Máriapócs: könnyező csodával az egyházak találkozási pontján

A máriapócsi görögkatolikus búcsújáróhelyet elsőként nyilvánították nemzeti kegyhelynek Magyarországon, 2005-ben. Három nagy búcsúja van: Szent Illés napján, július 20-án, augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján, és szeptember 8-án, Kisboldogasszony napján, de a kegyhelyet egész évben látogatják a zarándokok.

A kegytemplom szomszédságában található a Nagy Szent Vazulról elnevezett bazilita kolostor, ma már kevés szerzetes lakik itt. A bazilita szerzetesek 1731-ben kezdték meg a rendházuk építését, a monostor a görögkatolikusok művelődési és oktatási központjává vált, és az 1950-es szétszóratásukig a bazilita szerzetesek voltak a kegyhely gondozói. A kegytemplom közelében található a zarándokház, ahol több mint száz személyt tudnak elszállásolni.

Zarándokhelyek szövetsége: testvértelepülési kapcsolat jött létre Csíkszereda és Máriapócs között

Ünnepélyes keretek között írták alá a Csíkszereda és Máriapócs testvértelepülési kapcsolatáról szóló megállapodást, valamint leplezték le a Nemzeti Összetartozás Emlékművet pénteken, Máriapócson.

Kocsis Fülöp látogatásunkkor elsőként a görögkatolikus egyházról beszélt, történelméről, jellegzetességeiről. „Ortodoxokból lettünk katolikussá, az első unió 1496-ban volt, rá ötven évvel volt az ungvári unió 1546-ban. Akkortól kezdett a keleti részekből egy-egy közösség egyesülni Rómával. Ez annak a folyamatnak a része, amely egészen 1054-ig visszavezethető, amikor kölcsönösen kiátkozták egymást a konstantinápolyi pátriárka és a római pápa, és megtörtént 1054-ben a nagy egyházszakadás. De mindig voltak törekvések, uniós zsinatok, hogy egyesüljenek. Ezen a jezsuiták sokat dolgoztak, és ma is nagyon jó látható, hogy a görögkatolikusok földrajzilag is a két egyház találkozási pontján vannak. Lengyelországnak a keleti részén, Ukrajnának inkább a nyugati részén, Szlovákia a keletin, Magyarország a keleti részén, Romániának a nyugati részén, egészen Bulgáriáig itt vannak a két egyház találkozási pontján a görögkatolikusok. Ez a folyamat nem terjedt tovább kelet felé, ott meg is állt, és így jött létre ez a harmadik egyház, a görögkatolikus egyház, a pravoszláv meg a római katolikus egyház között. Ez is oka annak, hogy a pravoszláv, ortodox egyház ránk, görögkatolikusokra nagyon rossz szemmel néz.

Évszázadokon keresztül az ortodoxok a katolikusokat mondták eretneknek, a katolikusok az ortodoxokat. Ez aztán majd 1965 táján szűnt meg, amikor Athenagorasz konstantinápolyi pátriárka és VI. Pál pedig kölcsönösen visszavonták ezt a kiátkozást.”

Rámutatott, egy másik egyháztörténeti lépés volt, amikor Ferenc pápa és Kirill pátriárka néhány éve Kubában találkozott, akkor egy 19 pontból álló nyilatkozatot fogalmaztak meg, és az egyik pontban az állt: a görögkatolikusoknak szabad létezni. Nem eretnekek és nem kitaszítottak, Isten akarta egyház. Viszont a görögkatolikus út nem követendő példa az egység felé.

A hitbeli hovatartozás szerint a római katolikus egyháznak vagyunk a része, Ferenc pápa a mi pápánk is. Hagyományvilágunk és a teológiánk, a lelkiségünk az pedig az ortodoxokhoz köt. Ebből fakadóan mi úgy tekintünk magunkra, azt valljuk, hogy mi híd akarunk lenni az ortodox és a római katolikus világ között, mert mi mind a kettőben otthon vagyunk. Püspökként, szerzetesként és egyszerű hívőként is azt mondom, hogy nekünk hídnak kell lennünk, akik a keleti és nyugati egyházak egységén munkálkodunk.”

Az érsek-metropolita arra is kitért, hogy a magyarországi nagy monarchia területén főként a ruszin nép volt az, amelyik teljes egészében görögkatolikus vallású volt. De nem csak ők, hanem más nemzetek között is volt görögkatolikus, a románok, az ukránok, a szlovákok és a magyarok között is. Egy egyházmegye fogta össze az egész ruszin nagy területet, a munkácsi egyházmegye volt, amelynek a központja most Ungvár. A nevét Munkácsról kapta, mert ott volt a püspökség. Később kezdett feldarabolódni az egyházmegye, és a magyarok sokat küzdöttek azért, hogy legyen magyar egyház is, és hogy magyar nyelven végezhessék a liturgiát.

„Míg a római katolikus egyházban a latin volt az egyház nyelve egészen a vatikáni zsinatig, a keleti egyházakban az a jellemző, hogy a saját nyelven végzik a szertartást. Ez így is volt a monarchiában, a ruszinok az ószláv nyelven, az ősi szláv nyelven, a románok románul végezhették, a bolgárok bolgárul végezhették, de ennek az a politikai-történelmi magyarázata, hogy Mária Terézia támogatni akarta a nemzeti kisebbségeket, és a nemzeti kisebbségek nyelvhasználatát is, és így politikailag is elismert volt az, hogy a monarchia területén élő kisebbségek a saját nyelvüket használhassák az egyházon belül a templomban. A magyar viszont nem volt kisebbség, ezért nem engedték a magyar nyelv használatát a keleti rítusban.”

Az 1870-es évek táján Hajdúdorogon egy nagygyűlést szerveztek, amelyre nagyon sok magyarországi görögkatolikus ment el, és ott kötöttek egy egyezséget, hogy megalapítják a hajdúdorogi egyesületet. Két célkitűzésük volt: a magyar nyelvű liturgia és a magyar egyházmegye. 1900-ban Hajdúdorogról szerveztek egy nagy zarándoklatot Rómába, hogy ott a pápával beszéljenek az ügyben, de várni kellett még. 1912-ben X. Piusz pápa megalapította a magyar egyházmegyét, és Hajdúdorog lett a magyar görögkatolikus egyházmegyének a neve. Az első püspöke Miklósy István volt. És noha létrejött az egyházmegye, de a magyar nyelvet nem engedélyezték, az egyházmegye nyelve görög volt. „Elég érdekes döntés volt, és máig őrizzük azokat a liturgikus könyveket, amelyek kétnyelvűek, az egyik oldal görög, a másik magyar. A papokat kötelezték, hogy három éven belül meg kell tanulniuk az ógörög nyelvet, és a szemináriumban is tanították. Én a nyolcvanas években még kétnyelvű liturgikumból tanultam. Aztán ez a helyzet majd csak a vatikáni zsinattal szűnt meg.”

Máriapócs évszázadokkal ezelőtt ruszin település volt, nem magyar. Ruszinok éltek itt, és a jelenlegi kegytemplom helyén ruszin fatemplomocska állt, benne ikonosztázionnal, azaz a templomszentélyt a templomhajótól elválasztó, képekkel ellátott fallal. Kocsis Fülöp elmagyarázta, az ikonosztázion rendje mindig ugyanaz: középen a királyi ajtó, amely mindig zárva van, és azon csak a papnak szabad átmennie, két oldalsó ajtó van, és ezt a három ajtót négy ikon határozza meg. Mindig jobboldalon a Krisztus-ikon, baloldalon az Istenszülő, attól balra Szent Miklós – magyar területeken –, jobbra pedig a templomnak a védőszentje, itt Szent Mihály arkangyalt látjuk, ő a máriapócsi templom védőszentje.

Ennek elterjedt a híre és jöttek sokan nézték, hogy könnyezik az ikon. Jöttek ellenőrizni, le akarták venni a képet, hogy valami csap van benne vagy valami, de kiderült, hogy maga a kép könnyezett. Nagyon hamar eljutott a híre a császári városba, és Lipót császár elrendelte, hogy a képet vigyék Bécsbe. Nagy volt a felfordulás, hogy szabad-e ezt vagy nem, de 1697 februárjában katonasággal jöttek, hogy elvigyék a képet. A népek meg akarták akadályozni, nem akarták engedni, lefeküdtek az útra, de a katonák erősebbek voltak, és elvitték a képet. Bécsben óriási tisztelettel fogadták, nagyon szép beszámolók vannak erről, hogy hatalmas körmenetet végeztek a képpel, és Bécs minden templomában három napig volt a kép, és ájtatosságokat, szentmiséket végeztek. Amikor körbe ért a templomokon, azzal az idővel egybeesett a zentai ütközet, ahol először győzte le az osztrák-magyar hadsereg, más országbeli támogatásokkal, a törököket. És a zentai ütközetnek a győzelmét egész Bécsben és Nyugat-Európában is ennek a pócsi képnek tulajdonítják. Így aztán annyira megszerették a bécsiek és a császár, hogy nem akarták visszaadni. A magyarok meg követelték, hogy hozzák vissza. Annyira, hogy ez Rákóczi Ferenc követelési listáján is szerepelt.”

De az ikon azóta sem került vissza, ma is ott látható a bécsi Szent István-dómban. A képet sokfelé elvitték, Kassára, Egerbe, Budára stb. És ahová elvitték, ott mindig készítettek róla egy másolatot. A császár, noha nem adta vissza az ikont, küldött egy másolatot róla Pócsra. Ennek persze nem örültek a pócsiak, de nem tehettek mást, elfogadták.

Bécsben a kép többet nem könnyezett, de 1715-ben a pócsi kép újra könnyezett.

„Erre aztán megint nagy csodájára jártak, és attól kezdve elkezdtek ide egyre többen jönni. Nagyon nagy vigasztalás volt az itt élő ruszinok és magyarok számára, hogy nem a képet választotta ki, és nem a nagy embereket jutalmazza meg a Jóisten és a Szűzanya, hanem az egyszerű embereket. És ezt az 1715-ös dátumot tartjuk a kegyhely születésének, és attól kezdve nagyon sok csodálatos gyógyulás is kötődik a kegyképhez.”

Mivel egyre több zarándok érkezett a könnyező Mária-képhez, a fatemplomot elbontották, és az 1700-as évek közepén felépítették a nagy templomot. A képet a királyajtó fölé tették, létrán lehetett felmászni, hogy kendővel meg lehessen érinteni. A későbbiekben a bazilika rendház udvarán építették fel a fatemplom mását.

„A 20. század elején, a 20-30-as években döntöttek úgy, hogy a kegyképet leveszik a királyajtó fölül, és külön kegyoltárt alakítanak ki. A pécsi ferences szerzetesek készítették ezt a kegyoltárt. Ők faragták, az ő terveik alapján készült a negyvenes évek elején.

1943-ban vagonokba rakták a teljes faragványt, és Pécsről elindították Máriapócsra, de nem érkezett meg a szerelvény, mert háború volt. Évekig nem tudtak róla, eltűnt.

Néhány évvel később valahonnan Nagykáló mellett jelezték, hogy ott van egy vagon lepecsételve, de nem tudja senki, hogy hogyan került oda, mi a sorsa. Kinyitották, és ez volt benne. Érzékeljük, hogy a Szűzanya megóvta, védte ezt az oltárt. Utána nem sokkal jöttek, és fölépítették a kegyoltárt. Attól kezdve fel lehet menni Hozzá. Elég magasan van feltéve, vigyázunk Rá. Alatta egy másolat van, azt szoktuk megcsókolni, megérinteni, ott van egy kis kendőcske egy tartóban, amely az 1905-ös harmadik könnyezésnek a tanúságtétele. Akkor arra a kendőre hullottak a könnyek, azzal fogták fel” – magyarázta Kocsis Fülöp.

A Mária-képnek helyet adó barokk stílusú görögkatolikus templom 1948 óta viseli a Basilica minor címet. Máriapócson 1991-ben II. János Pál pápa több százezer hívő jelenlétében magyar nyelven mutatott be bizánci szertartású liturgiát.

„Sokan felteszik a kérdést, hogy miért könnyezik a Szűzanya: a bűneink miatt, vagy velünk együtt sír? Mi inkább azt érzékeljük, hogy vigasztalásul kapjuk ezeket a csodákat, amelyek megerősítenek. Mindig nagyon sokat gyóntatunk, és ahogy Csíksomlyóra is mennek a zarándokok, ide is, hozzánk is sokan járnak. És ahogy ez lenni szokott, itt vannak a botok, mankók, fogadalmi ajándékok, ezek mind arról tanúskodnak, hogy sok gyógyulás történt itt. Mivel ez kegyhely, mi, papok azt szoktuk mondani, hogy az igazi gyógyulások a lélekben történnek” – zárta az érsek-metropolita.