Meglátni az embert és megszeretni

„Zsuzskó vagyok, Zsombor felesége, Johanna édesanyja, olyan ember, aki szereti a verseket, s valahol a sor végén ott van az is, hogy akadályozottsággal élő, mert ez is hozzám tartozik, és mert nincs is ezzel semmi bajom. Mindig a körülöttünk élőknek van azzal gondjuk, ha akadályozottsággal élőkkel találkoznak, és abból lesz nekünk bajunk” – mondja széles mosollyal és tárgyilagosan Kósa Zsuzsi.

Évek óta ismerem, és minden alkalommal lenyűgöz az, ahogy saját magához, embertársaihoz viszonyul. Nyakatekert magyarázkodással közeledek hozzá, nehogy bántó legyek, s ilyenkor rendszerint el is szégyenlem magam, de ő mindig megnyugtat. „Van egy apró elvem, amit dr. Berszán Lídiától (a Babeș-Bolyai Tudományegyetem docense – szerk. megj.) tanultam meg, ő ugyanis azt mondja, az nem baj, hogyha szembenézünk a sérültséggel és nevén nevezzük, de ha egy sérültről vagy akadályozottsággal élőről beszélünk, tegyük hozzá, hogy ember. S igazából nem a sérülteknek van szükségük arra, hogy ezt a kiegészítést is megtanuljuk, hanem a társadalomnak” – fűzi hozzá.

Állapotából fakadóan – az oxigénhiány és a koraszülés következtében mozgássérült maradt – sokszor, talán túl sokszor is kellett élete során bizonyítania, hogy igenis eleget tud tenni a feladatainak

– derül ki, amikor történetek sokasága elevenedik meg a beszélgetés során. „Bemegyek egy hivatalba, és alapól lassan, vontatottan beszélnek hozzám, hogy megértsem. Vagy ha Zsomborral megyünk valahová ügyet intézni, akkor egy idő után csak hozzá beszélnek. Ezen ő mindig felháborodik, én nem. Az embereknek jogukban áll látni a sérültet, viszont azt csak kérni lehet tőlük, hogy lássák az embert, próbáljanak túllépni a meglepettségükön, mert minden akadályozottsággal élőnek nagyon nagy a szíve. Ezt hozza a szenvedés” – magyarázza higgadtan.

Igen, ilyent is hallottak Zsuzsi szülei, miután gyermekük hat hónapra, erősen oxigénhiányos állapotban, 89 dekával megszületett. De nagyra nőtt – folytatja mosolyogva Zsuzsi – majdnem kilencvenéves nagymamájának köszönhetően, aki állta a sarat, és segítette a fiatal szülőket, hogy könnyebben tudják venni az akadályokat.

„Egy ideig nem is kérdezték meg édesanyámat, hogy hívjanak engem, mert egyáltalán semmi biztató jele nem volt annak, hogy megmaradok. Végül is ennek nagyobb jelentősége az én nézőpontomból nincs. Inkább annak van jelentősége, ahogyan én ezt megéltem, és ez hogy alakult át.

Hála istennek ez a hozzáállás ma már kihalófélben van, és egyre inkább erősödik az, amit én vallok, hogy minden élet érték, mert az életnek méltósága van. Igazából az a lényeg, hogy bármit is teszel, azt mekkora szeretettel tudod tenni, a többi úgyis elmúlik. Ezért vallom, teljesen mindegy, hogy valaki hogyan kezdi az életet, inkább az a lényeg, hogyan folytatja” – mondja.

A család nappalijában ülünk, Zsombor csodálattal hallgatja feleségét, szerelmük gyümölcse, Rózi, mert ők így szólítják, ott szendereg a közelünkben. Zsombor büszkén jegyzi meg, becsüli és csodálja feleségét, aki nap mint nap saját határait feszegetve tömbházlakásuk harmadik emeletéről leviszi a kisbabát, és sétál vele. Zsuzsi szerint ebben őt a Zsombor nyújtotta biztonság segíti. Ha tehetné, szenzációt csinálna a feleségéből – reagál Zsombor határozottan.

Rózi felsír, Zsombor a szomszédos szobába vonul vele, pelenkacsere szükségeltetik, közben Zsuzsi sokszor meghatódva, olykor büszkén, mosolyogva mesél a várandóság idejéről, a szülés, születés csodájáról. „Császármetszéssel született Rózi, és a műtét után nem akarták kivenni a katétert, mert messze volt a mellékhelyiség, és féltek, nehogy valami történjen, amíg eljutok oda. Tudtam, hogy nem nézik ki belőlem, de megoldottam, ám ennek az lett a következménye, hogy fele brigád hősnek nézett, a másik fele szerencsétlennek. Egyik sem reális. De nagyon hálás vagyok a kedvességükért, türelmükért. Sok mindentől megijedtem, például attól is, hogy ha a magas ágyon ülök, és nem éri a talpam a padlót, akkor hogy veszem ki a gyerekemet az ágyból, mert én fél lábon állva nem tudom ezt megcsinálni” – magyarázza.

Később már férjével együtt mesélik azt is, hogy a várandóság alatt genetikai tesztek elvégzését javasolták, mondván, magas a kockázata annak, hogy a kisbabájuk sérült legyen. Zsombor halkan és határozottan közölte első alkalommal, hogy nem szeretnék ezt a vizsgálatot. Egy következő alkalommal is ugyanezt elmondta. „Harmadik alkalommal nem volt velem, és amikor újra a genetikai tesztre terelődött a beszélgetés, azt kérdeztem az orvosomtól, hogy látott-e ő már rasszista mozgássérültet? És ezzel ez a téma le volt zárva végérvényesen” – jön újra a békés mosoly Zsuzsi részéről. Persze, hogy őket is foglalkoztatta, mi van, ha nem lesz egészséges a kisbaba? A válasz egyértelmű volt. »Zsuzskó, ha én téged így szeretlek, akkor szerinted őt nem fogom?« – kérdezte Zsombor. Ez nagyon egyszerű válasz volt, de minden benne volt, ami engem aggasztott.

Mindenki problémás terhességre számított, de Zsuzsi azt mondja, sohasem érezte olyan jól magát, mint várandósan. „Szűk, elcsavarodott csípő, fél vese, és ez csak két dolog. A nőgyógyász minden kockázatra figyelmeztetett, de azt is elmondta, hogy ezt együtt végigcsináljuk. Egy alkalommal a vizsgálatról kijövet azt mondtam, én ebben a formában nem bírom ezt meg. Elmentem templomba, és megköszöntem a Jóistennek, hogy babám lesz, de szépen kértem, ezentúl csak azt mondják el, amit nekem hallani kell. Bennem csak az örömet tartsd meg Istenem, hogy jön a mi gyermekünk, a többit úgysem tudom befolyásolni, azt légy szíves, te intézzed – kértem. Attól a pillanattól fogva csak jót, csak szépet, csak megnyugtatót mondtak” – eleveníti fel boldog mosollyal.

Aztán együtt mesélik el nagyokat nevetve megismerkedésük történetét. Mesélnek az átbeszélgetett éjszakákról, a heves temperamentumukról, Zsuzsi „beleszerelmesedtem, de mit csináljak” jellegű kérdéseiről, a medzsugorjei leánykérésről, az online jegyesoktatásról, az elmúlt hat évükről, amelyből két és fél évet együtt éltek, a tavaly decemberi házasságkötésről. És mesélnek arról, hogy mennyire fontos volt számukra éppen ezért, mert házasság előtt már összeköltöztek, hogy úgymond egy időre tisztasági fogadalmat tegyenek.

„A Jóisten iránti tiszteletből ezt mi meg akartuk tenni, mert elvettünk az asztaláról valamit, amit nem vehettük volna el, amíg nem vagyunk házastársak, függetlenül attól, hogy mit diktál a modern világ. Hatalmas lelki megnyugvást ad, hogy tudjuk, gyermekünk házasságon belül született” – fűzi hozzá Zsuzsi.

Amikor azt kérdezem Zsombortól, hogy próbálták-e „óvni” ettől a kapcsolattól, gondolkodás nélkül vágja rá a határozott igent. Mindenféle tiltással – egészíti ki. Még az egészségeseknek is nehéz, hát annak, aki sérülttel köti össze az életét? – csak egy figyelmeztetés a sok közül. Még ma is, ha együtt sétálnak, az emberek rájuk csodálkoznak – jegyzi meg.

„Ez nem szerelem volt első látásra, ami fellobbant és szalmalángként ég, hanem én ezt a szerelmet a jól izzó bükkfához hasonlítanám, aminek ereje is, de melege is van. Sokan azt is megkérdezték, bántam-e meg ezt a házasságot. Ha te megbánsz egy ilyen lépést, akkor elsősorban magadban kételkedsz. Mi igazán szívből szerettük, szeretjük egymást, és az esküvő ezt a megtartó szerelmet átformálta, megpuhította, otthonosabbá tette. Mindenki tehernek gondolja, de aki közelebbről ismer, az látja, hogy ez egy milyen szép és bensőséges kapcsolat” – magyarázza Zsombor.

A házasságkötés kapcsán kaptak hideget, meleget.

Volt, aki a szemükbe mondta, olyannyira nem ért egyet ezzel a kapcsolattal, hogy nem vesz részt az esküvőjükön. Nem bosszankodnak ők már ezen,

mindketten azt vallják, az életszeretet nem attól függ, hogy sérült valaki vagy sem, hanem attól, hogy hogyan viszonyulunk az élethez, attól hogy mennyire tudunk örvendeni saját és mások örömének. Mert minden örömforrást meg kell becsülni.

„Amikor legelső éjszaka nála aludtam, reggelre elfelejtettem, hogy Zsuzsikám sérült. Hat év telt el a kapcsolatból, közel egy éve vagyunk házasok, és én minden reggel elfelejtem, hogy ő sérült. Zsuzsikám az én fejemben ugyanannyira egész, mint bárki más” – hangzik el a világ legszebb szerelmi vallomása.

Érzik – mondják –, hogy isteni gondviselés egyengeti útjukat. Méltóság, ez a legszebb szó a világon – búcsúzik Zsuzsi, aki szerint, ha hajlandóak lennénk megérteni, hogy minden embernek van méltósága, akkor szebb lenne a világ. Sokkal szebb.