Évekig tartott a székely menekültek hazatelepítése

A román betörés kezdeti sikerei, a Székelyföld nagy részének elfoglalása után az osztrák-magyar és a német csapatok megállították a támadók további előrehaladását. Sőt, az 1916 szeptember végi nagyszebeni és október eleji brassói ütközetekben elszenvedett vereségek következtében a románok defenzívába kényszerültek. Miután pedig október 10-én a Központi Hatalmak csapatai átlépték a román-magyar határt, kezdetét vehette a székely menekültek hazatérése.

A visszatérés azonban nem volt egyszerű és egységes. A román-magyar határszélhez közeli területeken (Csík, Háromszék és Brassó vármegyékben) a visszatelepítés előfeltételei még hiányoztak, továbbá kellett figyelni a fokozatosságra is, arra, hogy ne egyszerre induljon haza minden menekült. A belügyminiszter rendelete szerint „azok a területek, ahová a lakosság vissza fog térhetni, elsősorban a hatóságilag ki nem ürített, továbbá az egészen vagy részben kiürített vármegyék közül Maros-Torda, Udvarhely, Kis-Küküllő, Nagy-Küküllő, Fogaras, Szeben és Hunyad.” Az udvarhelyi menekültek tehát az első körben térhettek haza.

Pethes László, a szolnoki Menekültügyi Kirendeltség vezetője egy hazaszállítási tervezetet dolgozott ki, amelynek alapján a Jász-Nagykun-Szolnok vármegyében tartózkodó menekültek hazavándorlása október 28-án kezdődhetett meg, az első napokban 1738-an térhetettek haza. Az időjárása rövidesen zordra fordult, ezért a következő két hónapban lanyhult a visszatelepítés üteme. Év végéig így is 19 483 fő hagyta el a vármegyét a kirendeltség segítségével. 1917-ben ez a szám 16 927 fő volt, és még 1918-ban is beszélhetünk 443 fő visszatéréséről.

A hazaszállítást azonban nemcsak az időjárás, hanem a katonai szállítások is késleltették és gátolták, így az alispán azon reménye, hogy a menekültek „karácsony ünnepére már mind odahaza lesznek” csalfa remény maradt. 1916 decemberében még mindig a vármegyében volt mintegy 3500 erdélyi menekült, akik a katonai szállítások és a közlekedési tilalmak miatt akadályoztatva voltak az utazásban. Sok problémát okoztak a más vármegyékből útnak indított menekültek, akik az említett okok miatt nem tudtak továbbmenni, így az ő ellátásuk is a vármegyére hárult. Csóti Csaba szerint a 800 főt is elérhette azok száma, akik a leállás miatt „tíz napon át megismerkedhettek a háború után tízezrek számára életformává váló vagonlakó életmóddal”. 1917 tavaszán reménykedve jelentette az alispán, hogy

ráadásul az ő hazatérésük is „pár nap múlva succesive rendszeresen kezdetét veheti”. A szolnoki Menekültügyi Kirendeltség közvetítésével végül 36 410 menekült térhetett vissza szülőföldjére, ezek között jelentős a Szolnokon csak átutazók száma. A legtöbben udvarhelyiek voltak, vármegyénkből 9499 székely vette igénybe a kirendeltség segítségét.

Udvarhely vármegye alispáni hivatala 1916. november 25-én fejezte be szolnoki működését. Paál Árpád udvarhelyi alispánhelyettes, főjegyző, aki az „udvarhelyi ügyek” felelőse volt a menekülés során, meleg hangú levélben köszönte meg Dr. Küry Albert Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei alispánnak a szolnoki lakosok és hivatalok által nyújtott segítséget. „Mély megindultsággal gondolok azokra a rendkívüli körülményekre, melyek Udvarhely vármegye közigazgatásának ilyen átköltözködését szükségessé tették – kezdi levelét az udvarhelyi tisztviselő. Megindultságomat azonban még jobban kimélyíti a hála érzete azért, hogy Nagyságod és a vezetése alatt álló közigazgatási hatóságok annyi szívességgel, szeretettel és barátsággal karoltak fel minket menekülésünk napjaiban. Ezzel a mélyen átérzett hálával köszönöm Nagyságodnak és Nagyságod útján a vármegye közönségének, mindenik tisztviselőjének és alkalmazottjainak azt a sok jóságot, amivel irántunk viseltettek. Odahaza nehéz munka vár reánk, de annak minden nehézsége meg fog könnyebbülni az idegondoló emlékezéstől. Mert az emlékezésben benne lesz az ősi testvérségben való bizodalom, hogy odalenn, Magyarország délkeleti szögletében nem állunk elszigetelten, hanem a nagy magyar földdel való lelki összefüggést éppen a menekülésünk napjaiban irántunk tanúsított sok jóság is örök időkre megerősítette. Tartsanak meg Nagyságodék is minket hasonló jó emlékezésükben”.

Paál Árpád maga is hatalmas méretű munkát végzett annak érdekében, hogy az udvarhelyiek problémáit a „baráti idegenben” is orvosolhassák. Udvarhely vármegye közigazgatási bizottsága 1917. január 10-én tartott ülésében elismerésben részesítette a főjegyzőt a menekültek érdekében Szolnokon kifejtett széleskörű tevékenységéért. Paál a vármegye összes mozdítható értékével 1916. augusztus 31-én utazott el Székelyudvarhelyről és a szeptember 8-án érkezett meg Szolnokra. Amíg itthon a menekülést Ugron János főispán és Sebesi János alispán két-három itthon maradt tisztviselő segítségével az utolsó pillanatig önfeláldozóan irányította, addig a főjegyző Szolnokon fejtette ki a menekültek érdekeit védő nehéz munkáját.

Az idő alatt, amíg a vármegye közigazgatását Szolnokon vezette, nemcsak a Jász-Nagykun-Szolnok vármegyébe telepített mintegy 15 000 Udvarhely vármegyeinek nyújtott felvilágosítást és utasítást, tette könnyebbé és elviselhetőbbé a menekültlét nehéz napjait, de a Szolnokon átutazó többi erdélyi menekült sorsát is szívén viselte.

A januári ülésen a közigazgatási bizottság, Pál István főesperes felszólalása alapján honorálta a főjegyző munkáját, melyért Szolnok vármegye elismerését is kiérdemelte.

A főesperes rámutatott Paál Árpád széleskörű és önzetlen működésére, és a köszönet szavazását hozta indítványba. Az indítvány mellett Vajda Ferenc esperes és Szentkirályi Ferenc ezredes bizottsági tagok szólaltak fel, a maguk részéről is a legmelegebb elismerésben részesítve a főjegyző munkásságát. A közigazgatási bizottság az indítványt egyhangúlag elfogadta s Dr. Paál Árpádnak a Szolnokon kifejtett munkásságáért jegyzőkönyvi köszönetet szavazott.

(Tanulmányunkhoz felhasználtuk Bojtos Gábor: Szolnok és az első világháború című könyvét, valamint az Udvarhelyi Híradó 1916. október 15-i., november 5-i., a Haladás 1916. augusztus-szeptemberi lapszámait)