Barátságban hetven éve. Ma is összejárnak az 1952-ben végzettek

Ötvenkét diák végzett 1952-ben a kézdivásárhelyi Erdészeti Műszaki Középiskolában. Az ötvenedik érettségi találkozó után eldöntötték, hogy évente találkoznak az egykori diáktársaikkal, többnyire Kézdivásárhelyen, de volt, hogy más településeken ültek össze. Ezúttal Csíkszeredában. „Állítólag tízen élünk még ebből az évfolyamból, tavaly többen voltunk a találkozón, néhányan sajnos időközben eltávoztak az élők sorából. Idén az egyik társunknak az orvos nem javasolta, hogy Kolozsvárról ideutazzon, egy másik kollégánk esetében pedig a család úgy véleményezte, hogy veszélyes dolog most ilyen dolgokra járni, a vírusra való tekintettel. Így maradtunk hárman.

Annak idején meghatározó volt az iskola növendékeinek a tevékenysége a Székelyföldön. Lényegében a 68 év egy emberöltő. Mi ezt idáig eltöltöttük munkával” – magyarázta Sandy András, az egyik „diák”.

Háromszék legrégebbi oktatási intézményét Nagy Mózes gelencei plébános alapította 1680-ban Esztelneken. Ez az iskola 1696-ban átköltözött Kantába, amely később Kézdivásárhely része lett. Később, 1751-ben egy tágasabb épületbe költözött, majd 1899-ben Katolikus Főgimnázium lett belőle. 1906-ban az Erdélyi Római Katolikus Státus által épített új iskolában indult a tanév. 1940-től Római Katolikus Főgimnáziumként működött. 1948-ban az iskolát államosították, és létrejött az Erdészeti Műszaki Középiskola, amely a Kanta utca 25. szám alatt működött. 1955-ben az erdészeti iskolát áthelyezték Csíkszeredába. A kézdivásárhelyi iskola a rendszerváltás után ismét gimnáziummá vált, és felvette az alapítójának a nevét – olvasható az iskola honlapján és az 1952-ben végzett diákok által kiadott emlékkönyvben.

„Két osztály indult párhuzamosan, egyfajta heterogén társaság jött össze, mert volt olyan, aki három év gimnáziumot végzett, és volt olyan, aki hatot. Olyan osztálytársunk is volt, aki hadifogságból tért haza, és ott végezte el az iskolát velünk. Két lány kolléganőnk is volt, egyik sajnos meghalt, a másik jelenleg Amerikában él. A legtöbben a szakmában helyezkedtünk el, jó néhányan nem, de lett belőlük tanár, katolikus pap, orvos, állatorvos vagy éppen képzőművész. Amiután végeztünk, jöttek a kihelyezések. Heten egyből Bukarestbe a tervezőintézethez kerültünk, de ez nem jelentette azt, hogy ott töltöttük az életünket, télen kellett az irodai munkára beköltözni, egyébként kint voltunk az országban szétszórva. Később a bukaresti központot felosztották a nagyobb városokba, Craiován, Temesváron, Nagyváradon hoztak létre munkapontokat. Én három kollégával Nagyváradra kerültem. Április elsejétől terepre jártunk, novemberben bevonultunk az irodába »redaktálásra«, elkészítettük a rajzokat, terveket” – mesélte Sandy András.

Hozzátette, amikor ők fiatal mérnökök voltak, akkor államosították az erdőket, és az állami tulajdonba került területeket kellett felmérniük, később ezeknek üzemterveket készíteni. „Az üzemtervek előírják az erdőtelepítéseket, és előirányozták a kitermeléseket. Hogy az erdő örökre megmaradjon, a folyó évi növedék kell fedezze a kitermelést. Csak annyit szabad vágni, amennyit az erdő fejlődik, és erre csináltuk az üzemterveket. Én kilenc évig foglalkoztam ezzel, utána áthelyezkedtünk hivatalokhoz, de voltak, akik örökre ott maradtak.”

Az érettségi után a kovásznai erdőgondnoksághoz került a találkozó másik résztvevője, Hodor Károly. „Onnan bevonultam katonának, majd amikor leszereltem, a kézdivásárhelyi erdőkitermeléshez kerültem. Később aztán a szovátai erdőkitermeléshez helyeztek, ott megtelepedtem, 53 éve Szovátán élek” – mondta el.

A Marosvásárhelyen élő Deák István, aki amellett, hogy erdőmérnök, a közgazdaságtudományok doktora, az MTA külső köztestületi tagja, az alma materről is mesélt, mint mondta, a környékbeli hetedik osztályt végzett ifjakból nagyon sokan odakerültek.

Most itt vagyunk hárman az ötvenkettőből, de mindenikünk becsületesen, szépen, öntudatosan megállta a helyét az életben. A találkozók alkalmával elhangzott beszámolókból kiderült, hogy mindenki úgy, ahogy azt elgondolta, ahogy a hivatását érezte, ezt az életpályát leszaladta. Ezelőtt egy jópár évvel a kollégák kérésére összeállítottam egy emlékkönyvet, ahol mindenki beszámolt arról, amit tett, és abból kitűnt, hogy nem potyára éltük le ezt a sok évet az iskola után.”

Osztályfőnökükről, Kádár Zsombor erdőmérnökről is szó esett, aki nagyon igényesen megtanította nekik a szakma alapjait, és aki nem csak mérnök volt, hanem erdészeti közíró is. Egykori tanítványával, Deák Istvánnal is jegyeztek közösen szakkönyveket.

„Kádár Zsombor mérnök úr az a típusú ember volt, aki igényes volt, megkövetelte a tananyagot, de ugyanakkor szeretett bennünket, mint diákjait. Emlékszem, hogy ő tanította többek között a földméréstant, ami az erdészeti vonalon egy tudomány. És akkoriban nem voltak még ezek a modern műszerek, mint most. De akkor a földméréstant a középiskolában úgy megtanította, hogy amikor az egyetemen első éven vizsgáztam Russu professzornál, azt kérdezte tőlem, hogy nekem ki volt a középiskolai tanárom. Amikor megtudta, mondta, hogy közvetítsem a jókívánságait, mert ilyen jól felkészített” – emlékezett vissza rá Deák István, aki a későbbiekben tizenkét erdészeti, az utóbbi időben pedig vadászati témájú könyveket is megjelentetett.

A három erdőmérnök úgy tartja, ez a legszebb szakma a világon. „Az erdészet nagyon szép abból kifolyólag is, hogy az erdész a természetben éli le az életét, ott kel, ott fekszik. A közmondás azt mondja, hogy az erdész úgy járja meg az erdőt, hogy lassan mendegél, meg-megáll s hallgatózik. Ez azt jelenti, hogy az erdőnek füle van” – emelte ki Hodor Károly.

Sandy András hozzátette, az erdőnek csendre van szüksége. „Legyen az ő csendjében, ne bolygassuk. Kimondottan parkerdőket kellene létesíteni, amelyeknek a rendeltetése lehetne a szórakozás. De a többit hagyni kellene. Az elültetett csemete száz évre kitermelhető fa. Vágni kell, mer az erdő nő, megvan a maga produkciós jellege. Nem azért van, hogy csak zöld legyen, hanem, hogy faanyagot termeljen. Amikor odaér, levágják, és nő a másik helyette. Ha nem vágnak, megöregednek, megbetegednek a fák. Megvan a megfelelő kitermelési határidő” – magyarázta Sandy András. Deák István is egyetértett, hogy az erdőrendészeti üzemterv nagyon fontos, komolyan kell venni, mert ez biztosítja az erdőalap folytathatóságát.

„Mi az életünk folyamán az iskola elvégzése után mindegyikünk próbáltuk az életben megállni a helyünket, úgy, ahogy kell. Mivel az erdészeti iskola egy vallási iskola utóda volt, mi már úgy voltunk elindítva, vallásosan. Az elején még menegettünk a tanórák megkezdése előtt a templomba. És így állítottuk be az életünket, és ahogy néztem a csapatot, a kollégákat is, körülbelül ez így visszatükröződött.

Ez minket elégtétellel tölt el, és ha most a 68. érettségi találkozón vagyunk, akkor a barátaim nevében is elmondhatom azt, hogy: Ha elmegyek, Uram, mindent megköszönök,/ S megcsókolom szentséges kezed,/Mely átkarolva tartott a viharban,/Védett és el nem eresztett./Köszönöm, hogy oly sok szerető szívet adtál,/Vendégséget szentelt oltárodnál./Köszönöm, melyben eljössz: a Percet,/S mit letűznek fölém: a Keresztet” – idézte Deák István Reményik Sándort.

Beszélgetésünket is ezekkel a sorokkal zártuk, ám még mielőtt elköszöntünk volna egymástól, meghívtak a hetvenéves találkozójukra is. „Ha megérjük, megtartjuk, mi számítunk rá. Ha nem, akkor majd odafent találkozunk a többiekkel” – hangzott el búcsúzáskor.