Felelősséggel több száz emberért: Pál Dénes

Katona Zoltán 2020. február 07., 19:17

Negyedszázada olyan cégeket vezet, amelyek szakterületükön az országos harmadik helyen állnak. Pedig a kilencvenes évek elején még egyetlen teherautóval szállított – aztán évek, illetve két évtized alatt családjával és munkatársaival létrehozta és működteti a Melinda cégcsoportot. Pál Dénes székelyudvarhelyi vállalkozóval beszélgettünk gyerek- és fiatalkorról, mérföldkövekről, rossz és jó döntésekről, az életről.

Vállalkozásának egy raktárhelyiségében. Szerinte a kitartó munkát és az eredményorientáltságot kell megtanulni Fotó: Erdély Bálint Előd

„A Jóisten bezár egy ajtót, de kinyit két másikat. A kérdés az, hogy észreveszed-e? Abban különbözöm másoktól, akik a zárt ajtó előtt reményvesztetten sírnak, hogy én szorgosan keresem a kijáratot, és keresés közben megtalálom a megoldást a felmerülő problémára” – vallja Pál Dénes, aki az elmúlt huszonöt évben többször került olyan helyzetbe, hogy észre kellett vennie a kinyíló ajtókat, lehetőségeket, de ha néha tévedett, beismerte és újrakezdte. „Én a múltamra, a rokonaimra és a munkatársaimra legalább olyan büszke vagyok, mint a sikereimre. Azt vallom, hogy sikeres vagyok, mert többször volt igazam, mint ahányszor tévedtem, mert a gyerekeim felnéznek rám, mert a barátaim, ismerőseim, rokonaim, kollégáim mind számíthatnak rám, és én is számíthatok rájuk. Arról szívesen beszélek, hogyan vált egy álmodozó, szorgosan dolgozó gyerekből saját álmait túlszárnyaló felnőtt, férj, apa és nagyapa, aki még mindig álmodozik, hiszen folyamatosan azon töröm a fejem, hogyan alkossunk és fejlesszünk Isten segítségével és munkatársaim hozzájárulásával olyat, ami akkor is működőképes lesz, amikor én már nem leszek” – fogalmaz a vállalkozó.

Nagypénteken kakast árultak

„Már gyerekkoromban álmodoztam arról, hogy árulok, kereskedek, üzletben, kocsmában, azonban a környezetemben senki sem volt kereskedő” – emlékszik vissza Pál Dénes, miközben a Székelyudvarhely keleti kijáratánál álló cégcsoport székhelyének kávézójában ülünk. Szülei ettől nem messze, a közeli Kadicsfalván voltak gazdálkodó emberek.

„Édesapámék tízen voltak testvérek, a felnőtt kort hatan érték meg. Ő volt a legnagyobb fiú, és tizenegy évesen át kellett vennie a család vezetését, mert nagyapámat elvitték a háborúba, hadifogságba is került, hét év múlva tért haza, a család alig ismerte meg. Tizenegy évesen menni kellett szántani, vetni, aratni, így egy nagyon kemény munkásember lett, akinek az volt a célja, hogy túléljék a nehéz időszakot. Édesanyám teljesen más volt – látta apámon, hogy nagyon sokat dolgozik, de nem igazán kalkulál, ő viszont úgy megtanulta fiatalon a zöldségtermesztést, hogy abból a piacon már komoly kiegészítő jövedelmet tudott összehozni. Ugyanakkor engem és a bátyámat is beavatott, hiszen már gyerekekként mentünk pattogatott kukoricát árulni. Felkeltünk hajnali négy órakor, lehúztuk a kisszekeret a cérnagyár elé, jöttek az emberek, volt, aki vett, volt, aki nem, s olyan is, aki elment mellettünk, de meglátva a két álmos gyermeket visszafordult és mégis vásárolt. Ezt soha nem tudom elfelejteni” – emlékszik vissza.

Büszke arra, amit 25 év alatt megvalósított – de nem egyedül Fotó: Erdély Bálint Előd

Ezt a pénzt, illetve a ministrálásért kapott kis összegeket az édesanyjuk soha nem vette el, így már gyerekkorában hozzászokott, hogy mindig van megtakarított pénze – ebből vett például korcsolyát és hokibotot. Kisebbik húgával rendszeresen árultak a zöldségpiacon a hetvenes években.

„Mindenki éhes volt”

Dénes tizenkét-tizenhárom évesen nagybátyjának segített, aki egy autószervizben dolgozott, illetve odahaza a garázsban javított autóalkatrészeket, és mivel nagyon precíz autóbádogos volt, ott szeretett volna dolgozni ő is, ám ehhez szakiskolát kellett végeznie. Pechjére nem indult akkor autóbádogos osztály, így az esztergályosok közé rakták – mint mondja, az az év arra volt jó, hogy megtudja, mennyire hosszú tud lenni az idő akkor, amikor az ember azt csinálja, amit nem szeret.

„Ha azt akarod, hogy az élet rövidnek tűnjön, akkor keress olyan munkát, amit szeretsz” – jegyzi meg mosolyogva. Majd hozzáteszi: a normális ember dolgozik nyolc órát, hazamegy, és éli a tervezett életét, de egy abnormális ember nem ezt csinálja, az ilyenből vállalkozó lesz. A szakiskola elvégzése után az említett autószervizben kezdett dolgozni, majd a katonai szolgálat letöltése után az élelmiszer-szállító vállalatnál, az ITSAIA-nál lett sofőr.

„Akkoriban az ilyen vállalatoknál az igazgatók délelőtt tíz óráig elvégezték a dolgukat, utána mentek a vendéglőbe, s ameddig a vendéglő nyitva volt, addig ittak” – jegyzi meg, mivel egy ideig az egyik igazgatónak volt a sofőrje, de annak lekezelő magatartása miatt otthagyta, inkább élelmiszer-szállító lett.

Bekerülve abba a társaságba a fiatal Dénes nagyon komoly kapcsolatokat kezdett kialakítani az élelmiszer-lerakatoknál. „Egy régi autót alkatrészenként felújítottunk, a beszerzőket pedig egyszer meghívtam magunkhoz, ahol én józan maradtam, de egy boroskorsó mellett mindent megjegyeztem, amit elmondtak. Így kerültem bele a kereskedelembe. Akkor mindenki nagyon éhes volt, mert élelmiszerválság volt” – emlékszik vissza.

A kabátját égette el, hogy haladjon az autó

Dénes 1990-ben megnősült, és elhatározta, hogy vesz egy teherautót, s régi kapcsolatait felhasználva tovább kereskedik az élelmiszerrel. Ez év decemberében Slobozián egy roncstelepről, másfél méteres hóból emeltetett ki daruval egy autót, beindították, majd regényes körülmények között hazahozta – az üzemanyag ugyanis fel volt vizezve, fagyott meg, az autó állt meg. „Fel kellett melegíteni, hogy a motorinában megolvadjon a jég. Vettem pokrócot, azt égettem, később a kabátomat locsoltam meg motorinával, és azt is elégettem, majd beletöltöttem az üzemanyagtartályba a táskámban lévő három liter pálinkát, s azzal hazaértem” – meséli. Az autót megjavították, felújították, céget, családi vállalkozást hoztak létre, és továbbra is élelmiszer-szállítással foglalkoztak.

Tégla, cserép, betonvas

A kilencvenes évek elején kezdődött az a periódus, amikor a Magyarországon dolgozó székelyföldi vendégmunkások kezdték idehaza befektetni a megszerzett pénzüket – elsősorban építkezésbe, építőanyagokba, akkoriban egyre-másra épültek a hétvégi házak. Pál Dénes családi vállalkozása ekkor állt rá az építőanyagokkal való kereskedésre. 1994-ben bejegyeztették a Melinda Impex Kft.-t, amellyel már téglát, cserepet és betonvasat forgalmaztak. Akkoriban nem volt túl nagy verseny a piacon, jól ment a vállalkozás, de 1996-ban egy illető sugallatára a számvevőszék olyan súlyosan megbüntette a céget, hogy mindent elölről kellett kezdeniük, lehetetlen lett volna egy állami intézmény ellen pert nyerniük. Azt mindig nehezményezték, hogy a majdnem harminc évnyi vállalkozás alatt az államnak csak fizettek adók formájában – és cserébe csupán annyit várnak el, hogy intézményei révén az ne éljen vissza hatalmával, hanem engedjék, hogy tisztességesen dolgozhassanak.

„Attól vagyok boldog, hogy van egy jónéhány ember, aki jól él velem együtt” Fotó: Erdély Bálint Előd

A céget 2004-ben hat részre osztották, túlélték a 2008-as válságot, majd azt követően, 2013-ban volt még egy fordulópont a cég életében: egy elhibázott lépést (a nagykereskedelemmel a kiskereskedelmi üzleteiket hozták konkurens helyzetbe) követően vissza kellett szerezniük a vevőiket, be kellett ismerni a tévedést. „Akkor bocsánatot kértünk a nagyker vevőinktől, és a múltra való tekintettel a vevők kilencven százaléka megadta a második esélyt. Ki kellett állnom, és el kellett ismernem, hogy tévedtünk. Ez fordulópont volt. Azóta nem mondjuk, hogy nem hoztunk rossz döntést, de sokszor az is jobb, mint nem hozni döntést. Egyben biztos vagyok: valamennyivel több jó döntést hoztunk, mint rosszat, mert különben nem léteznénk” – mondja arról az időszakról.

Jótékonykodás alapítvánnyal

„Szeretek kirándulni, társasági életet élni – nagyon sok vállalkozót nem látok színházban, különböző összejöveteleken, egyházi rendezvényeken, holott mi szinte mindenütt ott vagyunk” – hangsúlyozza, amikor a szabadidejéről kérdezzük.

Az elmúlt húsz évben Pál Dénes nagyon sokat jótékonykodott. Amikor cége fejlődni kezdett, a kilencvenes évek végén már annyian kértek valamit tőle, hogy volt idő, amikor a céghez is alig tudott bemenni, annyian álltak előtte.

1999-ben alapítványt hozott létre, és húsz éve annak kuratóriuma dönt a támogatásokról – nemcsak kulturális intézmények, egyesületek, sportcsapatok, tehetséges diákok és egyházi intézmények kaptak támogatást, hanem egyszerű emberek is.

Pál Dénes ma is azt vallja, hogy nem magukért, hanem azért a hétszáz emberért felelősek, akik a vállalkozásaiknál dolgoznak. Évente 130 millió euró a forgalmuk, illetve 180–200 ezer tonna árut mozdítanak meg, az adatok szerint mindkét Melinda cégük (Steel, Instal) szakterületén az országos harmadik helyen áll.

„Nekünk reális és fenntartható céljaink kell legyenek.” Fotó: Erdély Bálint Előd

„Egy székelyföldi vállalkozás esetében ez nagyon jó eredmény, és amikor valaki azt kérdezte, hogy akarunk-e az első helyre kerülni, akkor azt válaszoltam, hogy nekünk reális és fenntartható céljaink kell legyenek. És nem a pénz motivál, hanem az, hogy amikor húsz fiatal üli körbe ezt az asztalt itt, és egy olyan dolgot valósítunk meg, amit a térségben senki, akkor én az ő tudásukra vagyok büszke. Valóban szép, amikor valaki a pódiumon áll, viszont ott az elismerésként kapott érem egy folyamatos, kitartó munka gyümölcse. Meglátásom szerint nem az érmet kell irigyelni, hanem a kitartó munkát és az eredményorientáltságot kell megtanulni, mert ha ez összejön, akkor a siker sem marad el. Van az az Abraham Lincoln-idézet, hogy a végén majd nem az számít, hogy mennyi éved volt az életedben, hanem hogy mennyi élet volt az éveidben. Nekem az a fontos, amivel hozzájárultam ahhoz, hogy az emberek életminősége körülöttem javuljon. Attól ugyanis nem lehetek boldog, hogy jól élek – attól vagyok boldog, hogy van egy jó néhány ember, aki jól él velem együtt” – zárja a beszélgetést.

0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat