Harcművészet és hagyományőrzés: lovasíjászat

Egy Csíkszereda melletti birtokra vagyok hivatalos, ahol éppen lovasíjászedzés zajlik. Mindannyian fehér blúzban és fekete nadrágban vannak, kezükben íj és nyílvesszők. A legkisebb hétéves, a legidősebb negyvenes éveinek közepén jár.

Könnyedén lőnek célba, van, amikor szaladás közben, máskor a kerítésen egyensúlyozva vagy éppen tánclépésben, aztán szinkronban.

Kiegészítik egymást, figyelmek egymásra, tanítják egymást. Mint vendéglátónk, Lőrincz Rómeó meséli, a gyakorlatok tulajdonképpen a belső és a külső egyensúly megtalálását, összhangba hozását célozzák. Heti három alkalommal tartanak edzést, rendszerint tízen vannak, ottjártunkkor öten igyekeztek bevezetni a lovasíjászat világába. Az edzés első részében az íjászaton, az egyensúly-gyakorlatokon van a hangsúly, aztán érkeznek a négylábú társak, a lovak. És az edzés folytatódik, de már lóháton.

Lőrincz Rómeó négy-öt éve érdeklődik a lovasíjászat iránt, Kassai Lajos íjkészítő mesternek, a modern kori lovasíjászat megteremtőjének nagy tisztelője. Tavaly ősztől ő maga is tagja a kaposmérői Kassai Lovasíjász Iskolának, a debreceni Bodnár törzsnek, ahol lófő státusban van. Igen komolyan kidolgozott vizsgarendszer alapján lehet az iskolába bejutni illetve haladni a „ranglétrán”.

„Nem a besorolás a lényeg, amit ott megtanulunk, azt hazahozzuk, és itthon próbáljuk kamatoztatni. Amit itt, az edzéseinken látni lehet, az csak egy igen parányi része az iskolában tapasztaltaknak, látottaknak. Ott más színvonalon űzik ezt” – magyarázza beszélgetőtársam az edzés utáni kiértékelő beszélgetés során. Minden edzés után ugyanis leülnek, és megbeszélik a történeteket. A Kassai iskola felfogásában a lovasíjászat harcművészet közösségépítéssel, hagyományápolással.

„A lovasíjászat egy eléggé komplex aktivitás. Van, aki a harcművészetet látja benne, más a hagyományőrzést, van, aki mindkettőt. Különbözőek vagyunk, mindenki másért szereti, és ettől jó.

Meg kell tanulni külön íjazni, majd lovagolni és végül lovasíjazni. Egy szőrén megült vágtázó lóról íjazni, hát az az érzés leírhatatlan. Ezt meg kell élni. Úgy telik el itt a négy-öt óra, hogy észre sem vesszük, csak azt, hogy besötétedett. Ez mindent elmond. Sokkal több, mint a sport, lelki feltöltődést is ad” – meséli lelkesen Lőrincz Rómeó, aki kislányát, a hétéves Virágot is „megfertőzte” e sportág szeretetével.

Ha teheti, évente háromszor-négyszer maga is el látogat a Kassai Lovasíjász Iskolába feltöltődni, tanulni, hazahozni a tudást. Büszkén meséli, ő maga is a szabad lótartás híve, jó dolga van Bogyónak, Babócának, Bazsának és Sibának. „Nem használunk külső kényszerítő eszközt a tanításra, irányításra. Egy csodamadzaggal irányítjuk, csodákat is művel. Itt nincs sarkantyú, zabla. Az edzések előtt egyébként közös munka is van, istállótakarítás, lópucolás, hiszen a csapatmunkának fontos szerepe van” – fűzi hozzá.

Nagy Attila Sepsiszentgyörgyről érkezett, ha teheti, részt vesz a csíkszeredaiak edzésén. „A lovasíjász tevékenység Erdély-szerte két-három fős csoportokban történik, és az elmúlt tíz-tizenöt évben nagyon sok lovasíjász fejlődött ki, de nincs köztük együttműködés. Sepsiszentgyörgyön több egyesület, több csapat is van, kis magocskák léteznek. Kassai Lajos azt szokta mondani, hogy a gyöngyök szétgurultak. Ahhoz, hogy ezek egy láncra fűződjenek fel, együtt kell dolgozzunk. Eljárunk egymás edzésére” – magyarázza.

Ő havonta egyszer látogat el a Kassai-völgyben lévő iskolába, de még nem felvételizett. Figyel, tanul. Nevetve meséli, két és fél éve foglalkozik az íjászattal, egy éve a lovaglással, és nemrég jutott el arra szintre, hogy vágtázó lóról íjjal lőni merjen. „Nem tömegsport, nagy a kezdeti befektetés addig, amíg élvezetessé kezd válni. Viszont utána nagyon magával ragadja az embert, és a legszerencsésebb esetben életformává válik” – fűzi hozzá.

Azt mondják, nem gondolkoznak törzsben, Magyarország területén ugyanis strukturálisan törzsekre vannak osztva a lovasíjászközpontok. Céljuk az, hogy egy igazi közösséget építsenek a lovasíjászat köré.