Házszentelés mint csillaglátó áldásvárás

Aki rászán egy napot, igazi faluünnep részese lehet a házszentelés alkalmával Homoródremetében. A hosszú harangszó templomi szentmisére szólít, majd a csengettyűs gyermekek örömhíres, bőségkívánó rímei hangzanak fel a nyitott kapujú-ajtajú, patyolattiszta portákon. Vidám hangjuk jelzi: érkezik az áldáshozó szent kereszt. Majd felhangzik az „Ó, szép Jézus...” kezdetű újévi ének. A házőrzők csaholása elül, közös imaszó, tömjénfüst lengi be a tisztaszobát.

A menetet a „szentszamár” zárja, akinek szakajtója estére megtelik szárazpaszullyal és tojással

– évszázadokig ezzel pótolta ki a falu népe a pap konyháját farsangra.

Kovács Ferenc lelkész az „Úrnak 1943-dik évében” a házszentelésről feljegyezte: „Az újévet szinte ezzel kezdjük, hisz népünk is, mint a pásztorok és a napkeleti bölcsek, szívünk ajándékát a szent kereszthez teszik. Ajándékkal kezdik az újévet, addig nem kezd a szórakozásokhoz. A férfiak a szent keresztet egyik háztól a másikig kísérik. A szentmise ünnepélyesen van a rendes időben.”

Az 1947-es szárazság éreztette hatását Remetében is:

1949-ben nagy lelki gyönyörűséggel folytak le házszentelések, főképp a filiákban. „Öröm volt látni, hogy mindenütt keresztény öntudattal várták a szent keresztet” – jegyezték fel.

Ma is úgy tartják a hagyományaikat, ahogyan elődeiktől látták. Bár az állandó lakosok száma a közlekedési és munkalehetőségek hiánya miatt megfogyatkozott, lehetőségeik szerint a közelebbre vagy távolabbra elszármazottak hazatérnek a házszentelés napjára. A fiatal párok is megnyitják ajtajukat, akik hétvégi házként használják örökségüket.

Mint a tömjén, szállt az ének. Csak a zenészek hiányoztak, hogy elhúzzák a pap nótáját, s egyet forduljanak a falubeliek. Régen este farsangi bált tartottak.

Ma a székelyudvarhelyi Kis Szent Teréz Egyházközség leányegyháza Remete és a hozzá tartozó pár gyepesi család. Előbbiben huszonnégy, Gyepesben két portára tért be Tamás Huba lelkipásztor, Székely István kántor, ifj. Oláh Ferenc, a helybéli kísérő és – a remetei szóhasználattal – „szentszamár”, Molnár Gyula. A hatgyermekes édesapa évek óta gyalogszerrel kíséri a házszentelőket, összegyűjtve a hagyományos vízkereszti ajándékot: a családonkénti 2–3 friss tojást és liternyi fuszulykát.

Tőle tudjuk: a szegény világban a papoknak nem volt mit enniük, a falu kipótolta. Szerre vittek ételt. Az 1980-as évektől főleg nyugdíjas lelkipásztorok éltek a tágas plébánián. Napjainkban tervezik az épület feljavítását. Havonta tartanak szentmisét a falu korszerűsített templomában.

A közös imával, jókívánságokkal zajló vízkereszti látogatás, illetve egyfajta körmenet emlékeztet a karácsony misztériumára: közénk jött és velünk az Isten. A szentelt víz elkíséri a keresztény embert a bölcsőtől a koporsóig. Az otthon minden zugába, az élet minden terébe jut belőle. Vízkereszt tájékán a legtisztábbak a források, csermelyek, kutak – jó volt leülni egy mohás farönkre és hallgatni a Nádas patak csobogását. Még a sáros úton is kristálytisztán csordogált a hólé. 

Az új év száma, valamint

a C + M + B felirat a szemöldökfán – amely a latin „Christus Mansionem Benedicat”, azaz „Krisztus áldja meg e hajlékot!” mondatot rövidíti –

emlékeztet: Krisztus áldó keze minden körülmények között otthonunk felett van. A kályhára, friss parázsra szórt tömjén füstje úgy szállt fel, mint a remény lehelete: bár vadak pusztítják a termést, jut adományként vagy aszalt formában az ünnepi tálra.

Lángolt a gyertya, amit majd újra gyújthatnak zord időben, égiháborúkor vagy virrasztáskor. Ha azzal kísérik ki a házszentelőket a kapuig, úgy tartják, magasra nő a kender.

Amíg ballagunk egyik háztól a másikig, felemlegetjük a havas vízkereszteket, amikor szánnal vihetik a papot. Idén márciust idézett a melegen sziporkázó napsütés.

Jövevényként emlegeti magát a juhász, aki állandósult a szolgálatban, és fiacskája ott lesz elsőáldozó a szomszédos istenházában. Ősei részesei voltak a karácsonyi történetnek, ő pedig a falu évkezdő rendjének.

A Gáspár család néhány éve Budapestről költözött a csendes, kis létszámú, dombok között megbúvó falucskába. Márciusra várja Réka hatodik gyermeküket. Ma már elképzelhetetlen a híres remetei betlehemes az otthonra lelt nagycsalád nélkül.

Lenkice nénivel visszaemlékeztünk Mózsi bácsira, a híres klánétásra, aki bár elveszítette ujjait, lelkében addig muzsikált, amíg egy égi rezesbanda tagjává emelkedett.

Mindenütt asztalon várt a falnivaló és a poharak az év eleji jókívánságokhoz – el-elkocintottunk, de nem kockáztattuk meg a gyomorerősítést a helyi italkülönlegességgel.

Rácsodálkoztunk a mallersdorfi nővérek lelkigyakorlatos házikójára; meghallgattuk az otthonok mai és egykori lakóihoz tartozó történeteket. A 87. éves, almási születésű Mátyás Imréné, Julianna néni gyalogszerrel hozta a szarkakői ösvényen a városba a bivalytejet. Megrendelői kulcsot hagytak, kitöltötte a tápláló italt, bevásárolt, és ment, ahol jött. A kerekerdői utat később készítették.

Bár a házszentelés egy bensőséges ünnep, bennünket is nyitott szívvel fogadtak. Sáros cipőinket számba se vették, ott voltak leterítve a frissen mosott lábtörlők a nagyrészt szász jellegű vakolt kőházak kapuitól az ajtókig.

Utolsóként a paplakban hangzott fel az énekszó. Egészséget, békességet kívántunk, ahol eljártunk, és hogy esztendőre újra találkozhassunk. A kosár is megtelt, lelki tarisznyánk kedvességgel, szeretettel.
A ministránsokat külön meglepetés várta: eloszthatták az ajándékba kapott szaloncukrot, amit a plébánia asztalra halmozott édességei egészítettek ki. Úgy ragyogott az arcuk a látványtól, mintha a mennyország visszfényét látták volna.

Gyuszi, a szentszamár megállított egy gondolatra: Remete múltja legalább hatszáz éves. Őseik megőrizték hitüket. A maiak belerakták a kosárba. Egy maréknyi paszulyt ujjai között pergetett vissza a szakajtóba: minden szemből új tő fakadhat és fordulhat termőre. S ha a tojásokat kotló alá teszik, mindenikből új élet kél… Annak hite is maradandó, hogy békességet visznek vízkeresztkor a háznak és a benne lakóknak.