Kesergés helyett énekel: Kovács Rozália népdalos, nótás élete

Májuságakkal díszített kapun lépünk be az egyik csíkborzsovai portára, ahol Kovács Rozália, özv. Kovács Józsefné fogad nagy szeretettel. „Itt van nekem egy székely fiam, ő legénykorától fogva minden évben, és azután is ahogy megnősült, annyi ágat üt, ahány nő van az udvaron. Itt négy generáció él, a menyem, unokám, dédunokám is van. Annak idején leányul is rengeteg ágat kaptam, és rengeteg éjjeli zenét. Az volt a szép, amikor a hegedűvel húzták az ablak alatt” – emlékszik vissza a 81. életévében járó asszony, majd a házba invitál.

Odabent az asztalnál aztán előkerülnek a dobozokban sorakozó füzetek, amelyekbe az elmúlt években írta, írta rendületlenül a népdalokat, nótákat. Mint mondja, a mintegy kétezer éneknek a kilencven százalékát kívülről is tudja.

„Kicsikoromtól fogva szerettem az éneket. Nincstelenségben nőttünk fel, egy szál ruhában jártunk, nyárban mezítláb, de mindezt a mostani fiatalokkal nem cserélném el. Mert akkor együtt voltunk tíz-tizenöt gyermek, fiú, lány, és vagy énekeltünk, vagy vicceltünk, vagy kacagtunk, ilyen vidámságban telt az élet. Amikor kicsit nagyobb lettem, elvégeztem a négy osztályt, akkor édesanyámékkal jártam fonóba, asszonyfonóba, és ott is mindig énekeltünk. Ott nem volt zuvatolás, hanem egész este, mindenkor énekeltünk mindenfélét: vidám éneket, hallgatót, népballadát” – sorolja.

Hozzáteszi, a férfiak is jártak, és miközben az asszonyok fontak, ők kártyáztak, de együtt énekelt mindenki. „Minden vasárnap piribékek voltak a csűrökben s udvarokon nyárban, ott megtanultunk táncolni. Nem ezek a diszkók voltak, hanem tökéletes tánc. Egy bácsit megfogadtak, fizettünk ötven banit, s táncoltunk, hol fiúval, hol lánnyal. De a kultúrban is volt tánc, nem ez a kultúr volt, mint most, hanem ennél is szebb, boltíves a színpadnál is. Oda fel volt vakolva a magyar korona, és két angyal repült vele.”

Miután kinőtt az édesanyja keze alól, lányfonóba járt. Volt egy zenész Borzsovában, Abos Károly, vagy ahogyan ismerték, Vak Károly, ő is eljárt a fonóba, vitte a hegedűjét.

Kilencen voltunk testvérekül, s édesapám kulák volt. Én négy osztályt jártam, volt három bátyám, két bátyám katona volt, a harmadik elment iskolába. Azt mondták akkoriban, hogy a nőnek a fakanál mellé nem kell iskola. Én voltam édesapámnak a segítsége. November végén, amikor elvégeztük az őszi munkát, akkor azt mondta, hogy mehetek iskolába. De milyen a gyermek, én olyankor hogy mentem volna iskolába, amikor majdnem egy negyed év lejárt az évből. A következő évben mehettem volna, de nem mentem, mert azt mondták volna rám, hogy bukott szamár. S így kimaradtam. De a mostani eszemmel elmennék.”

Dolgozni kezdett hát, és úgy fogalmazott, attól fogva magának a ruhára való pénzt megkereste. De folytatódott a nótás élet is, mert olyan munkahelyre került, ahol asszonyokul sokat énekeltek. A férje is szeretett énekelni, és a rokonság is. „Nem énekeltek színpadon, hanem amikor esszegyűltünk, az asztal mellett énekeltek, felálltak, összeölelkeztek, ment az ének.”

És hogy kitől tanulták a népdalokat, nótákat? Egymástól, ment szájról szájra – bólogat. Ha ő meghallott egy dalt, rögtön megtanulta. „Azt egyből felvette az eszem. Volt egy szomszédasszonyunk, aki ha szőtt, ha takarított, bármit csinált, állandóan énekelt. Például tőle is tanultam.”

Kovács Rozália 2008-ban kezdte leírni az általa ismert népdalokat, katonadalokat, nótákat. De előtte faragással is foglalkozott, az első darab egy fakanál volt, majd kicsi jármot faragot, galambdúcos székely kaput. Később rajzolni is nekifogott, ma is nagy türelemmel rajzolja, festi a képeket.

„2008-ban volt itt egy farsangtalálkozó, a fiam volt a vezér, ő fogadta a csoportokat, 1800 ember volt ebben a kicsi faluban. S akkor egy nálamnál idősebb mondta, hogy tud 250 éneket, még az újságba is ki volt írva. Mondtam a fiamnak, lehet, hogy én nem tudok kétszázötvenet, de százat biztosan. Ő bíztatott, hogy írjam le.

Mivel a teleket Csíkszeredában töltötte, a tömbházban nem tudott faragni, így hát rajzolt, és írta a füzetekbe az énekeket. Mára már több mint kétezer népdalt, nótát, szenténeket, gyermekdalt jegyzett fel. De nem csak énekeket, hanem a borzsovai szokásokat is. „Én itt születtem, itt nőttem fel, itt öregedtem meg, tudom a szokásokat. Mindjárt 81 éves leszek. Az egyik bátyám a katonaságnál két füzetet beírt, s azokból rengeteg éneket tanultunk. Megmondta a dallamát, s mi azt énekeltük a fonóba. Mert a dallamát tudni kell mindennek. Én huszonnégy órán át tudnék énekelni, csak a hang már nem engedi.”

Mint kiderült öt éven keresztül járt a borzsovai citerásokkal énekelni, volt, aki meg is szólta ezért. De szerette, nem érdekelte, ki mit mond. A gyerekeinek, unokáinak is sokat énekelt, a dédunokájának most is.

A gyermekeim örvendenek, hogy lefoglalom magamat, kertészkedek, mindenfélét csinálok, soha nem szerettem a lazsálást, soha nem unatkoztam. A piszkozatfüzet és a ceruza pedig mindig elő van készítve.”

Kérdésemre, hogy van-e akinek átadni mindezt a kincset, szomorúan mondja, hogy nincs. „Volt olyan terv, hogy gyűljünk össze, s tanítsuk meg a fiatalokat. De mind külföldön dolgoznak. Hiába, hogy most van táblagép, okostelefon, a fiatalkoromat nem cserélném el a mai fiatalokéval. Dalos, vidám volt. Pedig sonyorú, borzasztó szegény világ volt, de nem adták az emberek belé magukat. Most a nagy része depressziós lenne. Én nem leszek hála Istennek, mert ezeket csinálom. Mai napig is énekelek, amikor nem tudok aludni, úgy félálomban, lefeküve. Nem kesergek, énekelek.