Korababák: egy maroknyi élet

D. Balázs Ildikó 2019. november 25., 15:51

Viola, Dávid és András. Hármas ikrek, akik nyolc évvel ezelőtt látták meg a napvilágot, bár születésük napján némi aggodalom is becsempészte magát szüleik szívébe. A Benchea család gyermekei 33. hetesen születtek. Nemrégiben világszerte a Koraszülöttek Világnapját ünnepelték, ez adta az apropóját az édesanyjukkal, Benchea Judittal való beszélgetésünknek is.

A korababák nagy harcosok, akik siettek erre a világra. Képünk illusztráció Fotó: Haáz Vince

„A mi történetük ott kezdődik, hogy három babát vártam. A terhesség ideje alatt hat hónapon keresztül fitt voltam, jól éreztem magam, áldott állapotként éltem meg ezt a periódust. Hat hónapos kortól minden megváltozott mert epepangás miatt teljes testet befedő viszketés alakult ki nálam, ami a rossz közérzet mellett igen kellemetlen volt. A terhesség 33. hetében elment a magzatvíz, s mivel igen kicsire becsülték a babák súlyát, Csíkszeredából Marosvásárhelyre szállítottak és ott került sor a császármetszésre.

Az volt a legboldogabb pillanat, amikor hallottam őket felsírni. Megnyugtató érzés volt és boldogsággal töltött el, bár nehéz is volt, mert nem láthattam őket, ugyanis azonnal elvitték az intenzív terápiás osztályra”

– eleveníti fel Judit a születés pillanatait. Az édesanya gyermekeit csak másnap láthatta, közülük Viola volt súlyra a legnagyobb, ő 1 800 grammal született, Dávid 1 500-zal, András pedig mindössze 800 grammos volt. A fiúk inkubátorba kerültek, lélegeztetni kellett őket – meséli Judit. Számára szívbemarkoló volt az inkubátorban fekvő aprócska csecsemők, a csipogó gépek, szondák, csövek látványa, és a helyzetet még az is nehezítette, hogy akkor, ott, nem volt, aki a kérdéseire válaszoljon. Aztán kiderült, az alig 800 grammos András agyvérzést, agykárosodást szenvedett születéskor, a másfél kilós Dávid jól van, de még annyira fejletlen, hogy szüksége van az inkubátoros létre.

Kórházból kórházba

Viola hamar az édesanyjához került, nála az jelentett gondot, hogy aluszékony volt, nem nagyon akart enni. „A szoptatás nem működött jól, hiszen Viola is jól kellett volna lakjon és a fiúknak is kellett volna maradjon még anyatej. Ahhoz, hogy egy anya hármas ikreket etessen, kell még egy ember, aki segíti. Most már utólag látom, hogy ez nem egy személyes feladat volt. Én ugyan tanácskoztam egy szoptatássegítővel, ő adott is ötleteket, de kórházi körülmények között kivitelezhetetlen volt. Két hét után Dávidot is mellém adták, Andráshoz pedig jártam etetni három óránként az intenzív osztályra. Be kellett rendezkednünk a hosszas kórházi létre...” – mondja. S bár az édesapa is a család mellett volt, mikor tehette, látogatta őket a kórházban, nehéz időszak volt ez az életükben. Mivel Viola és Dávid jól fejlődtek, végül másfél hónaposan őket haza lehetett vinni. Andrásnak maradnia kellett. Mint Judit meséli,

András egy hónapos lehetett, amikor a kezébe foghatta, magához ölelhette, addig csak megérintenie szabadott az inkubátorban lévő gyermeket.

„Nem volt egyszerű otthagyni Andrást, de meg kellet hozni ezt a döntést. Hetente mentünk látogatni hozzá, én vittem a pici dobozokban a fagyasztott anyatejet, amiből minimális mennyiséget fogyasztott. Két-három millikről jöttek a jelentések, alig egy kilós volt. Sajnos menet közben májelégtelenség is kialakult nála, Jászvásárra vitték kivizsgálásra, műtétre. Ez utóbbira végül nem volt szükség, a jászvásári Cuza Voda Kórházban egy nagyon jól felszerelt intenzív terápiás osztályra került, ahol kezelték. Aztán én is elmentem hozzá hosszabb időre, hogy megtanítsam enni, mert addig szondán keresztül etették. Beköltöztem egy egyetemista bentlakásba és onnan jártam három óránként etetni.

Majdnem hat hónapos volt, amikor végre hazahozhattuk két kiló húsz dekával. Idővel szépen kikerekedett az arca. El kell ismerni, egy koraszülött nem egy szép baba, s bár az én lelkemhez így is, úgy is közel állt, de akik látták megijedtek tőle”

– eleveníti fel Judit.

Benchea Judit: mondhatom, hogy megedződtem és megtanított az elmúlt időszak arra, hogy ki kell állni magunkért Fotó: Veres Nándor

Így töltötte élete első évének majdnem felét András a kórházban. Két hónapot Marosvásárhelyen, hármat Jászvásáron.

A fejlődés útja

Nehéz utat járt be András mostanáig. Műtétek, speciális fejlesztések, terápiák sora követte egymást. Szemkárosodása van, a bal oldalán részleges bénulás alakult ki, de értelmes, érdeklődő kisfiú. Testvérei első osztályosak, ő egy évvel később kezdte az iskolát, most előkészítős.

„Idővel szerencsére megtaláltuk a szakembereinket és szépen fejlődik ahhoz képest, hogy honnan indult. Terápiára, gyógytornára egy életen át szüksége lesz. A történetünk is azt erősíti meg bennem, hogy mennyire fontos a kommunikáció, a lelki támogatás a szülészeten, talán még akkor is, amikor nem merülnek fel problémák. Fontos, hogy ha kérdéseink vannak, legyen aki megválaszolja őket, hogy a hosszas kórházi lét alatt teret kapjon a család a problémák átbeszélésére, fontos a megfelelő fejlesztő szakemberek megtalálása, az információhoz való jutás. Mondhatom, hogy megedződtem és megtanított az elmúlt időszak arra, hogy ki kell állni magunkért. Sokszor az emberi számítás szerint lehetetlen dolgok egyszer csak jó irányba kezdenek alakulni” – fűzi hozzá Benchea Judit.

Sokan életük első időszakát inkubátorban töltik. Képünk illusztráció Fotó: Haáz Vince

A Benchea családban ma már nem tulajdonítanak különösebb jelentőséget annak, hogy a gyermekek koraszülöttek voltak. Egy kis fotóalbum őrzi az első évek emlékeit, amikor még inkubátorban voltak, amikor fecskendővel etették őket, amikor még a maroknyi Andrásnak igen kevés esélyt adtak az életben maradásra.

0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat