HIRDETÉS

Boldogságkeresés országokon, kontinenseken át

Trella-Várhelyi Gyopár 2018. június 13., 16:00 utolsó módosítás: 2018. június 13., 16:15

A népmesei hősök kihívásokkal teli útjára emlékeztet a Marosvásárhelyről származó, több európai országban szerencsét próbált, majd Nicaraguában letelepedett Szilágyi Emese története. A fiatal nő párjával, a francia Romain Marzoukkal közösen festői, nyugodt környezetben, családias hangulatú panziót működtet már hat éve az óceánon túli trópusi vidéken. Hogy milyen a boldogság keresésének és e jutalom elnyerésének az útja – erről beszélgettünk.

Magyar–francia pár Közép-Amerikában. Feldobott kontextus

Nicaragua? A legtöbben térképet ragadunk, hogy beazanosíthassuk, Közép-Amerikáról van szó. Granada városa pedig, amelyet hamuba sült pogácsával a kezükben megfelelőnek talált a magyar-francia fiatal pár, az egykori spanyol gyarmat délnyugati részén fekszik. Több mint tízezer kilométer. Ekkora távolság választja el Szilágyi Emesét szülőföldjétől, ahova időszakosan visszajár, hiszen családja, barátai egy része várják őt itt is.

– Egykori osztálytársadként beismerem, csak ámulni tudtam, amikor kiderült, elindultál a nagyvilágba, tizenévesen. Mekkora bátorság kell ehhez?
– A szerelemnek nagy hatalma van. Gimnáziumi éveim alatt egy román nemzetiségű barátom volt, szüleim viszont ellenezték ezt a kapcsolatot. Utólagosan megértem őket, féltettek, hiszen nagyon fiatal voltam, és komoly kockázata volt a lépésemnek. Remus családja abban az időben kiköltözött Spanyolországba, ő pedig miattam maradt itthon. Szerettük egymást, fontos volt mindkettőnknek, hogy békésen éljünk, de mivel itthon nem támogattak, úgy döntöttünk, kitelepedünk Spanyolországba, a párom családjához. Hét évet töltöttünk ott együtt, amikor beállt a legtöbb pár életében bekövetkező holtpont, nem tudtuk megmenteni a kapcsolatot. Luxemburgba költöztem.

HIRDETÉS

– Luxemburgban hogyan sikerült egyedül érvényesülnöd?
– A spanyolországi éveim során is eleinte bébiszitterként dolgoztam, megtanultam a nyelvet, majd egy helyi vendéglőben felszolgáltam és ügyintézést is vállaltam. Közben beláttam azt is, hogy a Marosvásárhelyen elkezdett tanulmányaimat be kell fejeznem. Amikor az elköltözés gondolata megszületett, az angol nyelvtudásom tökéletesítését szerettem volna: Amerika vagy Anglia lett volna az úticél. Végül egy au pair álláskereső programon keresztül talált rám egy luxemburgi család, hogy a gyerekeikre vigyázzak. Meggyőztek arról is, hogy az angol mellett ott a franciát és a németet is tanulhatnám, több lehetőségem lenne továbbfejlődni. Az ötéves kislánnyal például csak németül beszéltem, a kisöccse viszont csak franciául tudott, így máris megvolt a kihívás. A pesztrálás a napom első felét vette igénybe, a délutánjaim szabadok voltak: angol tanfolyamra jártam, hétvégente pedig helyi lokálokban dolgoztam bárosként.

Szilágyi Emese. Marosvásárhelyről a dzsungelbe

– Miért épp Monaco következett?
– Luxemburgban elég lehangoló volt az időjárás: sokat esett az eső, a szürke eget néztük heteken át, depressziókeltő tud ez lenni. Monaco ideálisnak tűnt az éghajlata miatt, mert igazság szerint visszavágytam a déli tájakra. Csakhogy mire ez az elhatározásom megszületett, megismertem egy francia férfit, a jelenlegi élettársam. Romain egy luxemburgi vendéglőt igazgatott és épp a terjeszkedésen munkálkodott, Brüsszelben akarta megnyitni második éttermét. A vendéglő hozott össze minket tulajdonképpen, mert én ott dolgoztam akkor már teljes műszakban. E kapcsolat meghatározta a további lépésem: Brüsszelbe követtem őt. Megnyitottuk itt a vendéglőt, és hát egy friss párkapcsolat mellett egy új vállalkozást is „igazgatni” kellett, közösen. Gyakorlatilag mindent együtt csináltunk. Viszont három év brüsszeli lét után úgy éreztük mindketten, egy igazán jól működő közös vállalkozást máshol kell alapítanunk...

– Miért nem Európán belül gondolkodtatok?
– Mindketten imádjuk Európát, bejártuk közösen Olasz-, Horvát- és Spanyolországot is, de nem volt annyi pénzünk, hogy bármelyik ilyen államban az elképzelésünknek megfelelő vállalkozást indítsunk, megteremthessük a számunkra ideális életkörülményeket, azt az életmódot, amire vágytunk, és családot alapítsunk.

Naposabb, egészségesebb, boldogabb életet akartunk.

Romain járt korábban már Dél-Amerikában, úgy gondolta, hogy a Csendes-óceánon túl találnánk olyan vidéket, ahol a meglévő pénzünkkel elindíthatnánk valamit. Minden értékes dolgot eladtunk, megváltunk a kocsinktól, a vendéglőtől, csupán a luxemburgi étterem fölötti kis lakrészt hagytuk meg, ahol néhány holminkat őrizzük. Különben egy-egy hátizsákkal és pénzzel keltünk útra.

Természetesebb, egészségesebb életre vágytak

– Tehát szó szerint újból elindultál szerencsét próbálni. Mitől lett vonzó Közép-Amerika egyik szegénynek mondható országa?
– Sokat tájékozódtunk, érdeklődtünk, hogy kiderítsük, hol érdemes letelepedni. Fontosnak tartottuk, hogy olyan helyet válasszunk, ahol az egészségügyi ellátás, leendő gyermekünk oktatása megfelelő legyen. Az első félévet azzal töltöttük, hogy bejártuk Brazíliát, Argentinát, Bolíviát, Perut és Costa Ricát, míg végül Nicaraguába kerültünk. Ebben láttunk fantáziát, mivel az ország nincs annyira kiépítve, fokozatosan kezd fellendülni, megszépülni.

Valósággal beleszerettünk az ország délnyugati részén található Granada városba, a spanyol gyarmati időkből fennmaradt építészeti értékeibe és az azt körülvevő elképesztően szép természetbe.

2012 novemberében telepedtünk le Granada hegyvidéki övezetében. Itt építettük meg az első otthonunk, majd kiegészítettük egy másik, spanyol gyarmati stílusú házzal, ahol 2014 októbere óta fogadjuk a vendégeket. El Respiro Ecolodge a panziónk neve, amelyet annak többletjelentése miatt választottunk. A közeli Nicaragua-tava felől fújó szellő, a környező, gazdag növényzet folyamatosan friss levegőt nyújt. Miközben a spanyol el respiro a kikapcsolódást, a városi nyüzsgéstől való elszakadást, a nyugodt környezetet, az igazi szünetet jelenti. A főváros, Managua kb. egy órányira található tőlünk, Granada város pedig mindössze tízpercnyire. A panzió ablakaiból elénk táruló látvány lenyűgöző, amerre csak nézünk, mindent zöld borít, szemben az alvó Mombacho-vulkánt körülvevő erdő rezervátum.

Panzió és környezete

– Gyökeres változások ezek az európai életetekhez képest?
– Olyasmikkel kellett szembenézni, ami korábbi életünkből kimaradt. A víz- és áramellátást önerőből kellett megoldani: hatalmas esővíztározóink vannak, tisztító-, illetve szűrőberendezésünk, villanyáramot pedig napelemek segítségével nyerünk.

A külsőségek egyre kevésbé fontosak már, festett manikűr nélkül is megvagyok évek óta, lemondtunk a luxusról, a mérgező anyagokat próbáljuk kizárni az életünkből, az ökogazdálkodás az egyik prioritás.

Farmunkon háziállatok is élnek, csirkék, kacsák, malacok és nyulak, illetve a méheinknek köszönhetően a méztermelés is megadatik. Elkezdtünk egy újraerdősítési projektet, illetve öt éve azon munkálkodunk, hogy a több hektáros földünkön saját gyümölcs- és zöldségtermésünk legyen, permetezés nélkül, ebből egyenek a saját családunk tagjai és a vendégek is.

Prioritás az ökogazdálkodás

– Hogyan képzeljük el a panziót? Helyet kapnak-e benne a saját kultúrátok jegyei is?
– A háromszobás panzió méreteit tekintve nem óriási, inkább családias hangulatú, és olyanként is működünk: a vendégekkel gyakran együtt vacsorázunk, borozgatunk, és segítünk nekik a kirándulás programjának megszervezésében. A ház jellegét a modern és a gyarmati stílus ötvözeteként határoznám meg, a természetes anyagok vannak túlsúlyban: dominál a fa és a kő. Utazásainkról összegyűjtött darabokkal rendeztük be a lakásunk és a panziót is.

Korondi tányér vagy párizsi Eiffel-torony makett ugyan nincs benne, de a magyar és francia jelleg időnként a menüből visszaköszön.

Főztem már a vendégeknek töltött káposztát, és készítettem krumpligulyást is. Magyar vendéghez még nem volt szerencsém, csupán egy Erdélyből elszármazott, de gyerekkora óta Amerikában élő hölgyhöz, aki már az anyanyelvét egyáltalán nem ismerte.

–Ti milyen jövőt tapostok ki a gyermeketeknek, magatoknak?
– Nicaraguában jelenleg csak a fiammal beszélek magyarul, de hozzá csak így szólok. Ilan két évet töltött idén tavasszal, és mivel édesapja párizsi származású, a második nyelv, amelyet inkább használ, az a francia. A pajtásaival, illetve a panziók alkalmazottaival is többnyire spanyolul értekezik, négyéves kora után az angol nyelvet fogják tanulni a napköziben. Azért ragaszkodom, hogy az anyanyelvén beszéljek vele, mert csak így fogja tudni megértetni magát a Marosvásárhelyen élő rokonokkal. Az otthoniak mindaddig kételkedtek a kiköltözéses döntésem helyességében, amíg saját szemükkel nem látták például Spanyolországban, hogy jól élek. Megnyugtat, hogy az évek során rendeződött a kapcsolatom a szüleimmel. Remélem, eljön az idő, hogy Nicaraguában is meglátogassanak, és meggyőződjenek arról, ez az életmód, ezek a körülmények a mi családunknak megfelelnek. Úgy érzem, megtaláltuk azt, amire vágytunk!

0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS