Hétpecsétes állatkerti titkok a néhai igazgatótól

Az úgy kezdődött, hogy anno – a hetvenes évek második felében – egy jegyzetben azt találtam írni, hogy valaki úgy szenved, mint egy állatkerti ketrecbe zárt oroszlán. Még aznap csörgött a szerkesztőségi telefon, s egy Bereczki doktor nevű illető csöppet sem barátságosan

nekifogott kioktatni, hogy az állatkerti állatok egyáltalán nem szenvednek, sőt, kimondott komfortban élnek, különösen itt, a vásárhelyiben,

ellentétben az általam említett emberrel, lennék szíves a seggemet felemelni a székről s elfáradni a kertbe, majd ő megmutatja... Szabadkoztam, hogy amit írtam, csak egy ártatlan hasonlat volt, tudom, hogy az állatkert..., na én ne tudjak semmit, menjek oda, s akkor még beszélünk – mennydörögte. Gondoltam, ez a séta megér egy misét, hát mentem.

Sétáltunk a kertben dr. Bereczki Boldizsár állatorvossal, ő egyfolytában magyarázott, mutogatott, én meg vártam, amíg

bement az oroszlánok kifutójába, hogy megsimogassa Cézárt, a nagysörényű hímet

– később többször is láttam, ha ezt nem tette meg, méltatlankodva üvöltözött a nagysörényű, de ugyanezért méltatlankodtak medvék, óriáskígyók, majmok is –, s mire a szarvasok kifutójáig értünk már szent volt a béke, örökérvényű a pertu. Elhatároztuk, hogy hétvégenként a helyi lapban sorozatban mutatjuk be a állatokat, így születtek olyan cikkek, mint az Eme emu nem ama emu, meg Az anyja Kenya (egy kenyai, Kenya nevű oroszlán kölykéről), Bubót, a csimpánzt többször is szerepeltetni kellett, annyira ismert volt a vásárhelyiek körében. Akárcsak Jocó, az óriáskígyó.

Egyszer, amikor az óvodáskorú fiammal mentem fel, Bereczki doki adott neki egy papagájt. S kitanította, hogy bőgjön az apjának, hogy az vegyen neki egy kalitkát. S mert a vásárhelyi tájszólás szerint a kalitka az galicka, a fiam összemosta a két dolgot, a Bereczkit a galickával, így lett az állatkert igazgatójából házi használatra Berecka bácsi. S hétvégek közeledtével felüvöltötte a Gábor Áron utcát, hogy márpedig nekünk Berecka bácsihoz kell menni.

Már javában készült a majomház, amikor fellátogattam hozzá a kertbe. Porka havak hulladoztak, s a szibériai tigrisek lustán nyújtóztak a kifutóban. Hirtelen olyan érzésem támadt, hogy eggyel kevesebb csíkosbundás élvezi a bágyadt téli napsütést mint amennyiről én tudtam. Rá is kérdeztem – mire ő: ami van, mind ott van. Aztán, amikor a trópusi ház emeleti, trófeákkal teli kis irodájában szilvórium mellett melengettük elgémberedett tagjainkat, egyszer csak azt mondta –

Akkor tudtam meg, hogy tényleg jól láttam. Az egyik tigris, a legnagyobb, legöregebb megbetegedett – most lényegtelen, hogy mi baja volt –, nem lehetett gyógyítani, így aztán lelőtte.

A tigris tetemét betették a hűtőkamrába – ez akkor ott állt a bejárat utáni mai oroszlánszobor mögötti kis épületben, amit azóta lebontottak –, felhívta a megyei pártbizottság „illetékes elvtársát”, hogy ajánlják fel az elnökasszony-elvtársnak a tigrincset. Köztudott volt, hogy Elena rajongott az egzotikus állatbőrökért. Illetékes megnyugtatta, hogy telefonált a 2-es kabinetbe. Napok teltek el, semmi válasz. Félő volt, hogy hűtőkamra ide, konzerválás oda, a tigris megromlik. Illetékesék meg csak nyugtatgatták, hogy a dolog sínen van, rövidesen jelentkezik a 2-es kabinet.

– mesélte akkor. Hirtelen felindulásból megszerezte a hírhedt 2-es kabinet számát, s telefonált ő maga. Egy „fontos elvtárs” vette fel a kagylót, – naná, hogy nem „az elvtársnő” –, annak elmondta, mi az ábra (persze, a tigrisről senki nem tudott, mint ahogy sejtette) az elvtárs elhűlt, hogy a megyei elvtársak ilyen fontos dologról nem tájékoztatták a 2-es kabinetet, s utasította Bereczki doktort, hogy a tigrist készítse elő szállításra, egy óra múlva indul érte a repülőgép. És úgy volt.

„Két nap múlva utasítottak, hogy fejezzük be majomházat, amire a megyénél azt mondták, hogy nincs rá alap. Egyből lett a tigriskaland után. Hát így volt. Annak a szegény tigrisnek meg olyan mindegy volt, hogy holtában hová kerül. Így sikerült befejezni a majomház építését, ami amúgy évekig húzódott volna még, ha a megyei elvtársak jóindulatán múlik” – mesélte akkor.

Kihasználtam az alkalmat, s megkérdeztem – igaz, hogy az egyik állatkerti medve megölt egy embert?

Elmesélte a történetet. Az egyik gondozónő felvitte a medvék barlangjához a napi kaját. Leült a medvekifutóval szembeni padra, előszedte a saját elemózsiáját, s komótosan enni kezdett. Közben meg illogatott is derekasan egy üvegből. A végén elálmosodott, végidőlt a padon, s elaludt, mert abban az órában még nem voltak látogatók a kertben. Mellette volt a medvék kajája. Az egyik éhes medve a szagra valahogy kimászott a kerítésen, odament a padhoz, majd enni kezdte a medveeledelt. Bizonyára csámcsogott, mormogott, a zajra a gondozónő megébredt és sikoltozni kezdett. A medve megijedt ettől, átölelte a gondozónőt s szorongatni kezdte. Ez a szorítás volt végzetes.

A mostani oroszlánszobor mögötti egykori kis épületben ismerkedtem meg Bubóval, a csimpánzzal, aki tisztes öregségben hunyt el harmincegynéhány évesen a kertben. Sírja ma is ott van. Meg Jocóval, az óriáskígyóval még 60 centis ifjúkorában, hogy aztán a barátságunk négyméteres korában is folytatódjon. Akkor minden állatnak neve volt. Rendes, normális neve, nem holmi divatos ángulus-oroszos-förmedvény. Én meg eljutottam oda, hogy szinte minden állatot névről ismertem.

A jobbágytelki születésű Bereczki doktor úgy akart nyugdíjba vonulni, hogy „mint a friss hóban hagyott nyomok”, ő is hagyjon maga után egy vezető, példás állatkertet. És hagyott. 1977-ben lett az állatkert igazgatója, Rend László leköszönése után, s 2014-ben hunyt el.

Amit maga után hagyott – egy 40 hektáros, Romániában legnagyobb, legkorszerűbb és legjobb állatkert.

1978-ban elkészült a trópusi ház, 1986-ban a tigrisek és medvék háza, 1989-ben befejeződött a majomház és az amfiteátrum építése. Utóda, Kopacz András mondta temetésekor – dr. Bereczki Boldizsár igen mély nyomokat hagyott maga után a hóban… Így igaz.

Kezdeményezés indult, hogy emléktáblát állítsanak a kert alapítója részére. E tábla mellett ott lenne a helye a Bereczki doktor táblájának is, s ezt bizonyára Rend Lacika bácsi is így akarná. Tovább megyek – a kertnek kettejük nevét kellene viselnie a mai semleges és semmitmondó Zoo helyett.