Akiket az köt össze, hogy sérült gyermekeik várják őket haza: hős anyák napjai

Nem mondhatom, hogy a nap legvidámabb pillanatában lépünk be a kotormányi lovarda ebédlőjébe. Egy-két asszonynak még könny csillog a szemében, de arra hamar rájövök, nem a maguk búja-baja fölött keseregnek, hanem átérzik azt, amit hallanak. Mondhatni, ugyanabban a hajóban eveznek,

érezték ők is már a saját bőrükön, mit jelent a társadalmi kirekesztettség, sérült gyermekük kiközösítése, sok esetben a látszategyüttérzés.

Legyen kis, vagy felnőtt korú gyermekük, mindannyiukat egy kérdés foglalkoztat: ki fogja gondjukat viselni, ha ők már nem lesznek?

Budai Éva Down-szindrómával született 33 évvel ezelőtt Gyergyóditróban. Megtanult beszélni, írni, olvasni. Talpraesett asszony az édesanyja, Ilona, határozottan és optimizmusát megőrizve mesél gyermekéről, de egyben arról a helyzetről is, amelyben a vidéken élő sérült gyermekek, fiatalok vannak. Éva hároméves korától óvodába járt, majd négy évig egy átlagos iskolába, ezt követően pedig szintén négy évet speciális iskolában tanult. Hatalmas mentsvára a családnak és sorstársaiknak a gyergyószentmiklósi Napsugár az esőben Alapítvány által működtetett speciális foglalkoztató központ.

Szövünk, varrunk, van aki rongyot vág, nyáron a gyergyószárhegyi temetőben gondozzuk a sírok közötti füves részeket, sokszor takarítjuk Ditróban a kicsi parkot. Bevonjuk őket, amibe csak tudjuk, s szeretettel csinálják” – magyarázza a ditrói asszony.

Agykárosodással született a mellettem ülő csíkszeredai édesanya lánya, aki mindmáig a csíkzsögödi Manó Tanoda speciális óvoda és iskola foglalkozásait látogatta. 25 éves, befejezte a tizedik osztályt. „Most végeztünk, s azzal hoppon vagyunk maradva, mert nincs ahová menni. Bele van betegedve, hogy végzett, s nem kell többet iskolába menjen, ő mindenáron folytatni akarja. Most a nyár valahogy eltelik, de nem tudom, hogy fogadja majd, amikor szeptemberben a testvére iskolába fog indulni” – kesereg a kialakult helyzet miatt, ami érthető is, hiszen 2003-től egy olyan közösség tagjai, ahol megértették őket, elfogadták gyermekét, és nem utolsósorban szakemberek foglalkoztak vele. Most lezárult egy korszak az életükben, ehhez pedig az egész családnak alkalmazkodnia kell.

Talán a társadalmi elfogadás terén van még a legtöbb tennivaló – szűröm le a következtetést, miközben belehallgatok az asztal körül ülők beszélgetésébe. Bár van olyan édesanya, aki beletörődve jegyzi meg, még a saját egészséges gyermeke sem fogadja el beteg testvérét, akkor hogy is várhat elfogadást egy idegentől. „De feltaláltuk, s feltaláljuk magunkat. Kilencévesen akkora volt, mint egy két és fél éves, lassan fejlődött. Volt, amikor csak azért vették fel az iskolába, hogy növelje a létszámot, de kivettem, mert nem volt ott neki jó. Ma 21 éves” – magyarázza anyatársainak.

Talpraesett asszonyok, akik gyermekeikért, akik csak rájuk számíthatnak, mindent megtesznek.

Az is megtörtént – meséli egy középkorú nő –, hogy sérült gyermekét nem engedték felülni az iskolabuszra az egészséges gyermekek szülei. „23 éve saját költségemre hordozom, ha nincs pénzem, áll ki a kapuba, mert ő kell menjen iskolába” – mosolyog.

Hét egyszerű asszony története, mindannyiukat egy dolog köt össze: sérült gyermekeik várják őket haza. Mindannyiukat egy kérdés foglalkoztat: ki fogja gondjukat viselni, ha ők már nem lesznek?

De nem panaszkodni érkeztek a kotormányi Kavalliera lovardába – ismerik el –, hiszen ez az ő napjuk, egy nap, ami csak róluk szól. Derűsen újságolják, délelőtt fodrászaton voltak és kozmetikusnál, majd a begörcsölt vállakon simogatták ki szakavatott kezek az évek óta felgyűlt stresszt, fájdalmat.

„Mi az, hogy színházba megyünk vagy kozmetikába? Valakire ott kell hagyd a sérült gyermekedet, akárkire nem bízhatod, s bizony nem mindig tudjuk elhagyni” – reagálják egyöntetűen. De abban is mindannyian egyetértenek, hogy emlékezetes napjuk volt. 

Nyegre Zsuzsa azt mondja, már régóta foglalkoztatja annak gondolata, hogy feltöltődést kínáljon olyan nőknek, akik kisebb vagy halmozottan sérült gyermeket nevelnek. „Valamiért közel érzem magához ezeket a nőket, s amikor rábukkantam egy pályázati lehetőségre a MOL Alapítványnál, gondoltam, szerencsét próbálok.

– magyarázza Zsuzsi.

A Hős anyák napja néven futó programja egész nyáron zajlik, minden alkalommal más és más résztvevőkkel, de azt nagyon szeretné – árulja el –, ha sikerülne egy olyan fórumot létrehozni, ahol a kapcsolattartás folytatódhat. „Ezek az asszonyok feltöltődve mennek haza, s ez nekem nagy öröm” – lelkesedik Zsuzsi.

Az érintett édesanyákkal Lőrincz-Váta Emese gyógypedagógus veszi fel a kapcsolatot, ő igyekszik a beszélgetéseket úgy alakítani, hogy mindannyiuknak legyen bátorságuk megnyílni. Számára is különlegesek ezek találkozások, volt, amikor kisgyermekes édesanyák gyűltek össze, máskor meg már felnőttkorú gyermekeikről gondoskodó édesanyák.

Voltak olyan, felnőtt gyermekeiket nevelő szülők, akik rengeteg poént elsütöttek azzal kapcsolatban, hogy milyen helyzetbe keveredtek sokszor a gyermek viselkedéséből adódóan. Eszméletlen, mekkora tenni akarás, erő van ezekben az édesanyákban. Erőt adnak a hétköznapokhoz” – mondja elismerősen Emese.