Élete a mozgás: a klubhűség példaképe Tálas Huba kézilabdás

– Hogyan kezdődött kézilabdás karrierje?
– Tizenhárom évesen Marosludason kezdtem el kézilabdaedzésekre járni, a város 3-as korosztályú ifjúsági csapatával kijutottunk egy országos elődöntő tornára. Besztercén figyelt fel rám Bakó Lajos tanár, aki meghívott, hogy játsszak az székelyudvarhelyi csapatban, és itt járjak középiskolába. A Bányai János Műszaki Szakközépiskola sportosztályába kerültem. Bakó akkoriban Segesvár másodosztályos csapatának edzője is volt, így páran lejártunk oda pluszmunkára. Ifjúsági 2-esként bronzérmesek lettünk, míg elsőéves ifi 1-esként eljutottunk a döntő tornára, ahol nem értünk el komoly eredményt. 2005-ben viszont megnyertük a korosztályos bajnokságot. Akkoriban már ifjúsági és serdülő válogatott is voltam, továbbá játszottam a segesvári másodosztályos csapatban is.

– Hogyan folytatódott az ígéretesen kezdődött történet?
– Az aranyérmes év után megalakult a Junior KC, ám én a Kolozsvári U-nál játszottam kölcsönben, a kincses városban végeztem el a testnevelési főiskolát is. Egy év után visszatértem a klubhoz, és feljutottunk az elsőosztályba. Huszonhárom évesen felnőtt válogatott lettem, a Székelyudvarhelyi KC-vel pedig bemutatkoztunk a Challenge Kupában, majd egy ezüst- és két bronzérmet szereztünk. Játszottunk az EHF-kupában is, ahol hazai pályán legyőztük a címvédő Göppingent. A német csapat elleni siker karrierem egyik legszebb emléke. 2015-ben hazai pályán hódítottuk el a Challenge Kupát, amire mindig is nagy szeretettel gondolok vissza. Sajnos az utóbbi években a bajnokságban nem tudtunk remekelni, a rájátszásban rendre elbuktunk.

– Mindig is beállós volt?
– Marosludason balátlövőként kezdtem kézilabdázni, Bakó tanár javaslatára lettem beállós. Örülök, hogy ezt választottam, hiszen így támadásban és védekezésben is a csapat javára tudok lenni.

– Andrei Mihalceával közösen a kezdetek óta a KC tagja, egyben legrégebbi játékosai a csapatnak. Az évek során kicserélődött a keret, mégis itt maradtak. Mi ennek az oka?
– Sok játékos megfordult a klubnál. Mi azonban szeretjük a csapatot és az itteni közönséget. Mindig az lebegett előttünk, hogy a maximumot hozzuk ki magunkból, tartsuk meg a posztunkat, és boldogan játsszunk. Ezt mindenhol meghálálták nekünk.

– Élsportban a klubhűség nem kőbe vésett dolog, a pénz is vezérli az embereket. Más klubtól nem keresték meg?
– Természetesen mindkettőnk számára voltak ajánlatok. Mihalceával már 13 éve együtt játszok, közös szobában laktunk a bentlakásban. Amikor elutazunk a csapattal, egy szobában vagyunk a szállodában is. Többet beszélgetek vele, mint a testvéremmel. Együtt nőttünk fel a klubbal, ez a város nevelt fel minket, már otthonunknak érezzük, fél életünket itt töltöttük el.

Huszonhat-huszonhét évesen külföldi klubok is megkerestek, de nem kaptam olyan konkrét ajánlatot tőlük, mint a KC-tól. Ez a klub folyamatosan fejlődni akart, mindig volt egy magas célja, és ez nekem vonzó volt.

– A válogatottnál magyar játékosként hogyan fogadták?
– Ezzel sosem volt problémám, hiszen tökéletesen beszélek románul. Mindig az volt az erősségem, hogy folyamatosan harcoltam a posztomért, a játéklehetőségért, a maximumot nyújtottam a pályán és az edzéseken is. Persze a szurkolóktól kaptam ezt-azt, de Romániában ez normálisnak nevezhető. Amikor a pályán vagyok, akkor a legjobbamat adom, ezt pedig mindig is értékelték az edzők.

– Az udvarhelyi közönség az egyik legjobb az országban. Milyen érzés előttük játszani?
– Azt, amit itt kapsz, az országban nem kapod meg máshol. Imádok hazai pályán játszani. Nagyon szeretem, hogy fel tudnak pörgetni, és amikor a mérkőzések végén eléneklik a Székely himnuszt, az mindig felemelő érzés. Nem lehet megköszönni nekik azt, amit mi kapunk tőlük. Ők a nyolcadik játékosunk, rengeteget segítenek.

– A román és külföldi játékosok hogyan élik meg mindezt?
– A hazai meccsek után mindig elmondják, mennyire jó volt a közönség, hogy belehajtanak a győzelembe, nem engednek lankadni. Nem jön össze mindig a jó eredmény, de végig kitartanak mellettünk. Idegenben persze kapunk hideget és meleget, hiszen székelyudvarhelyi csapat vagyunk, és román vidéken, főleg, ha kimegyünk Erdélyből, rázendítenek a szurkolók. Mi együtt élünk ezzel, nem vesszük fel.

Nem azzal foglalkozunk, mit ordibálnak nekünk, hanem a dolgunkat végezzük, hogy egy góllal többet dobjunk az ellenfélnél.

– Az elmúlt években jól szerepelt a csapat az alapszakaszban, az egyenes kiesési rendszerben viszont rendre korán elbukott.
– Nyertünk már alapszakaszt is, ám rögtön a Tordával szemben kiestünk. Eddig nem kedvezett nekünk a rájátszás. Remélem, idén sok edzésmunkával elérjük azt, hogy a végelszámolásnál dobogóra állhatunk.

– Sok játékos és új edző érkezett a nyáron. Mi a cél?
– Most a csapategységet, a védekezést és támadást, a játékosok közti kapcsolatokat kell kiépíteni. Az út elején vagyunk, de kezdünk összeszokni. A csapat hatvan percen keresztül harcol, és sosem adja fel. Az a legfontosabb, hogy a rájátszásban jöjjön ki az, amiért egész évben dolgozunk. Hét év után Vlad Cabát Dragan Djukics váltotta. Nagyon szigorú, az edzéseken és a mérkőzéseken is maximális fegyelmezettséget vár el, jól irányítja a csapatot, szerintem tavasszal leszünk igazán erősek.

– Két éve már az SZKC csapatkapitánya. Mivel jár ez a cím?
– Sokat beszélgetek a fiúkkal, tartom a kapcsolatot a vezetőséggel, jó hangulatot teremtek az öltözőben, az apróbb problémákat megoldom, hogy a meccs időpontjáig mindenki felejtsen el mindent, és csak a játékra tudjon összpontosítani. Eddig még nem volt komolyabb öltözői gond, hiszen nem engedjük addig elfajulni a dolgokat. A kereten belül nincs klikkesedés: amíg kapitány vagyok, nem engedhetem ezt meg. Egy csapatot alkotunk, együtt harcolunk, együtt örülünk az eredményeknek, vagy együtt búslakodunk vereség esetén.

– A román válogatott élére Xavier Pascualt nevezték ki. Az Eb-selejtezőkben jól kezdett a csapat, ám mégis lemaradt a kontinensviadalról.
– A Barcelona edzője szerintem a világ egyik legjobbja. Jól indított a válogatottal, ám nem sikerült kijutni az Európa-bajnokságra. Neki nem ez volt a fő célkitűzése, hanem az, hogy kivigye a 2020-as tokiói olimpiára a válogatottat. A jó kezdés után elhittük, hogy kijutunk, ám kaptunk két pofont, és nem jött össze. Még nem volt elég ideje a csapatot összerakni támadásban és védekezésben egyaránt. A játékosok sincsenek annyira felnőve ahhoz a szinthez, amit ő elvár. Bízom benne, hogy kiviszi az olimpiára a válogatottat.

– Szerepelt volna a magyar válogatottban?
– Nem, mert én Romániában születtem, egy romániai klub nevelt fel, annak idején pedig sokat segített a szövetség, behívtak a különböző válogatottakba.

– Telik az idő. Mi következik a kézilabda után?
– Tavaly megnősültem, a feleségem még tanul, van még három éve a marosvásárhelyi fogorvosi egyetemen. Én még akarok kézilabdázni, ám közben a családalapítás is előtérbe kerül, gyereket akarunk vállalni. A továbbtanulás is képben van, hogy esetleg majd ifjúsági edző legyek, de mindenképpen sokkal több időt akarok együtt tölteni a családommal. Feleségemmel hetente két-három napot tudunk együtt lenni. Közösen döntöttünk így, ezért jóban-rosszban kitartunk egymás mellett.

– A sportolót nem kerülik el a sérülések sem. A kézilabda pedig megerőltető sportág.
– Igen, volt egy pár sérülésem. Amikor Constantin Stefan volt az edző, kétszer is lábfejtörést szenvedtem, aztán a bal térdemben porcleválás történt, pár év múlva a jobb térdemben sérült a meniszkuszom, három évvel ezelőtt volt egy lágyéksérvműtétem, majd másfél évvel ezelőtt belsőszalagnyúlásom. Ez volt a leghosszabb sérülésem, két hónapot kellett kihagynom miatta. Nehéz volt visszarázódni. Egy hónapig rögzítve volt a lábam, lemerevedett az ízület, nem tudtam behajlítani A másfél hónapos rehabilitáció ideje alatt napi 5–6 órát kellett edzenem, hogy visszanyerjem azt a mozgásszöget, amivel már tudtam szaladni.

– A kézilabdán kívül lett volna valami más?
– Nem, én hiperaktív kölyök voltam, a kézilabda előtt atletizáltam és karatéztam. Utána következett ez a labdajáték, ami nagyon bejött, hiszen nemcsak harcolni kellett, hanem fontos a csapatjáték is, ráadásul eredményes tudtam lenni vele. Tanulni nem szerettem, csak a szükségeset, az volt mindig a célom, hogy kifárasszam magam, hiszen életem a mozgás.