Egy kutyának nem lehet hazudni: a kiképző mindennapjai

Rin és Aka nevű német juhászkutyái társaságában érkezik László József István a megbeszélt találkozóra. Mellénye zsebében egy kiscica is van, mint később kiderül, ő is képzés alanya. A csíkszeredai férfi évek óta foglalkozik kutyakiképzéssel, ennek köszönhetően került be a filmkészítés világába is.

„Gyerekkoromban voltak állataim, de nem foglalkoztatott a gondolat, hogy én tanítsam őket. Autósiskolát végeztem, kamionsofőr voltam, mielőtt kutyáztam volna. Aztán történt egy csúnya baleset, elvették a jogosítványomat, autószerelő lettem. Közben lett egy kutyám, úgy hívták, hogy Topi. Keverékkutya volt, úgymond kutyás lettem. Próbáltam tudatosan nevelni, jártam vele kutyasuliba, vele kezdődött az első lépés afelé, hogy én kutyakiképző lettem később. Ez huszonnégy évvel ezelőtt volt. A kutyaiskolás csoporttal én is jártam bemutatókra, és

Akkor még nem volt bennem hivatástudat, csak egyfajta kíváncsiság” – emlékszik vissza a kezdetekre László József István.

Egyre többen kértek tanácsot tőle a kutyák kiképzését illetően. Egy volt főnökének a német juhász kutyáját is képezte, 1998-ban kutyasétáltatóként alkalmazták tizenkét kutyához. Az első kiképző-vizsgáját Szebenben tette le, majd a mentőkutyák és nyomozókutyák kiképzésére is levizsgázott. Azt szerette volna, ha minél több kutyát megért. Magyarországon a Gödöllői Sportcentrumban elvégzett egy másik tanfolyamot, majd 2007–2009 között ott dolgozott.

„Megtanították, hogy hogyan kell kommunikálni nem csak a kutyával, hanem a gazdájával is. Mert bármelyik kutyát meg lehet tanítani valamilyen alapszinten, de az a lényeg, hogy otthon működjön együtt a gazdival, az emberfaktor márpedig kizárhatatlan. Érdekes része volt ez a kutyakiképzésnek. Meg kellett tanulni az embereket is kezelni, a kutyás gazdikat. S így lassan hivatásszerű lett a kutyakiképzés. 2012 óta aktív munkakutyákkal foglalkozok, a rendőrségnek is képzek ki kutyákat, vettünk már részt éles bevetésen is egy földrengés után. Van egy hivatalos állásom, szabadidőmben próbálok itthon segíteni, a kutyaiskolát működtettem tizenkét éven keresztül, most már házhoz megyek, egyéni kutya-gazdi kiképzéseket tartok.”

Mint mondja, nagyon fontos, hogy milyen lelkiállapotban megy be a felvezető, amikor közös munkáról van szó. Nem elég, ha csak odadobja a labdát a kutyának. Egy erős típusú, domináns kutya kevésbé, de egy érzékenyebb kutya érzi, ha a felvezetőjének nem jó a lelkiállapota. Egy kutyának nem lehet hazudni.

„Ha folyamatosan rossz rezgés éri, elfásulhat a kutya. Érzi, ha ideges vagy, vagy depressziós, ha nem tudsz örvendeni.

Emiatt elég hamar leépülnek mentálisan a kutyák. Fontos, hogy egymásra találjon a gazdi és a kutya. Egy magabiztos, nem durva, de erélyes ember egy érzékeny kutyával nem jó csapat. Ugyanígy egy domináns kutya egy puhány emberrel nem tud jól működni. Fontos, hogy amikor kutyát választunk magunknak, vegyük számba, hogy mennyi időnk van a kutyára, hogy milyen fajta. Ha tíz órát ülök a számítógép mellett, nem kocogok, akkor ne vegyek például foxterriert vagy pulit, hiába az az álmom gyerekkorom óta, mert annak a kutyának több kell. Nem fogom tudni az igényeit kielégíteni, és lesz egy frusztrált kutyám, amelyiket pórázon tartok” – magyarázza a szakember.

Rámutat, a végső cél egy kutya kiképzésekor az, hogy az adott élethelyzetben fogadjon szót. Ha például sokat utazik a gazdája, akkor hozzá kell szoktatni a kutyát az autóhoz. Tehát a legfontosabb, hogy a családban, ahol él, szót fogadjon.

László József Istvánt 2005-ben kérték fel először filmes munkára.

Ő akkor már hat éve aktívan foglalkozott kutyákkal, Az érsek látogatása című film hargitafürdői forgatásakor került bele a filmes világba. A forgatások alatt ismerkedett össze a gödöllői kutyás csapattal, majd el is ment oda tapasztalatcserére, később két évig dolgozott náluk. Azóta még hat film készítésénél működött közre kutyakiképzőként: Hellboy 2. (Tomi nevű kutyával), a Holdhercegnő (Lurkó és Berci), Auschwitz (Rin), Mézga család (Lujzika), legutóbb pedig az Auschwitz 2. forgatásán vett részt Bufteán.

A forgatásokkal kapcsolatban a kiképző elmondta, a kutyáknak is castingot tartanak, hogy a rendező megtalálja az elképzeléseinek megfelelő kutyát. „Van olyan, aki megengedheti magának, hogy öt-hat filmes kutyát tartson, de az luxus. A legtöbb keverék kutya, nem fajkutya. Az egyik nagyon jól tud ugatni mindenféle pózban, a másik vigyorog, a harmadiknak fröcsköl a nyála. A rendező jön és mondja, hogy ilyen vagy olyan kutya kell. Előre tisztázzuk, hogy a színésszel vagy statisztával kell dolgozzon a kutya, vagy a kutyakiképzővel. Mert van, amelyik színész fél a kutyától, és akkor dublőr csinálja meg a jelenetet. Beöltöztetnek, megfestik a hajadat, vagy oldalról filmeznek. A harapós jeleneteket általában egy színész sem vállalja be.

Nehéz megcsinálni például, hogy szorongjon a kutya, hátracsapja a fülét. Ha a rendező azt akarja, hogy bejött a szörny és az a kutya féljen valakinek az ölében, akkor az állatot be kell stresszelni, hogy három másodpercig kiguvadt szemű, félénk kutyát lehessen filmezni. Lehet, hogy a rendező azt mondja, hogy csak csapja hátra a fülét, de ne húzza fel az ínyét a kutya, de ha az egész életében így védekezett, akkor nehéz megcsinálni. A kiképző dönti el, hogy meddig mehet el. Van, aki elmegy extrém esetekig, mindenképp lefárad az állat és az ember is.”

A kiképző hangsúlyozza, a filmes munkák mindegyikét egyfajta feladatként fogja fel, ahol ő elsősorban a kutyára kell figyeljen, a kutya igényeit kell nézze. Ő az, aki meg kell győzze a rendezőt arról, hogy mit lehet és mit nem. Nem szól bele ugyan az elképzelésbe, de javasolni szokta, hogy a kutyás jeleneteket milyen sorrendben vegyék fel, mert például a harmadik-negyedik forgatási napon a kutya már nem tud úgy teljesíteni, mint az elsőn.

„Mindenki úgy táncol, ahogy a rendező mondja. A művészemberekről tudni kell, hogy hóbortosak.

Próbálom minél rövidebb idő alatt elvégezni, amit kell. Folyamatos kommunikálást igényel ez a stábbal, ahol én elsősorban a kutya igényeit kell figyeljem. A kutyából majdnem minden kiváltható. Az egyik földrengéses katasztrófafilmben jött a világvége, és az volt a kérés, hogy a kutyák dülöngélve menjenek egy hosszú folyosón. Jött az állatorvos, bódítani kellett a kutyákat. Ez egyfajta szélsőség, amelyet el lehet vinni egy darabig, a kiképző dönti el, hogy meddig megy el. Nem ez a kihívás egy filmes munka esetében, hanem az, hogy rövid idő alatt egy olyan emberrel szoktasd össze a kutyát, amelyik esetleg fél tőle. Ez szokott sikerélmény lenni számomra. Olyan, mintha átadnám az én saját kutyámat, örökbe adnám. Elmesélek mindent, hogy hogyan nyúljon hozzá, milyen hangon beszéljen a kutyával, a jelenet sikeréért. Általában a jó kutyások és a jó színészek megkapják egymást. Ez egy csapatmunka” – véli László József István.