Amikor fontosabb az életben maradás: átértékelődött zarándoklat

Solti Imre, Vass József, Ferencz Huba és Búzás Márton, a Csíkszéki Erdélyi Kárpát Egyesület tagjai április 26-án indultak el Csíkszeredából egy kisbusszal, hogy a lengyelországi Czestochowától biciklivel végigmenjenek a Mária-úton egészen a bosznia-hercegovinai Medjugorjeig.

„Minden nehézség nélkül jutottunk el Czestochowába. Ott a zarándokszálláson Botond atya már foglalt szállást, Pater Botond, csak ennyit kellett mondjunk, és kaptuk a szállást. Bejártunk a templomba, szentmisén vettünk részt. Nagyszerű kezdet volt” – elevenítette fel az út kezdetét Solti Imre. Mint mesélték, rengeteg zarándokkal találkoztak ott, érződött a hely különleges kisugárzása, az imádkozás is másabb volt, mint egyedül. Ott aztán hárman biciklire ültek és a kisbusz kíséretében Szlovákia felé vették az irányt. A zarándokútleveleikben gyűltek a pecsétek, szívesen fogadták őket Lengyelországban és Szlovákiában is.

„Mindkét országban nagyon figyelmesek voltak a sofőrök, vigyáznak a biciklisekre.

Amint beértünk Magyarországra, érződött, hogy nem szívesen láttak az úton minket biciklisként, Horvátországban sem lett jobb a helyzet. Előztek, húztak el mellettünk az autók” – magyarázta Ferencz Huba.

„Márianosztrán a pálos házfőnök szívesen fogadott, emlékezett ránk tavalyról, ellátott minden földi jóval, szállással, áldással. A kompra érkezni újabb élmény volt, a tavaly is voltunk, csak épp más irányban szeltük át a Dunát, a révész fel is ismerte Imrét” – mesélte Vass József.

A tervek szerint a csapat május 10-én ért volna Medjugorjéba (Bosznia-Hercegovina), reggel fel is kerekedtek, hogy az utolsó pár száz kilométert megtegyék. Huba külön kérte a társait, hogy noha közel vannak már a kitűzött célhoz, de maximálisan figyeljenek az utakon, mert nagy a forgalom, és kevésbé figyelnek a biciklisekre a sofőrök. Hatvan kilométerre voltak Medjugorjétól, amikor Hubát elsodorta egy autó.

Az autó előzni próbálta, vagy húsz métert két keréken ment” – elevenítette fel az eseményeket Imre. „Még hallottam Imre kétségbeesett hangját, de már sodort is az autó. Szerencsére nem frontálisan ütköztünk, hanem a tükör és az oldala sodort el. Összetörött a csuklóm, és a hátam sérült. Ha nincs rajtam sisak, komolyabb sérülést szenvedek. Egy felelőtlen fiatalember és a figyelmetlenségem miatt szinte elvesztettem az életemet. Egy pillanat töredéke alatt történt az egész” – tette hozzá Huba, hangsúlyozva, hogy a sisak életet menthet, ezért biciklizéskor, sízéskor, korcsolyázáskor fel kell tenni.

„Azt is mondhatnám, hogy feladtuk, de nem igaz. Engem elvittek a kórházba, ahol nagyon kedvesek voltak, az orvosi ellátás pedig nagyon profi. A többiek elmentek busszal Medjugorjéba, másnap visszajöttek értem.”

A kiérkező helyszínelő hatóság tagjai nagyon segítőkészek voltak, bátorították a csíki zarándokokat. „Angolul értekeztünk, megértettük egymást, a fő helyszínelőnek végtelen türelme volt, bátorított, hogy ne féljünk, nem vagyunk hibásak. Maximálisan odafigyeltek ránk” – mesélte Solti Imre. Mivel Huba bal karját műteni kellett, kérdés volt, hogy ott helyben, esetleg Magyarországon vagy itthon történjen ez.

„Mindannyiunknak volt baleset-biztosításunk.

De nem lehet csak erre hagyatkozni, mert mindent utólag fizet ki a biztosító, a kórházi ellátást is.

A hazaszállítás úgy történt volna, hogy miután megvan a kibocsájtó, összeül egy bizottság a biztosítónál, és eldönti, hogy indokolt-e a hazahozatalom, vagy Boszniában műtenek meg, amit majd kifizetnek nekem – ez 17 ezer euróba került volna. Gyorsan mérlegeltem, a román nagykövet folyamatosan tartotta a kapcsolatot velünk. Aztán a hazaút mellett döntöttem, belső vérzésem nem volt, utaztatható voltam.

Itthon pedig összelegóztak. A karom hat-hét darabból van összerakva, nyolc csavarral, két lemezzel, és örvendek, hogy élek” – zárta a kalandosra fordult zarándoklat elmesélését Ferencz Huba.

A zarándoklat tagjai fontosnak tartják hangsúlyozni, hogy aki ilyen útra indul, készüljön fel fizikailag, lelkileg, anyagilag, a felszerelésre pedig fektessen különösen hangsúlyt.

Van köztük olyan, aki a hazaérkezésük után is minden második éjjel azt álmodta, hogy Megjugorjéba gyalogol, vagy éppen biciklivel ér be, de most már nem érzik kudarcnak, hogy nem sikerült az, amit elterveztek. „Egy ilyen hosszú útra nem lehet úgy elmenni, hogy biztos be is fejezzük.

Kell számolni azzal is, hogy meg kell állni, vagy hogy bármi történhet.

Egy hétig nem volt más élmény, csak a kudarc, hogy az a hatvan kilométer nem jött össze. Azután már az öröm erőt vett rajtunk, hogy jól sikerült, végül is ezernégyszáz kilométert lebicikliztünk, és most már előtérbe került ez, hogy itthon, vagyunk, hazaértünk, élünk” – összegzett Vass József.