Kötélen lógva él és dolgozik: az ipari alpinista

Hátborzongató elnézni, ahogy a nyárádtői református templomtorony gömbjét, ami lentről nézve ugyan kicsinek tűnik, de valójában 60 centiméteres átmérőjű, megköti a kötéllel, s vele együtt ereszkedik le a magasból. Azelőtt a gömbbe beépített villámhárítót kellett lebontsa, s végtelen türelemmel többször leereszkedett le a torony tövéig, amíg a tartókapcsoktól megszabadította a huzalt, hogy a gömbbel együtt tudja a földre ereszteni. Lassan dolgozott, mintha meg sem hallotta volna, hogy a diófa tövében álldogáló és onnan kommentáló, „jó tanácsokat” adó férfiak mit mondanak.

Ő végzi a dolgát, nyugalommal, mindenféle kapkodás nélkül.

Több órát töltött a tornyon, a magasban, amíg sikerült leszerelnie a megévődött és veszélyessé vált toronygömböt. Az új gömböt is ő tette a helyére, és a torony bádogrészét is kötélen csüngve festette le. A mászások közti szünetben cigarettázik, telefonál és viccelődik.

„Gyermekkoromban, amikor rossz voltam, későn mentem haza, édesapám mindig mondta, hogy hol tekeregtél, te kötélrevaló, s aztán ezen elgondolkoztam, hogy mit is jelent, s így lettem ipari alpinista” – mondja félig komolyan, félig viccelődve, amikor arról érdeklődök, hogy hogyan választotta ezt az érdekes, de cseppet sem nyugis szakmát.

Felnőttként voltam lovász, lovakkal foglalkoztam, gyerekeket és felnőtteket tanítottam lovagolni Marosvásárhelyen az állami méntelepnél és Magyarországon is. Szerettem a lovakat, mert nem voltak kétszínűek. Az sem gyáváknak való munka volt.”

Magyarországon is szerencsét próbált, ott is foglalkozott lovakkal, de volt udvaros is, udvarokat gondozott, dolgozott kőművesekkel, lakásfelújítást is vállalt. Segédmunkásként dolgozott alpinisták mellett, s tíz nap alatt elleste a legfontosabb tudnivalókat, felvette a hámot és beállt velük együtt dolgozni. „Sokmindent meg kellett tanulni, hogy a kötél mennyit bír, a mászóeszközöket hogyan kell használni, mire kell nagyon odafigyelni. 2004-ben elvégeztem egy szaktanfolyamot is, s azóta csak a magasban dolgozom. 2004 karácsonyára hazajöttem, azóta Magyarországon csak látogatóba voltam. Sokáig Pál Endrével dolgoztam, aki Erdély egyik legjobb alpinistája volt, s nagyon-nagyon sokat tanultam tőle.”

Megtudjuk: az ipari alpinisták ott dolgoznak, ahol mások nem mernek vagy túl költséges lenne, hiszen állványokat kellene felállítani, darus autót fogadni. Vagyis magas épületeken, nehezen hozzáférhető helyeken keletkezett meghibásodásoknál, illetve a magas fák megmetszésénél, reklámpannó szerelésénél. De festenek és javítanak tornyokat, templomokat, szerelnek villámhárítókat, cserélnek cserepeket, és a díszkivilágítás felszerelését is sok helyen rájuk bízzák. „Vásárhelyen akármelyik épületen egy óra-másfél óra múlva már tudunk dolgozni, miután biztonságosan és megfelelő helyre bekötjük a köteleket. Ha állványokat kellene szerelni vagy munkagépeket a helyszínre kihozni, sokkal több időbe telne.”

Portik András szerint ebben a szakmában is nagyon fontos, hogy aki ezt választotta; az szeresse ezt a munkát, és tartsa be a szabályokat. „Vannak szabályok, mint a vezetésben, csak éppen a levegőben nem repkednek a teherautók, és így nagyobb biztonságban vagyunk ott, mint az utakon. Nem szabad kapkodni. Az biztos, hogy ez nem idegbetegeknek való munka.”

A favágás a legveszélyesebb, s ő maga is volt olyan helyzetben, amikor megijedt, mert egy zuhanó ág nem úgy fordult, ahogy gondolta, talán el is érte, vagy csak megsuhintotta. „Nem mondanám, hogy voltam életveszélyes helyzetben. Akkor nagyon megijedtem, amikor a kollégám favágás közben lezuhant és meghalt. Nehéz időszak volt az számomra, arra is gondoltam, hogy abbahagyom ezt a munkát.

Portik András azért is szeret a kötélen lógni, s így dolgozni, mert soha nincs ugyanazon a helyen, soha nem kell ugyanazt csinálja. „Ez egy érdekes munka, s közben is változhat a helyzet, hiszen munka közben kiderülnek dolgok, amire azelőtt nem számítottunk. A hámot magadra veszed, s a kötelekkel felmész a tetőre, s ott mindenik munka egyformán fontos, nagy odafigyelést igényel. Nagy élmény volt, amikor Brassóban a Fekete-templomon szereltük a villámhárítót, kivettük az időkapszulát, tetőt javítottunk. Befejezek egy munkát, s amikor legközelebb arra járok, büszkén mondom, hogy azt én csináltam.”

Ebben a szakmában nincs különösebb féltékenykedés, konkurencia, sokszor együtt dolgoznak az ipari alpinisták,

hiszen vannak olyan munkák, ahol egyedül nehezen boldogulnának, vagy túl hosszas volna. Kevesen vannak, akik itthon maradtak, legtöbben külföldön dolgoznak. Kanadában és Amerikában, ahol rengeteg a magas épület, nagyon megbecsülik, jól megfizetik a gyors és hatékony ipari alpinistákat. Mint Portik András elmondta, itt ez még nincs így kialakulva: például hiába tudna két alpinista egy hét alatt lefesteni egy adott épületet, inkább az ismerős cégét fogadják meg, amely tíz emberrel két hónapig dolgozik az épületen. Addig minden le van zárva, fel van állványozva. A régi nagy fák metszésénél is ugyanez a helyzet, ahelyett, hogy ipari alpinistákat fogadnának, hogy levágják a túl nagyra nőtt ágakat, agyonmetszik a fákat, amelyek nemcsak rondák lesznek, hanem veszélyesek is.

Itt is meg lehet élni ebből a szakmából. Meggazdagodni nem lehet, mert amikor többet keresünk, többet is költünk. Átvizsgáljuk a felszerelést, új köteleket vásárolnunk, és ez nem egy olcsó mulatság.”

Vannak olyan fiatalok, akik érdeklődnek az ipari alpinista szakma iránt, de egy tanfolyam elvégzése kevés, valaki mellett meg kell tanulni mindent. Sok idő betanítani egy fiatalt, s miután elsajátították a szakma minden csínját-bínját, 90 százalékuk külföldre megy. Portik András ezért legtöbbször egyedül dolgozik. Mostanában a madárcsicsergést és az autózajt zenére cserélte, fülhallgatójába rádiót kapcsol, s úgy dolgozik.

„Nyolcvanéves koromig még ezt csinálom, utána megyek lovas kaszkadőrnek. Fiatalabb koromban már próbálkoztam egyszer a kaszkadőrmutatványokkal, de akkor túl veszélyesnek tűnt. De nyolcvanévesen már nem lesz túl veszélyes. A lovak nem veszélyesebbek, mint az emberek s mint a magasság.”