Háborús helyeken békeidőben: Szerecsenszikla, a hajdani hadszíntér

Balázs Katalin 2018. augusztus 17., 16:06 utolsó módosítás: 2018. augusztus 18., 10:26

Három szinten tervezték meg a védelmet. A Maros bal partján faházaknak álcázott fegyverlerakatok, szemben, a sziklás hegyoldalban középmagasságban és a csúcson is lőállások, bunkerek épültek ki. 1941-ben történt mindez, és bár a magyar állam hosszabb távra tervezett, a tulajdon és békeidő három évig tartott.

Katona a Szerecsen-sziklán. Hagyományőrző, az emlékezés és emlékeztetés képezi feladatkörét Fotó: Balázs Katalin

Ott jártunk, ahol a 21. határvadász erődszázad 1944 szeptemberében a végletekig védte a földet a támadó szovjet csapatokkal szemben. A Maros völgyének szűkületében lévő szalárdi erőd volt Székelyföld védelmének utolsó támpontja. A sziklás terepen kiépített állások látványa idézte fel a háború borzalmait, melyekre az ott harcolókkal készült interjúk, visszaemlékezések erősítettek rá. A határvadászok emléktúrájának első állomásán az EKE Gyergyói Osztályának tagjai, a Honvéd Hagyományőrző Egyesület Soporoni Tagozatának képviselői és számos határon inneni és túli érdeklődő vett részt, összesen 74 személy.

Békeidőben, honvédegyenruhában

Igler Attila hadnagy két hagyományőrző társával érkezett idén a határvadász emléktúra helyszíneire, így Szalárdra, Remetére, Katrosára, Kézdivásárhelyre, a Bratocsa-hágóra, Csukás-hegységbe, Hidegségbe és Csíkszentdomokosra. Visszajárók, hiszen ők jelenítették meg a háborús történéseket a Kereszthegy című filmben, melyet Nagy József remetei történész rendezett. Olyan ruhákban érkeznek minden esztendőben a hagyományőrzők, amilyenekben a világháborús katonák harcoltak. Igler Attila ötlete volt az is, hogy ne csak ők emlékezzenek, hanem a civil lakosságot is hívják meg az egykori hadszínterekre. Így egy hétig tart az erődrendszerek bejárása, a valamikori honvédek erőfeszítéseinek felidézése, melyet a haza védelmében tettek. Három zászlóalja emlékeznek, a 24-esekre Kézdivásárhely környékéről, a 32-esekre, akik Gyimesben, illetve a 21-esekre, akik Gyergyóban álltak a vártán.

Háborús helyeken békeidőben – Szalárdon a Szerecsen-tetőről leérkezve, a 21-esek nyomában Fotó: Balázs Katalin

Körös-körül hegyek, előttünk a múlt

Nagy József történész volt az idegenvezetőnk, a Szerecsen-tető sziklaszirtjén ő mutatta a mélységben a Maros völgyének legszűkebb vidékét, Szalárdot, majd kalauzolt el a Páfrányos-tetőre, hogy alig hat kilométeres távon összesen 1000 méteres szintkülönbséget gyűrjünk le, ismerkedve a második világháborús erődrendszerrel. Északra a Kelemen-havasok, délre a Görgényi-havasok, köztük a Maros, előttünk a múlt: lövészárkok, figyelő és tüzelőállások, óvóhelyként szolgáló betonbunkerek. A bunkerek azóta csak részben láthatóak, felrobbantották, viszont ma is tanúi annak az erőn felüli munkának, mellyel kiépítették.

„Létezett országos szintű erődítési parancsnokság, és ennek tisztikara működtette az erődítési kirendeltségeket. A gyergyói Borszéken volt, onnan szervezték meg az építést. A tisztek mellett rengeteg kubikus dolgozott, miután letették az esküt, hogy soha senkinek nem mondják, mi a munkájuk.

Mellettük máshonnan idehozott zsidó munkaszolgálatosok is voltak az építkezésen, sokszor kézzel keverve meg a maltert. A hozzávalókat volt, ahová szekéren, volt, ahová csörlős rendszerrel juttatták fel. A Szalárdon dolgozóknak könnyebbség volt, hogy a hátország felől, a hegy hátától gépkocsival megközelíthetők voltak a stratégiai pontok” – tájékoztatott Nagy József, aki világháború-kutatóként számos szemtanúval készített interjúkat, vagy gyűjtötte össze írott visszaemlékezéseiket.

Túrákon a veteránok unokái

A történész állítja, a második világháború kapcsán nincsenek nagy tabuk, amelyekről nem tudunk, ismerjük a harcok folyamatát, az erődök építését, a katonai szolgálat kérdéseit, a visszavonulást, de sok minden van, amiről nem tudunk eleget. Az eddig összegyűjtött visszaemlékezésekből kell rekonstruálni a múltat, mert már aligha vannak szemtanúk. A legfiatalabb veterán is 1925-ben született, tehát 93 éves, és aki meg akarta osztani emlékeit azt már tíz éve felkereste Nagy József. A Gyergyói-medencéből 70–80 interjúja van, annyi, ahány veterán akkor élt. A történész tapasztalatból állította:

a visszaemlékezések szubjektívek, így csak arra szolgálnak, hogy a múltkutató tudjon elindulni, a hiteles eseményekhez a levéltári kutatás elengedhetetlen.

„Az interjúk a népi emlékezet világának részei, átmenetet képeznek mese és valóság között” – szögezte le Nagy József, hozzátéve, ha a veteránok közül egyre kevesebb is van az élők sorában, az emléktúrákon mindig vannak jelen az ő leszármazottjaik. Azt is tapasztalta, a háborút járt személy gyermeke kevésbé, unokája viszont jobban érdeklődik a történtekről.

Egy kis túra az emlékek közt Fotó: Balázs Katalin

Kezelje történelemként, nem mai valóságként

A 21. határvadász zászlóalj nyomába eredt túrázók késő délután értek vissza autóikhoz, miután a Maros túloldalán is szemre vételezték az egykor faházaknak álcázott bunkerek maradványait. Nagy József elmondta: az egykori történelmi korszak elmúlt, ma nem a háborús időket éljük, nincs jogunk senki fölött ítélkezni. A háború is emberarcú volt, nem jók és rosszak csaptak össze, hanem emberek emberekkel. „Nem kell az érzelmeikkel azonosuljunk, de megvizsgálhatjuk és megérthetjük, mit éreztek akkor.

Aki az 1940-es bevonulás felvételein akar esténként könnyezni, mert nemzeti érzületének az esik jól, tegye, azzal van baj, aki másnap kiáll az utcára Horthyt várni.

Mindenkinek megvan a saját történelme, mindenkinek joga van megélni, a lényeg, hogy kezelje történelemként és nem mai valóságként. Ami megtörtént, elmúlt, akkor fegyverrel a kézben kellett hely állni, ma az lenne a hőstett, ha az áldozatok sírhantjai fölött békejobbot tudnánk nyújtani egymásnak.”


Emlékirat-részlet

„Szeptember 21.: Valamikor éjszaka kettő körül szólaltak meg a Sztálin-orgonák, s hogy az oroszoknak pontos információik voltak rólunk onnan tudjuk, hogy a hegyoldalról pár perc alatt leseperték az új barakkok egy részét az álcázás ellenére. Az élete csak a szerencsén múlt mindenkinek. Én a barakk szélén feküdtem, ahonnan egy erős lökés kidobott az erdőbe. Két fa között álltam meg (…) Azon kívül, hogy a csattanástól mind a két fülem bedugult, nem volt semmi bajom, végigtapogattam kezem-lábam, helyén voltak, s volt bennük érzés. (…) Semmi fájdalmat nem éreztem, csak feküdtem a földön egy darabig, bámultam, hogy minden ég körülöttem, még a fák is hatalmas gyertyaként lökték a lángokat a magasba. Kicsit felemelkedtem, hogy körbekémleljek, de gyorsan le is kellett kapnom a fejemet: egy golyó pontosan a fülem mellett süvített el, s belevágódott a fába. Ismét vártam egy darabig földre sunyított fejjel, közben magamban számolni kezdtem, s megállapítottam, hogy a fejem teljesen tisztán működik. Tehát éltem.”
Részlet Ditrói Csiby Éva: Üzenet apámtól. Tradeorg Nyomda, Balatonfűzfő, 2003. című könyvéből.
(Csibi Ferenc honvéd, ditrói 38 éves családapa tartalékosként vonult be. Nem szökött haza a határőrökkel, visszavonult Szalárdig, itt minden nap naplót vezetett október másodikáig, amikor hősi halált halt.)
0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat