Letisztult lenvilág. Amikor az egyedi a kihívás

Márton Adél, mint meséli, már középiskolás korában saját maga varrta azokat a ruhadarabokat, amelyeket szívesen viselt.

„Ilyen szempontból jókor születtem, mert abban a korban, amikor már igényem lett a szépre, kialakult a saját ízlésem, semmit sem lehetett kapni az üzletekben. Ha valami szépet vagy különlegeset szerettem volna, azt el kellett készítenem.

Számomra nagyon sok örömet adott az élet ilyen szempontból, én sok mindent fel tudtam fedezni. Nagy feladat volt valahogy beszerezni az anyagot, szemem volt rá, hogy meglássam. Ha sárga blúzt szerettem volna, de nem volt anyag, én egy szép sárga frottír törölközőből is egy nagyon vagány darabot varrtam magamnak. Élmény volt a tervezés, a varrás, és ezáltal pedig sokat tanultam, tapasztaltam. Mindig ott volt a vágy, hogy még jobbat, még többet, még szebbet készítsek” – mondja a csíkszeredai ruhatervező.

És Adél azóta is ezt az utat járja: mindig valami másra törekszik, valami újat szeretne kitalálni, és ez sikerül is neki. Az általa varrt egyedi, ízléses tunikák nem csak itthon, hanem az ország határain túl is igen népszerűek. És bizony nem nagyon találkozunk egyforma ruhadarabokkal, ugyanis számára az egyedi a kihívás. Azt mondja, a kezdetektől a lenvászon az az anyag, ami megszólítja, ő csak ebből varr, és nem csak azért, mert a lenvászon ruhák kényelmesek, könnyen tisztíthatók. Adél a természetesség híve. A díszítő elemek is természetes anyagból készülnek, egy fagyönggyel, egy darab kenderkötővel vagy éppen egy bőrdarabbal teszi még különlegessé a vászon ruhadarabot. Ezeket pedig kortól és alkattól függetlenül magára öltheti az ember, bár ez is az a kategória, amit tudni kell viselni.

Örök darabok. Isten adta nagy tehetség, hogy van egy kiváló kreációs készségem, mert sok mindent meg lehet tanulni, de van, amire születni kell. Megnézem az anyagot, megbarátkozom vele, és nekem az anyag elmondja, hogy mit készítsek belőle. Ezért fontos, hogy a viselője is tudja viselni. Ehhez kell egy tartás, a saját tartásunk” – mondja Adél, miközben a vállfákon az utolsó simításokra váró tunikákat veszem szemügyre, és a színek kombinálásáról beszélgetünk.

A ruhatervező munkái az éve során alakultak, változtak hiszen a körülötte lévő világ is változott. „Nekem is a népművészet, a népviselet volt az ötletadó, de szépen lassan tovább léptem, mert rájöttem, hogy nem tudom oly módon stilizálni, hogy az nekem is tetsszen, és ízléses dolog szülessen belőle. Nagyon sokan gondolják úgy, hogy csak akkor tudják megőrizni a népviseletet, a népi vonalat, a tárgyi hagyományt, ha stilizálják. Ezzel nincs is baj, csak amikor túlzásokba esnek, az már nem jó. Mert azért csak figyelgetem, hogy ki mit csinál, elbeszélgetek népművészekkel, és

– jegyzi meg kissé keserűen.

És ha már egy egyedi ruhakészítővel beszélgetek, természetesen a divat is szóba került. Sokszor elgondolkodom azon, hogy mi a divat – jegyzi meg Adél. Mert – fűzi hozzá – divat lehet az, ami az üzletben kapható, vagy divat, amire van pénzem, divat, amit turkáltunk, de ott van a befolyásolt divat, azaz amit a szomszédasszony, a sógorasszony diktál. „Kevés az olyan ember, aki tudja és érzi, hogy neki mi áll jól.

Valahogy ezt igénylem, erre áll rá a szemem. Szép látvány, ha olyan emberrel találkozunk, akin látszik, tudja, hogy neki mi áll jól. Én nagyon szeretek igényesen, szépet varrni. Szeretek alkotni, gondolkodni, anyag, szín után kutatni” – magyarázza.