Erdő adta lehetőség: Molnár-Csorba Zsolt

Nem is tudom, mit emelnék ki legszívesebben a Molnár-Csorba Zsoltnál töltött délutánunkból. Az erdő adta finomságokat mindenképpen, ugyanis a balánbányai fiatalember vadontermő, természetes alapanyagokat felhasználva készít lekvárokat, szörpöket és egyéb ízletes csemegéket, ezeknek pedig  Mesél az erdő márkanevet adta. Ám a környezet,  amelyben fogadott, az sem mindennapi. Rögtön rabul ejti az arra tévedt látogatót.

A sparheltben ropog a tűz, az asztal sarkánál gondosan egymásra tett imakönyvek, egy szemüveg a kredenc szélén, a kötény az ajtó sarkára felakasztva. Minden annyira élethű, hogy meg sem lepődnék, ha az ajtón egy kosár fával a hóna alatt belépne e tárgyak tulajdonosa. A tájház jellegű építmény a Molnár-Csorba család balánbányai udvarán található, a kétszobás kis épület korhű berendezése, használati tárgyai mind-mind családi örökség. Összegyűjtötték, leporolták és berendezték vele a házat saját maguk örömére. Amolyan úri hobbi – mondogatják egymás között.

Tavaly még ebben a kis házban készítette, főzte Zsolt a finomságokat – derül ki –, ez volt a család befőző konyhája is, ám ősztől más rendeltetése lett a házacskának. „Mi nagyjából húsz éve gyűjtünk mindent, lassan-lassan kezdtük felismerni, hogy rengeteg olyan érték van a környezetünkben, tulajdonunkban, amelyekre, ha nem vigyázunk, elkallódik. Gyűjtögetni kezdtünk, amink megvolt, azt lehoztuk a padlásról, előkerestük a garázsból. Tavaly született meg az ötlet, hogy bővítsük ki a házat, s rendezzük be. Itt semmilyen más mesterember nem dolgozott, csak édesapám, az öcsém és én. A keményítés, vasalás, berendezés édesanyám munkája” – mutat körbe Zsolt a házban, amint letelepszünk az asztal köré. Itt egy-két kivétellel minden családi örökség, igaz, az ingamérleget – mutatja – Magyarországon vásárolta.

„Azért van néhány kakukktojás a házban, de kevés – jegyzi meg –, a terítők olyan kenderből vannak, amit még nagymamám termesztett, és ő is szőtte meg, a falikendőket is ő hímezte. A szobában lévő szövőszék is a nagymamáé volt. Édesanyámnak hat-hét darab székelyruhája van, olyanok is, amelyeket még a nagyszülők, dédszülők viseltek, ezek vannak a bábukon. A dédnagymamám háza még mindig áll Balánbányán, tavaly eszünkbe jutott, hogy megkérdezzük, vajon van-e benne még olyan bútordarab, ami a dédié volt. Találtunk egy éjjeliszekrényt, amit el is hoztunk” – meséli vendéglátónk. A kis ház majd’ minden darabjához van érzelmi kötődésük. Talán ez a legrégebbi – mondja Zsolt, amint kivesz egy kis porcelán csészét a szekrényből –, megvan vagy százötvenéves is.

Zsolt néhány évvel ezelőtt tért haza Balánbányára, miután tizenhárom évig Budapesten élt, s közben munkájából adódóan járta a nagyvilágot. Mint minden fiatal – meséli – érettségi után ő is azzal a feltett szándékkal indult útnak, hogy „elmegy, jövőre meggazdagszik, jön haza, s minden jó lesz”. Útnak indult tehát, szakmát akart tanulni, dolgozott sokfelé . „Autógyár elektronikai részlegén, kínai piacon, építkezésben kismilliárd dolgot csináltam. Az utolsó négy évben volt Óbudán egy kis bioboltom, amelyben zöldséget, gyümölcsöt lehetett vásárolni, de hazai házi készítésű termékeim is voltak. Minden évben bennem volt, hogy hazajövök, mindig voltak tervek, de halogattam. Aztán egyszer eljött az életemben az a pont, amikor eldöntöttem, hogy vagy most jövök haza, vagy soha. A kis boltot fejleszteni kellett volna, nagy volt az igény a termékekre, de tudtam, ha abba belevágok, nem jövök haza egy ideig. Akkor már harmincéves voltam, és a hazatérés mellett döntöttem, miután fokozatosan felszámoltam a kinti életemet” – eleveníti fel.

Zsolt szakmája szerint ipari alpinista, meteorológiai tornyokat, kalandparkokat épített, és egy alkalommal megragadta egy fénykép, amelyen ipari alpinisták lógnak egy kötélen a Himalájában egy hatszázéves palota oldalán. Tudomást szerzett a Csoma Szobája Alapítványáról, annak zanglai munkájáról, s bár mindig is vonzotta, vagy ideje, vagy pénze nem volt, hogy az önkéntesekhez csatlakozzon. Aztán eladta a boltot, lett idő is és pénz is, így tehát elment három hónapra Indiába. „Ott gyakorlatilag végiggondoltam, hogy mit csináltam eddig és mit szeretnék ezután, így amikor onnan hazajöttem, elég sok változás történt az életemben.

Rengeteg országban dolgoztam, s kezdtem azt érezni, hogy sehol nem jobb, mint itthon. S ha valahol jobb is, az csak azért van, mert jobban fel tudják használni az erőforrásaikat, ki tudják használni a lehetőségeiket. Egyszerűen túl tudnak lépni olyan berögzült sémákon, amin mi nem” – magyarázza.

Tulajdonképpen hazatérése után az óbudai kis üzlet adta az ihletet a továbblépéshez, ugyanis már korábban szembesült azzal, hogy nehezen lehet találni jó minőségű, házi élelmiszereket, amelyeket hivatalosan is lehet árusítani. Megérezte a levegőben azt az egyszerű, ám mégis kihalófélben lévő tudást, amelyre ő építkezhet. Hogyan? Az erdők, mezők gyümölcseiből lekvárt, szörpöket készít, zakuszkát főz, teafüvet gyűjt.

„Amikor sok idő elteltével hazajöttem, minden teljesen más volt, mint amire emlékeztem. Az emberek, a mentalitás, a dolgok menete, minden felgyorsult, s rájöttem, majdnem az van itt is, mint máshol. Mindenféle terveim voltak, amelyeket ki kellett radírozni, és újakat kellett kitalálni” – meséli. Belefogott a lekvárfőzésbe, először csak saját fogyasztásra, aztán fokozatosan egyre nagyobb energiát fektetett a Mesél az erdő brand megerősítésébe. A harmincas évei közepén járó fiatalember jelenleg adminisztrátor a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének csíkszeredai bentlakásánál, szabad idejében hegyimentőként tevékenykedik, túrákat vezet, és lekvárt, zakuszkát főz, szörpöt készít. Egyelőre csak áfonyából készül lekvár, s annak is egyik feltétele a vadon nőtt gyümölcs. Jelmondata: a bennünket körülvevő természet kincseit lehetőségekké formálni.

Hétvégén elmegy a család túrázni, kirándulni, és rengeteg idénygyümölcsöt be tud gyűjteni, amit saját használatra fel tudnak dolgozni.”

Mint meséli, hosszasan kísérletezett maga is, hogy az általa főzött termék olyan legyen, mint amit megálmodott. Eleinte csak igen kis mennyiséget főzött be naponta akár több alkalommal is. „Megcsináltam, nem lett jó. Kevés volt a méz, sok volt a méz, túlhevítettem, megváltozott a méz aromája. Az én legnagyobb ellenségem a tartósítószer. Nem értettem, régen hogyan tudták tartósítani a dolgokat különböző szerek nélkül, és mi erre nem vagyunk képesek. Így született meg az agyagedény ötlete is. Régen mázas cserépedénybe, szilkébe rakták el a lekvárt, ennek azonban az a hátránya, hogy összeszárad benne. Igy jutottam el Vízi Jenő csíkdánfalvi keramikushoz, tőle vásárolom meg az agyagedényeket, amelyekbe néha a lekvárt teszem. Ez célirányosan készül nagyobb ünnepekre, az a fontos, hogy a lekvár ne álljon sokat benne.”

A kísérletezés egyébként még most is, két-három év elteltével is tart, azt mondja, a mai napig azon dolgozik, hogy termékeit úgy tudja előállítani, hogy azokban ne legyen mesterséges tartósítószer. „Nem könnyű. Ha berakom a hideg pincébe, évekig eláll, de ha innen kiviszem és elviszem vásárba, búcsúba, lötyögtetem, na azt nem bírják sem a lekvárok, sem a szörpök. Ezért használok mézet, mert az tartósít. Csak hát a méz felviszi az árát, de én azt az elvet követtem egész életemben, hogy nem az árból kell elvenni, hanem a minőséghez kell hozzáadni. Nem az olcsóság a cél, hanem a minőség” – fűzi hozzá.

„Szokták kérdezni, hogy mitől jobb az én lekvárom, mint a másé. Nincs ebben semmi titok. Alapjáraton ugye úgy készül, hogy a gyümölcsöt felteszik főni. Száz kilogramm áfonyához hozzáadják az ötven kilogramm cukrot és a zselésítő anyagot, ami megköti a vizet, így lesz 145 kilogramm lekvár. Ezzel ellentétben én felteszem a száz kilogramm áfonyát főzni, ez egy egész napos folyamat, lassú tűzön párologtatom belőle a vizet, és ebből a gyümölcsmennyiségből marad 65 kilogramm sűrű massza. Ezt visszahűtöm ötven fok alá, és ekkor teszem bele a mézet. Ez persze visszahígítja a masszát, hosszú kísérletezési folyamat volt megtudni, hogy mennyire kell sűrű legyen a massza ahhoz, hogy a méz hozzáadásával pont jó legyen az állaga. Mézzel már nem fő, kavargatom benne a mézet vagy egy órát, amíg felolvad, ilyenkor már csak papírral tüzelek, nem fával, folyamatosan mérem, hogy hány fokos a masszám.

– magyarázza. Mivel túl rövid az az időszak, amíg a vadon termő áfonya már érett, de még nem érett el, ez alatt nem tudja a begyűjtött termést mind feldolgozni úgy, hogy a következő szezonig kitartson. Így aztán lefagyasztja, és a lekvár folyamatosan készül, mindig frissen. Idén szeretne málnalekvárt is főzni, hiszen abból is rengeteg van a közeli erdőkben, csak a begyűjtést kell megszervezni hatékonyan.

A Molnár-Csorba portán többféle szörp is készül, például fenyőtobozból, fenyőhajtásból, piros- és fekete áfonyából, gyermekláncfűből, orgonából. Az itt készült zakuszkába pedig a zöldségek mellett az erdőn gyűjtött rókagomba kerül és sok-sok szeretet.

„Az az elsődleges célom, hogy az itteni erőforrásainkat próbáljuk meg felhasználni. Nekem az nem cél, hogy idehozok Vráncsa megyéből többszáz kiló gyümölcsöt, feldolgozom, és azt jó pénzért eladom.

– mondja Zsolt rámutatva, miért is éppen az a márkanév jelzi a termékeit, amelyik. Még csak arra vagyok kíváncsi, hogy édesanyja mit szól az általa készített finomságokhoz. „Sosem értünk egyet, legtöbbször még akkor sem, ha megkóstolja” – kacag nagyot.