyi volt, és én ezt soha el nem felejtem. Igen így kell éljünk, ne beszéljünk róla, hanem éljük meg. Tapodjunk minden nap azon, ami fáj.”

Zsuzsanna idén lesz ötven éves, de azt mondja, olyan gazdag, élmény- és érzelemdús élete volt, hogy százötven évre is elegendő lenne. „Ki merem jelenteni, hogy a helyemen vagyok. Jól mentem férjhez, és erre büszke vagyok, mindig is három gyermeket szerettem volna, ez is sikerült. A munkámat nagyon szeretem, ezért is nem mentem Svájcba, hiszen éreztem, hogy rám itt szükség van, én itt fontos vagyok. S hálás vagyok Gergely Istvánnak, Tisztinek, aki mellett dolgozok, és aki évek óta felkarolja, támogatja, értékeli a mi kis közösségünket.”