Hivatástörténetek a papneveldéből: vendégségben a gyulafehérvári szemináriumban

A Gyulafehérvári Papnevelő Intézetet, más néven szemináriumot 1753-ban alapította Sztoyka Zsigmond Antal püspök, és azóta folyik itt a papképzés – mutatott rá András István rektor, amikor meghívásuknak eleget téve néhány napra felkerestük az intézményt. „Ez egyházmegyei szeminárium, viszont olyan jelleggel, mintha egyházmegyeközi szeminárium lenne. Az egyházmegyeközi szemináriumot több püspökség együtt tartja fenn, a kispapjai nevelésére, a papság képzésére. A történelem hozta így, hogy ezt a gyulafehérvári egyházmegye tartja fenn, de Temesvár, Várad, Szatmár is ide küldi a kispapjait. A szeminárium mindenkori elöljárója a főpásztor, és az itteni helyi elöljárója a rektor, akit a vicerektor, prefektus és a spirituális segít a munkájában. Az elöljárók közül mindenik fontos, de a spirituális, a lelki vezető szerepe a legfontosabb, ő adja meg a szemináriumban a hangulatot, ő az, aki állandóan kíséri a kispapokat.”

A rektor elmondta, itt az alapképzés négy év, erre rájön a kétéves mesteri képzés. A kettő között pedig van egy gyakorlati év. „A kispapok négy évig készülnek, tanulnak a papságra, majd kimennek egy plébániára. Az elméleti tudás után megnézik azt is, hogy milyen ez gyakorlatban. Van, aki ott döbben rá, hogy mégsem hívta a Jóisten a papságra. A gyakorlati év nagyon fontos, mert így tisztázódik a hivatása.”

A Megtestesült Bölcsességről elnevezett papnevelő intézet épületeiben Bőjte Csongor hatodéves diakónus vezetett végig. A bentlakástól indultunk, útközben pedig elmesélte, hogy míg régen szűknek bizonyult ez az épület, most már a felsőévesek külön szobákban, a kisebbek egy-egy szobatárssal együtt laknak. Arra is kitért, hogy a papképzés két síkon zajlik: az egyik a szemináriumi élet, ahol a papi életre, az Istennek szentelt életre készülnek fel, és azzal párhuzamosan zajlik a teológiai oktatás.

A papnevelde diákjainak szigorú napi programjuk van, és naponta mintegy másfél óra a szabadidejük. „Általában reggel hat órakor kelünk. Minden nap szentmisével indítunk, majd közös reggeli, és kezdődik a tanulási idő, reggel nyolctól egy óráig tanórákon veszünk részt, amely a Babeș-Bolyai Tudományegyetem keretében működő teológiai képzés. Harmadéven megtörténik a beöltözés, harmad és negyedéven a szolgálatok feladása, ötödéven diakónussá, majd a hatodév végén pappá szentelnek bennünket.”

A bentlakástól néhány perc sétára, az egykori papnevelde épületében zajlanak a tanórák, itt találhatóak a tantermek, a kápolna, a gazdasági épületek, a mosoda, az ebédlő, a raktárak. „Ezt Battyhányi püspök szerezte meg az egykori trinitárius rendtől, amikor feloszlatták őket.

Évszázadok óta ebben az épületben zajlik a papnevelés konkrét tevékenysége. Ismerjük, hogy elég hányatott sorsú volt minden egyházi épület, így a teológiát sem kerülte el, és most már a Battyhányeum nem tartozik hozzá, de egyben van, gyakorlatilag a kápolnánk is abban az épületben található” – mutatott rá Bőjte Csongor.

Elmondta, az alapképzésen főként elméletibb, filozófiai, biblikus tárgyakat, egyháztörténelmet tanulnak, fundamentális teológiát, liturgikát, egyházzenét, nyelveket. Ötöd- és hatodéven dogmatika, hodegetika, homiletika, egyházjog, spiritualitás és további biblikus tárgyak, majd a konkrét papi szolgálatra felkészítő tárgyakkal zárul a képzés.

Úgy vélte, rengeteg idejük van tanulni, nem csak azért, mert hat éven át tart a teológiai képzés, hanem mert a napirend része a délutáni tanulás is, a szilencium ideje alatt. Délután három órától fél ötig tart az első tömb, rövid kávészünet, majd öt órától a hét órás vacsoráig újból biztosított a tanulási időszak. „Akárcsak bármelyik egyetemista, mi is dolgozatokkal, kiselőadásokkal készülünk, néha óráról órára, és az egyéni tanulmányaink is folyamatosan működnek, hiszen a teológia nem csak egy mérnöki tudomány, hogy tudjuk a képleteket és összefüggéseket, hanem főként a szívünk mélyén kell mindezt művelni, hogy tényleg oda érjen, ahonnan szólni tudunk az emberekhez.”

Amiután megismertük a szeminárium tereit, és a kispapok is érezhetően hozzászoktak a jelenlétünkhöz – hiszen velük étkeztünk az ebédlőben ottlétünk alatt, részt vettünk a kápolnában tartott elmélkedéseken, fel-felbukkantuk itt-ott egy-egy kamerával –, azt próbáltuk körbejárni, hogy milyen hívásnak mond igent egy tizenéves fiú, amikor jelentkezik a szemináriumba.

Kovács Gergely érsek, aki megérkezésünkkor személyesen fogadott, ezzel kapcsolatban rámutatott, minden hivatás más és más. „Az én esetemben vargabetűvel, nagy kanyarral történt, hiszen reformátusnak kereszteltek, 17 évesen lettem katolikus. Mondhatni későn hallottam meg az Úr szavát. Sokaknak nem mond semmit az, hogy az Úr hív, vagy mit is kell hallani, de az egészen biztos, hogy nem lehet választani. Én nem tudom eldönteni, hogy pap szeretnék lenni, mert valamiért tetszik, itt valóban az Úr szólít meg. És ezt mindenki maga tudja, hogy mikor hallotta meg ezt a hívó szót, és erre válaszolt. Ez egy lelki dimenzió, amelyre sokan csak mosolyognak vagy bólintanak, de valóban így van, hogy ha az Úr nem hív, akkor ez egy olyan választás, aminek előbb-utóbb kudarc lesz a vége. Mindenképpen kell hozzá a hívó szó.”

Úgy vélte, aki a papi hivatást választja, rendelkeznie kell egy nagyon mély, Istenbe vetett hittel, személyes istenélménnyel, és azzal, hogy valóban Istent és az embertársakat szeretné szolgálni.

És egy életre elköteleznem magamat a mai társadalomban, amikor minden épp az ellenkezőjéről akar meggyőzni, egy életen keresztül hűséges lenni, kitartani, ezt az óriási befektetést megtenni, amiből kevés térül meg, ha százalékban nézem, akkor érthető, hogy miért fogynak a papi hivatások.”

Kiss Endre spirituális atya ezzel kapcsolatban kifejtette, az embernek kapcsolata kell legyen Istennel, egy kispapnak meg főleg. Fontos, hogy ez a kapcsolat személyes, mély és intenzív legyen. „A közösségi imaalkalmak egyrészről ezt szolgálják. De ezen kívül ebben az elég sűrű programban egy szeminaristának meg kell találnia, ahol ő maga egyedül és személyesen építi, műveli ezt az Istenkapcsolatot. És talán akkor jelentkeznek a veszélyek, amikor ez eltűnik.”

Hozzátette, milyen nagy dolog az, hogy ezt a programot egy tizennyolc éves fiatal bevállalja. Hangsúlyozta, elég nehéz az elköteleződés, különösen manapság, hiszen látható, hogy a fiatalok városokat váltanak, munkahelyeket, országokat a jobb megélhetés céljából. „Ez pedig állandóságot követel. Ahhoz, hogy ezt egy fiatal bevállalja, elhivatottság, megszólítottság kell Valakitől, aki mindennél nagyobb.”

Néhány szeminaristával az esti szentmise előtt ültünk le beszélgetni a kápolnában. Más és más környezetből, más és más hatásra, de – mint elhangzott – mindannyian Isten hívó szavára érkeztek a szemináriumba. Mazai Tihamér hatodéves diakónus Borszékről jött. Mint mesélte, az ő hivatástörténete gyermekkorában kezdődött. „Körülbelül négyéves koromig távol álltunk az egyháztól, nem volt kapcsolat a család és az egyház között, de valamilyen alkalomnál fogva a szülők, nagyszülők kapcsolatba kerültek a plébánossal, és ő megkért, hogy vasárnaponként menjek a szentmisére. Amikor első alkalommal megálltam a templomajtóban, gyermekként lenyűgözött, amit tapasztaltam. Később egy másik pap bácsi bevezetett az oltár szolgálatába ministráns gyerekként. Ahogy kijöttem a templomból, azt mondtam, hogy én pap bácsi akarok lenni. Azóta ez csak erősödött. Mert abban a szentmisében megtapasztaltam valamit, meghallottam Valakit, és éreztem ennek a Valakinek a hívását.”

Miklósvárról érkezett a szemináriumba Tóth Gellért másodéves kispap, aki hét-nyolcéves lehetett, amikor először érezte a hívást, és ez egészen tizenkettedik osztályos koráig elkísérte. „Szerettem volna mérnök vagy tanár lenni, de ez mégis megmaradt az első helyen. Amikor idejöttem, akkor megnyugodott a lelkem, hogy tényleg ott vagyok és azon a helyen, ahol igazán lennem kell.”

A templomba járás és a valláshoz fűződő kapcsolata az első osztályban kezdődött Balázs Barnabás negyedéves kispapnál, amikor az iskolában hittanórára kezdett járni. „Nem olyan családban nőttem fel, ahol könyékig mártották a kezüket a szenteltvízbe, nem voltak tipikusan templomba járó szüleim, nagymamám sem fogott kézen és hordozott a templomba. Harmadik osztályban kezdtem aktívan templomba járni, amikor elsőáldozásra készültünk, akkor hívott meg az akkori plébánosunk ministrálni, és rögtön megragadott a személye.

A székelykeresztúri fiatalember később erdész szeretett volna lenni, majd ahogy cseperedett, bekerült egy ificsoportba, ahol sokat segítettek az imaéletében és az istenkapcsolatában különböző kérdéseket megválaszolni. Mint kiemelte, egy ilyen környezetben könnyű volt a papi hivatásának szárnyakat bontani. „Megerősítettek a közösséggel való találkozások, és mind elmélyítették bennem, hogy én boldog vagyok a Jóisten és az emberek mellett.”

Egy olyan vallásos családban nevelkedett a tasnádi Orosz Roland hatodéves diakónus, amely biztosította számára, hogy megtapasztalja, hogy az Isten jó – magyarázta. „Amikor felcseperedtem, akkor nem akartam dönteni, mert egy olyan családból származom, ahol az édesanya és az édesapa számomra példakép volt, és én is szerettem volna egy ilyen családot alapítani. Kolozsváron három évig jártam egyetemen, és akkor úgy gondoltam, hogy ha a végén még mindig érzem azt a hívó szót, akkor a papság felé vezető utat választom. A döntés után pedig éreztem egy nagy megnyugvást.”

Kisgyermekkorában „misézett” otthon, és már korán elkezdett ministrálni a templomban a csíkszentdomokosi Bőjte Csongor is. Sokáig keresgélte saját magát, mert azt érezte, hogy valami olyannal kell foglalkoznia, amiben teljesebb lehet az élete, és valamit tud adni az embereknek, a közösségnek ahol éppen van. „Én is három évet Kolozsváron töltöttem, párhuzamosan két egyetemre is jártam, dolgoztam is, sőt mindamellett a domokosi közösségi életből is aktívan kivettem a részem. Valójában kerestem azt az önmagamat, amivel hasznosabbá tudom tenni magam a közösség számára, és jobbá a világot a holnap számára.

Rengeteg imával, rengeteg jó emberrel való beszélgetés során, kezdtem látni azt, amit korábban nem láttam, hogy így is lehet teljes életet élni, sőt. Megtaláltam önmagam, és tudtam válaszolni arra a hívásra, ami megfoghatatlan, amit meg sem hallunk valójában, csak tudjuk, hogy szól hozzánk.”

Úgy vélte, egy nagy szabadságból egy másfajta szabadságba cseppent, ami keretek között működik, de őket szolgálja. „Rácsodálkozni a világra a maga szűkösségében kihívás volt, főként úgy, hogy látva a kortársainkat, akik egyre inkább kiteljesednek, nekünk egyre inkább a mozgásterünk is leszűkült. De jó tapasztalat volt az, hogy más távlatok nyílnak meg.”

A napi program abban segíti a kispapokat, hogy megértsék azt, hogy a határok azért vannak, hogy saját magukkal találkozzanak – vélte Orosz Roland.

Itt sokan vagyunk sok helyről, de tiszteljük egymást, és elfogadjuk egymást olyannak, amilyenek vagyunk. Itt az Úr magához szelídített engem. Mindenki úgy látja ezt a világot, hogy szabályok vesznek körül, és ezek a szabályok gátolnak minket. De a szabályok azért vannak, hogy megóvjanak minket valamitől.”

A szeminárium egy gyönyörű hely. De mindig az emberen múlik, hogy mi benne a gyönyörű, és mi tud ebben az életben gyönyörű lenni – hangsúlyozta Mazai Tihamér. „Mert amit itt megélek, amit magamba szippantok, majd azt adom az embereknek. És ez egy folyamat.”

Nagy váltás volt a középiskola után a szemináriumi életbe belecseppennie Tóth Gellértnek. Főként a kora reggeli programokat szokta meg nehezen. Az első időkben úgy érezte, hogy ezt a programot képtelenség kibírni, végül megfogalmazódott benne, hogy ha egy évet kibír itt, akkor tovább is menni fog. „És kibírtam, tehát nem egy lehetetlen dolog, és megtaláltam a magam kis helyét. Fokozatosan az eléggé nehéz, zordnak tűnő program szelíddé vált, amely noha korlát, de egyidejűleg biztonságot is ad.”

Balázs Barnabás szerint különleges a szemináriumban lenni. „Első éven kereszt volt, most már pedig áldásos. Korábban egy mozgalmas jövő-menő életem volt, itt pedig egy komoly, napirendi pontokkal tűzdelt élet van. Nehéz volt beilleszkedni, megszokni. Aztán amikor másodéven beütött a pandémia, és otthon voltam, akkor tapasztaltam meg, hogy ezeknek a napirendi pontoknak mi is az áldása. Hogy az imádság, az olvasás, a tanulás, a munka nem magától értetődő, hanem itt luxus, mert itt benne van a programban, kell jönni punktára, zsolozsmát végezni, szentségimádásra, imádkozunk. Otthon nem kérte számon senki. Megtanultam, hogy azt én kell beiktassam az életembe. Mi itt nem vagyunk sem szentek, sem kerubok, vannak nekünk is problémáink, de van egy olyan közösségünk, amelyik segít ennek az útnak a megélésében, segít, hogy jobbá váljunk, igazabbá és szebbé.”

A kápolnában mindenkinek megvan a helye, a padokban zsolozsmáskönyvek, énekeskönyvek, imafüzetek sorakoznak. Bőjte Csongor úgy fogalmazott, a kápolna minden szeminárium szíve, hiszen ez az a hely, ahonnan friss vizet lehet meríteni a mindennapokhoz. Reggel itt kezdődik a nap, teljes csendből, hiszen az előző napon az esti imával bezárólag silencium religiosum van, avagy teljes csend áll be az intézet területén. Ilyenkor mindenki próbál elmélyülni mindabban, amit a nap folyamán megélt, készülni a következő napra, és imádságban nyugovóra térni. „A csendet a reggeli imának a hangja töri meg, tehát Isten dicséretével zárjuk a napunkat, azzal kezdjük a másik napot. A reggeli imát szentmise követi, ami a napnak a csúcsa, de egyben az alapköve, amire épül a napunk. Este, a nap végén ide térünk vissza hálaadásra. A mi ünnepeink innen forrásoznak, innen kiindulva kezdődik és zárul az egész papképzés, amellyel elindulunk a világba, Istennek és az embereknek a szolgálatára. Egy megszentelt hely, nem csak azért, mert kápolna, hanem mert